|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Készen állunk …
Néhány Londonban, a családdal töltött pihenő nap (őszintén, fizikailag fáradtabbak voltunk a több napos városnézés után, mint egy hetes tengeri képzésen) után visszatértünk Gosportba, hogy végre a saját verseny skipperünkkel, immáron az új 70 lábas hajókon próbáljuk ki mi vár ránk a következő 1 évben. Nos, ezeket az elvárásokat csak részben sikerült teljesíteni.
Ahogy már utaltam rá, a tréning célja az volt, hogy amellett, hogy tovább mélyítsük a vitorlázáshoz szükséges rutint, megtapasztaljuk milyen a napi 24 órás élet, ill. szolgálat egy ilyen hajón. Ez utóbbiról írok kicsit bővebben. A váltott műszakra értelemszerűen szükség van, ha folyamatosan vitorlázunk, de praktikus oka is volt: nem volt annyi fekvőhely a hajón, mint ahányan a tréningen voltunk. Így néhány embernek az ellentétes műszakokból osztozkodni kellett ugyanazon az ágyon. Én szerencsére ebből kimaradtam. Nem is bánom, mert a Gauss hálózsákomat (amellett, hogy imádom és élvezetessé teszi azt a rövid időt, amit benne tölthetek) kimondott büntetés összecsomagolni. Nekem kb. negyed óra a szintidőm, amíg a levegővel teli, minden irányba csúszni-kúszni akaró menekülő zsákot belegyömöszölöm a zsákjába.
Nincs csodálatosabb az emberi szervezetnél, annak alkalmazkodó képességénél. Szinte hihetetlen milyen gyorsan megtanul az ember bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között aludni. Nem kell hozzá más, csak iszonyú fáradtság. Az első 2 nap borzasztó volt. A kimerültségtől migrénes fejfájásom volt, amit kedves csapattársaim a kézrátételes energia átadástól kezdve a homeopátiás pirulákig mindennel próbáltak enyhíteni, amiben ők hittek. Én – az iszonyú fájdalom miatt – csak hagytam magam; úgy gondoltam rosszabb már úgysem lehet. Mindenesetre másnapra elmúlt a fájdalom, jobban tudtam aludni és éreztem, hogy kezdem megszokni az új életritmust.
Ha már a ruhánál tartunk, érdemes megemlíteni – feltehetően legtöbb olvasónk megdöbbenésére és megrökönyödésére - , hogy egy ilyen hajón nincs a teljes legénység számára alkalmas tisztálkodási lehetőség (értsd fürdés, zuhanyzás, hajmosás). A szokás az, hogy az éppen aznapi szakács (konyhaszolgálatos) fürödhet. Ez azt jelenti, hogy 7-10 naponta kerül valakire sor. Ennek megfelelően az 1 hetes tréning alatt senki sem fürödhetett (igazság szerint kedvünk sem volt hozzá a fáradtság miatt és inkább aludni próbáltunk a szabadidőnkben). Praktikusan a napi tisztálkodás kimerült a kéz-, arc-, fogmosásban, illet a nedves törlőkendő (értsd popsitörlő) tömeges használatában. Erre jött még a dezodorok keveredő illata (inkább szaga) … Néhány nap után mindenki „szagos” volt, de meglepett, hogy mennyire kevéssé zavart bárkit is. Valószínűleg megszoktuk.
A gyakorlás csúcsát az alkalmankénti versenyek jelentették, három ilyen is volt. Ekkor – az egyébként maguk útját járó – hajók egy előre megbeszélt helyen és időben találkoztak, a Clipper gondoskodott a verseny szabályos indításáról és jött a versenyzés. Lélegzetelállító megfigyelni mit tesz az emberekkel az adrenalin és mennyire máshogy hat más-más emberekre. Van aki teljesen leblokkol és azt sem tudja hol van (pedig előtte rutinosnak tűnt), van aki elveszti az eszét és elkezd üvöltözni, van aki izgalmában nem tudja abbahagyni a nevetést, …. Kíváncsi vagyok mi lesz élesben.
