|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› A gyakorlat: tengeri tréning - 1. rész
Túl vagyunk az első kötelező gyakorlati tréningen! Az időjárás ugyan nem volt kegyes hozzánk, folyamatos fagypont körüli hőmérséklet, esetenként viharos erősségű szél, ehhez néha egy kis hóesés …, nem éppen az az idő, amit az ember április elején vár, és pláne nem az, amiről a vitorlázás jut elsőnek eszembe.
A pakolást nagy gonddal végeztük, fiammal közösen, hiszen mindenből két készlet van és szerettük volna ugyanazokat a darabokat vinni, hogy hasonló tapasztalatokat szerezzünk. Először mindent kipakoltunk egy ágyra, majd addig csökkentettük a készletet, míg belefértünk az előre adott csomagba. Mivel mindent kisebb-nagyobb vízzáró zsákba raktunk, maga a hátizsák megpakolása már pillanatok alatt ment, csak bele kellett dobálni a már légmentesen lezárt színes tasakokat. Ezek is Ortlieb tasakok voltak, amiket – egészen meglepő módon nem Kínában, hanem – Németországban gyártanak és mindenre kiterjedő 5 éves garanciát adnak rájuk. Egészen hihetetlen!
Kérdezhetnék, hogy minek ez a sok vízmentes zsák meg zacskó, hiszen hajón leszünk nem víz alatt. Nos, mint később beigazolódott, indokolt volt óvatosságunk, mert – különösen a hideg, nyirkos időjárás miatt – a hajón rengeteg kondenzvíz képződött, ami nagy cseppekben hullt alá a hajó belsejében. Tulajdonképpen csak az volt száraz, amit a vízhatlan zsákokban hagytunk. A törölközőt is célszerű volt, akár kicsit nedvesen is, visszatenni a zsákjába, mert ha kint hagytuk, csak még nedvesebb, nyirkosabb lett. Szóval a pakolás viszonylag könnyen ment, nem úgy a másnap reggel 4 órás ébresztő. Most is reggel 6:00-kor indult a repülőnk (mint a múltkori elméleti képzésre), és most is példás pontossággal landolt, ezúttal Luton repülőterén. Félig kómásan utaztuk végi g a sok órás busz utat, míg végre Portsmouth-ba, a királyi haditengerészet egyik fészkébe értünk. Innen már csak az ismerős rövid kompút választott el bennünket Gosport-tól.
Mivel kicsit korán érkeztünk, volt még időnk enni egy szendvicset fiam nagy örömére. Bár nem kellett volna, mert a 17:00-kor kezdődő tréning azzal indult, hogy mindenkinek a kezébe nyomtak egy akkora tál spagettit, amit mi egy családi étkezés során fogyasztunk el, összesen. A tréninget egyébként két fiatal srác vezette, egyikük volt a „skipper” (kapitány), másikuk pedig a „first mate” (mondjuk, első tiszt). Hagyomány, hogy először mindent a first mate mutat be, de szigorúan csak egyszer. Utána illik a legénységnek utána csinálni. Így volt ez a vacsorával is. Az első este egyébként éjszakába nyúló biztonsági felkészítésből állt. Tényleg komolyan veszi a biztonság kérdését a Clipper. A nap végén kiosztották a tréning hátralévő napjaira a napi rutinfeladatokat, úgymint
Mivel 10-en voltunk a tréningen, adta magát, hogy párosával osszanak be minket. Külön párban voltunk Ádámmal. Ő mérnökként kezdett én meg navigátorként, de minden szerepet kipróbáltunk a hét során.
Hogy finoman érzékeltesse az angliai tél, hogy esze ágában sincs utat adni az ajtóban toporgó tavasznak, szép, vastag zúzmara ruhával borította be a hajó fedélzetét. Gyorsan jégteleníteni kellett a dekket, nehogy valaki elcsússzon. Ez néhány vödör tengervízzel megoldható volt.