Egy biztos, fantasztikusan lehet velük vitorlázni. Számomra most vált világossá, hogy a hajó tervezéskor minden másodlagos volt a vitorlázhatóság és a sebesség primátusa után. Mindent annak rendeltek alá, hogy ezek a hajók a legjobb és – a körülmények figyelembevételével – a leggyorsabb versenyvitorlások legyenek a maguk súlycsoportjában. Bár a korábbi hajók is szuper versenygépek voltak, de ezeket vezetni olyan élmény volt, mint beülni mondjuk egy BMW-be a Lada után (bár én nosztalgiával szeretem a Ladákat). A skipperünk szerint nem is csak hajók, hanem vitorlázó „gépek”. Mintha egy sínen húznák őket a vízen. Óriási élmény egy ilyen versenyhajót vezetni!
Úgy váltunk el a tréning végén, hogy alig várjuk a verseny kezdetét és, hogy megint találkozzunk valamelyik „megállóban”. A skipperek elégedetten nyugtázták, hogy olyan emberekkel fognak együtt vitorlázni, akik keze alatt remélhetőleg megszelídülnek ezek a nagyvadak. Most már megint picit többet lehet tudni a pontos útvonalról, ill. a várható időpontokról. Erről is írok nemsoká. |
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Hivatalosan is késznek minősített bennünket a Clipper egy földkörüli vitorlás versenyre! Ezzel véget értek a képzés megpróbáltatásai és alig másfél hónap választ el csak bennünket a verseny indulásától. Azt már biztosan látjuk, hogy nem lesz könnyű ….
Sajnos Ádám kapitánya, Pete Stirling szabadságon volt (mielőtt 1 évre elutazik, érthető), így Ádám a kanadai skipperrel, Eric-kel került össze. Nekem sikerült kicsit megismerni Partick-et, a holland kapitányomat. Ezen az utolsó tréningen – eltérően az eddigi gyakorlattól, amikor a hajón 1 kapitány és 1 elsőtiszt volt – minden hajón két kapitány volt, a saját majdani legénységéből néhány taggal. Ennek az az egyszerű oka, hogy röviddel a tréning indulása után a két skipper felváltva (jellemzően 4 órás váltásokban) dolgozott a hajón a saját csapatával, mialatt a másik csapat pihent. Persze volt olyan időszak, amikor mindenki a fedélzeten volt, de az alapötlet érthető: amellett, hogy jobban össze tudtunk kicsit csiszolódni a kapitánnyal, megízlelhettük, hogy milyen lesz napokig/hetekig váltásokban a hajón élni és dolgozni. Erről mindjárt írok még.
Ami a hajókat illeti, sajnos még mindig nincs elég hajó készen az új 70-esekből, úgyhogy ahhoz, hogy a képzések az eredeti ütemezés (valójában már többször újraütemezték) szerint folyhasson tovább, szükség volt a korábbi 68 lábas hajók közül is igénybe venni néhányat. Annak érdekében, hogy lehető legtöbben kipróbálhassák a már-már mitikus elvárásokkal övezett új hajókat, a tréning közepén hajót cseréltünk. Például míg Ádám egy új 70-esen kezdett, én a már megszokott 68 lábas hajóra kerültem (tényleg, 2 tréning után szinte csukott szemmel tudtam mi hol van), majd a 4. napon váltottunk. Ez azt jelentette, hogy mindent (a szó szoros értelmében, azaz még a konyharuhát is) átcuccoltunk egyik hajóról a másikra keresztbe, és a tréning 2. felét Ádám töltötte a 68 lábas vitorláson, én pedig az új 70 lábas masinára kerültem. Miért írom, hogy „masina”? Kicsit lejjebb erről is írok bővebben az új hajó bemutatásakor.
Ami ugyancsak nem volt teljesen reprezentatív a majdani verseny vonatkozásában, az az időjárás. Bár kutya hideg volt az első tréningen, mégis örültem neki, mert jó ízelítőnek találtam a majdani időjárási viszonyokból. Most azonban nem a szokásos arcát mutatta a változékonyságáról méltán jól ismert angol időjárás. A tréningünk alatt egy magasnyomású (1030 hPa fölötti) zóna ült rá a szigetországra és ennek megfelelően verőfényes meleg nyári nappalok és felhőtlen, de hideg csillagos éjszakák adtak ritmust az egymásba folyó napoknak. No és persze a naplementék és napfelkelték leírhatatlan szépsége… Szóval, bár igazán élvezetessé tette az 1 hetes vitorlázást a gyönyörű idő, némi csalódással töltött el, hogy nem tudtunk „komolyabb” időjárást megtapasztalni az angol partoknál.
Néhány szó a tréningről. Reggeli kezdés ellenére dél elmúlt mire kifutottunk. Ennek részben az volt az oka, hogy most kaptuk meg a hiányzó egyen-ruházatunkat – cipőtől a dzsekin keresztül a viharruházatig – másrészt pedig nekünk, mint legénységnek, kellett előkészíteni a hajót az 1 hetes tengeri útra (pl. kötélzet, vitorlák felszerelése). Ami a ruhákat illeti, klassz, Clipper logós cuccokat kaptunk, de némi fejfájást okozott, hogy hová tegyük őket, ugyanis nem volt rájuk szükségünk. Nálunk volt a teljes Marine Pool-os felszerelésünk és a korábbi tréningek tapasztalatai alapján jól beváltak, úgyhogy inkább azokat használtuk. (A teljes igazság kedvéért elmondom, hogy a kapott Rockport cipőket azért használtuk. Elsősorban azért mert jól néznek ki, de valójában kevésbé praktikusak, mert csúsznak. Ez kb. annyira hasznos egy hajón, mint a csúszós autógumi az aszfalton.) Nyilván később fel kell vegyük a „hivatalos” ruházatot is, mert a Clipper szerződésben rögzítette, hogy hivatalos megjelenéseken – mint pl. rajt, befutó, protokoll, stb. – csak a standard logós cuccokban lehet lenni. Mindenesetre örültem, hogy úgy ahogy voltak az új ruhák, ott tudtuk hagyni a Clipper irodában és majd indulás előtt felvesszük.
Szóval nem sokkal dél után kifutottunk, azzal az elvárással, hogy egy hétig nem lépünk partra és megállás nélkül vitorlázunk. Ez azért néhány dolog megzavarta, pl. a hajócsere vagy a teljes szélcsend. Ugyancsak váratlan eseménynek tekintendő, hogy egyik tréningtársunk egy erősebb szeles időben forduláskor (A nem vitorlázó olvasók kedvéért teszem hozzá, hogy erős szeles időben széllel éles szöget bezárva szembe vitorlázás közben erősen dőlnek a hajók. A dőlés tulajdonképpen a természetes állapota egy vitorlás hajónak. Amikor viszont úgy fordul a hajó, hogy közben a széllel szemben irányt vált, akkor egyik oldalról átdől a másikra.) kiesett a felső ágyából (elismerem erős túlzás ágynak nevezni azt a keskeny szivacsdarabot, amit kötél tart kb. 1,5 m magasságban a hajó valamelyik oldalán) és felszakadt fejbőréből folyt a vér. No, ekkor beindult a Clipper gépezet: fűnek-fának tájékoztatást kellett adni, hogy mi történt, majd telefonos konzultáció után az a döntés született, hogy azonnal Brightonba kell vinni a sérültet és orvosi ellátásban részesíteni. Szóval jártunk a brightoni kikötőben is, aminek a fejsérült társunk mellett részben az adott további izgalmat, hogy mindez hajnali 1-kor történt, másrészt az, hogy ha nem sikerül hajnali 3 előtt elhagyni a kikötőt, akkor a közeli apály miatt bennrekedünk a következő dagályig. Szerencsére a sérülés nem volt komoly és az apály előtt el is hagytuk Brightont. Itt jegyzem meg, hogy a sérülések szinte elkerülhetetlenek egy hajón, különösen egy verseny vitorláson. Elővigyázatossággal és rutinnal lehet persze csökkenteni a gyakoriságát és a súlyosságát, de a kisebb nagyobb húzódások, horzsolások, zúzódások szinte mindennaposak.
Bejött amit az alvással kapcsolatban vártam, azaz a 4 órás váltások között max. 2,5 órát tud aludni az ember. A 4 órából 1 óra (kétszer 30 perc) elmegy a le és felöltözéssel, és „némi” tisztálkodással, míg a másik (jó esetben) 30 perc alatt az ember várja azt a rövid szünetet a felette fekvő ember horkolásában, ami alatt maga is álomba zuhanhat és kizárhatja a hajó körül áramló, rohanó víz zaját, a szél zúgását, a kötelek sikító nyikorgását a csörlők kínzásában és általában az egész hajótest recsegését, ropogását. Ehhez hozzá jön még az esetleges fordulások vagy perdülések, vagy éppen vitorla cserék/állítások kötélzaja, a vitorlák csattogó lobogása, a deck-en dolgozó emberek lábának dobogása, a csörlők racsnis kattogása … Folytassam még? 