És még mindig nem indultunk el, mert előbb elméletben mindent végigvettünk: a csörlőhasználatot, a kötélkezelést, a vitorla felhúzását, leengedését, … Tulajdonképpen mindent, amit majd a tengeren gyakorlatban csinálni kell. Most kezdtük megérteni, hogy mennyire máshogy kell egy ilyen nagy hajót vitorlázni, mint azokat a túravitorlásokat, amiket eddig használtunk.
Végre kihajóztunk. Meglehetősen lassan ment minden. Egy vitorla felhúzáshoz először félórás eligazítás, mindenkinek külön-külön szájába rágták mit kell csinálni, majd jött a próba. Persze, hogy ez is sokáig tartott, nem voltunk összeszokva, pedig ez csapatmunka nélkül nem megy. Egy ilyen hajón nincsenek 1 emberes feladatok. Szinte mindenhez minimum 3-4 ember kell.
A nap elrepült, és kivett belőlünk minden energiát, amit tudott. De hát még csak most jött a java: a kikötés és a hajó leszerelése és elpakolása éjszakára. Ismét csak érzékeltetni szeretném a feladatok méretét és nehézségét: a nagyvitorla leeresztéséhez és megfelelő összehajtogatásához minimum 4-5 ember kell. Az árboc akkora és olyan magasan van a nagyvitorla, hogy csak az árbocra mászva lehet elérni, becsomagolni… Az orrvitorlákat is szépen összehajtogatni, bezsákolni és lekínlódni a hajóba a helyükre… Szükség van az utolsó energia tartalékokra is mire végzünk. Vacsora és máris este 10 óra. Nem kell senkit álomba ringatni, pedig most sincs melegebb, mint előző éjszaka. Másnap már minden érezhetően gyorsabban és rutinosabban megy. Már tudjuk az alapokat, tovább gyakorlunk, és újabb készségeket sajátítunk el, úgy mint vitorla csere menet közben, vitorla kurtítása,… és persze a vízből mentés. Ez utóbbi kedvenc szórakozása a kapitányunknak. Élvezi amikor elkiáltja magát „ember a vízben!” és mi pedig mint mérgezett egerek próbálunk emlékezni és rohanni, hogy kinek milyen feladata is van a szerencsétlenül járt puffer kimentése érdekében. Most ugyanis csak egy puffer az áldozat, de, hogy még életszerűbb legyen, a következő tréningen már 80 kg-os ember formájú bábbal fogunk gyakorolni. Tényleg komolyan gondolja a Clipper a biztonságot!
És ez így ment tovább, nap mint nap gyakoroltuk a vitorlás technikákat, esetenként arra is volt lehetőség, hogy a legénység egy-egy tagja átvegye az első tiszt szerepét. Ez praktikusan azt tette lehetővé, hogy kipróbálhassuk értjük-e a folyamatokat eléggé ahhoz, hogy le is tudjunk a komolyabb műveletsort (pl. nagyvitorla reffelés/kutítás) vezényelni. Minduntalan beleütköztünk abba, hogy mi eddig sok mindent máshogy csináltunk és gondolkozni kell, nehogy rutinból cselekedjünk. Ugyancsak komoly kihívást jelentett a technikus terminus. Nem csak olyan felszerelések voltak egy ilyen nagy hajón, ami nincs a kisebbeken, mindezt és mindent angolul. Fiam is és én is rutinosnak vagyunk mondhatóak az angol nyelv használatában, mégis koncentrálnunk kell, hogy mikor melyik kötelet éppen hogy hívják és mit is kell vele csinálni. Sokat tanultunk. Minden nap csinálunk vízből mentést és a hét végére olyan is volt, aki tényleg vízben volt. Igaz Ő éppen menteni ereszkedett a vízbe, csak kicsit megcsúszott a leengedő kötél és a kelleténél lentebb állt meg…, már a tengerben.