Az idő, amit a fedélzeten töltöttünk – a szélerősség függvényében – hektikusan volt nyugodt vagy munkás. Valójában nem is a szél abszolút erőssége, hanem annak változása vagy irányváltása a lényeges. Egyenletes szélben a vitorlák állandó figyelése és állítgatása mellett nem sok teendő van. Viszont ha valami változik, akkor azonnal lépni kell (jó esetben előre), és komoly fizikai munkával változtatni kell a vitorla felületen. Ez jellemzően közel 200 kg-os vitorlák mozgatását (szél nyomása alatt ezt többnek is érzi az ember néha) és több tonnás terhelésű kötelek csörlőzését jelenti. Ennek megfelelően szinte képtelenség „jól” öltözködni. Vagy hűsnek érzi az ember az időt, vagy melege van. Persze könnyű mondani, hogy vegyünk fel/le egy réteget, de valójába ez egy komoly tortúra. Részben az állandóan mozgó, billegő, imbolygó, olykor vad musztáng módjára ugráló hajón, részben pedig azért, mert állandóan viselni kell a mentőmellényt, amit persze le kellene venni minden rétegváltáshoz, de ezt csak a hajó belsejében szabad … Úgyhogy az ember húzza ameddig bírja, és igyekszik kitartani a következő műszakváltásig.
Az aktív időszakok rengeteg vitorla- és kötélmunkával teltek, egyik vitorlát cseréltük a másik után, kurtítottuk a nagyvitorlát, majd újra teljes méretűre kiengedtük, felraktuk a spinakker baumot, kitámasztottuk az orrvitorlát, felhúztuk az aszimmetrikus spinakkert, … - ezeket tetszőleges sorrendben kell érteni - és mindezek közben véletlenszerűen becsúszott egy-egy vízbőlmentés gyakorlat, vagy éppen tűz (vagy víz betörés) riadó és hajó evakuálási gyakorlat. Megtanultuk hogy kell két hajó között gumicsónakkal embert vagy mást átjuttatni, hogy kell hajót vontatni, stb. Mindez arra ment ki, hogy minél több rutint szerezzünk és egyre inkább megszokásból, minél gyorsabban tudjunk dolgozni a hajón, a hajóval.
Persze a vitorlázás mellett folyt a napi rendes élet is a hajón, mint pl. a konyhaszolgálat, a karbantartás, a log vezetés (ez praktikusan a hajónapló aprólékos kitöltését jelenti), a takarítás, és persze a társasági élet. Valójában most döbbentem rá, hogy milyen okosan választották ki a versenyzők az útvonalat, hogy lehetőleg „bőszeles” viszonyok között kelljen vitorlázni (ez azt jelenti, hogy a szél a hajó haladási irányába, vagy attól derékszögtől kisebb szögben fúj. Ugyanis ekkor lehet „élni” a hajón. Ekkor kevésbé dől és sokkal stabilabban, egyenletesebben, kevésbé hánykolódva halad. Ezzel szemben, amikor éles szembeszélben kell haladni, a hajó erősen dől, és sokkal jobban hánykolódik, ugrál az eleje a hullámokon. Ekkor szinte lakhatatlanná tud válni a hajó. Nem egyszer arra ébredtem, hogy majdnem kiesek az ágyból, annyira dőlt a hajó. Mint ahogy korábban írtam, ez természetes állapot egy vitorlás esetében, ezért pl. az ágyakat úgy építették, hogy lehessen az oldalirányú dőlését állítatni, illetve van egy beépített „oldalvászon”, ami elvileg megtart, ha az ember álmában legurulni készül a dőlés miatt. Őszintén szólva, erős kételyeim vannak ezt illetően. 
Apropó az új hajók. Nos, még nincsenek készen. Bár megkapták a hajózási engedélyt, nagyon sok minden hiányzik, vagy nem megfelelően működik rajtuk. A teljesség igénye nélkül:
A csapattársak megint válogatott emberek voltak, volt itt az egyetemistától kezdve, a tejkihordó emberen át, a tőzsdei tréderrel, a jógatanárral, a biztosítási vezetővel, az informatikusig szinte mindenki. Olyan emberekkel ismerkedtünk meg megint, akikkel valószínűleg soha nem találkoztunk volna. És ami a legjobb, hogy többségük olyan, akikkel nem bánok egy hajón lenni hónapokig.