A tréning végén megkaptuk értékelésünket a kapitánytól. Mindenki átment és „felsőbb osztályba léphet”. Eddig nem írogattam, de most elkezdtem gyűjteni a tengeri mérföldeket is. Ez azt jelenti, hogy egy kis könyvecskébe az ember feljegyzi, hogy mikor és hol vitorlázott és a kapitány aláírásával igazolja. Ennek bizonyos képesítésekkor van jelentősége, amikor is bizonyos számú tengeri mérföld tapasztalatot írnak elő adott szint eléréséhez. A haza utunk ha lehet, még fárasztóbb volt mint odafelé, én pl. felét végig aludtam, annyira el voltam fáradva, sőt itthon 1-2 nap elment a regenerálódással. Már így is túl hosszúra sikerült ez a tudósítás. de ha valakinek további részletek iránt maradt kíváncsisága kielégítetlen, nyugodtan írjon és igyekszem megválaszolni. |
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
No de kezdjük az elején. A kiképzés 1 hetes volt, és mivel ez az első alkalom, hogy életvitel szerűen egy nagy versenyhajón lakjunk, ezért a kelleténél több holmit és cuccot pakoltunk oda, hogy kipróbálhassuk és összehasonlítsuk felszerelésünk újsütetű darabjait. Tulajdonképpen csak azzal korlátoztuk magunkat, hogy mindennek be kellett férni a nagy utazóhátizsákunkba. Ez is új szerzemény, az Evobike jóvoltából egy Ortlieb, teljesen vízálló hátimotyó, szerény 109 literes űrtartalommal. Előre bocsájtom, hogy szenzációs darab!
A kikötőbe érve nagy izgalommal csomagoltuk ki Angliából interneten rendelt, és a szállítási költséget megspórolandó, a Clipper irodájába kézbesített hálózsákjainkat. Megdöbbentő látvány fogadott: a hálózsák összecsomagolva majdnem akkora volt mint a méretes hátizsákunk és ha hozzáadjuk a külön szállított vízhatlan párnákat, akkor méretben meg is haladta azt. Az első éjszaka, no és a hálótérben mért mínusz 3 fok kellett hozzá, hogy azt mondjam, ez a monstrum minden pénzt megért. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen „komfort” a hajón és megnyugtató volt a tudat, hogy a fárasztó – és kutya hideg – nap végén egy garantáltan meleg fészek vár éjszakára. Ezek után nem kis csodálkozással néztem mikor egyik tréning társunk kólásüveg méretű hálózsákot hozott a vállán, de másnap reggel mindent elmondott az átfagyott tekintete. Nagyon fázott egész éjszaka és állítom nem tudott elaludni a farkasordító hidegben.
hajószakács („mother”), aki a napi 3-szori meleg ételt és számtalan tea-kávé felszolgálást vállalja
Az első rettenetes hideg éjszakát már említettem, nekem viszont szabályosan melegem volt az új hálózsákban :).
Miután túl voltunk a reggeli rutinon, jöhetett a kihajózás. No de előbb fedélzeti biztonsági eligazítás, majd pedig vízből mentés alapok. Ki is próbáltunk, hogyan kell majd valakit biztonságosan vízbe engedni, hogy a vízbe esettet visszasegítse a fedélzetre. Ádám egyből vállalkozott, mint bemutató alany, remélve, hogy majd a tengeren nem rá esik a választás. Bejött neki.
Csak egy példa: a legtöbb túravitorláson betekerős orrvitorla van, amit akár egy kézzel lehet működtetni; ezzel szemben ezeken a versenyhajókon olyan cserélhető vitorlák vannak, amiknek csak a mozgatásához kell 3-4 ember, hogy felhozzák a kabinból a fedélzetre. Utána ugyanezek az emberek nem kis erőfeszítéssel felszerelik a vitorlát az előmerevítőre, majd – a vízen – ugyanennyi ember kell a felhúzásához, plusz még 2-3 ember a sott kötelek kezeléséhez.
Ami lenyűgözött, hogy mekkora erők lépnek fel egy ilyen hajón! Megint összehasonlításként: egy túrahajón jellemzően maximum mázsás mércével mérjük a köteleken fellépő erőket, és nem okoz gondot egy-egy lazább kötél meghúzása akár szabad kézzel sem, ellenben egy olyan 68 lábas hajón, amin vitorláztunk, nem ritkán tonnányi erők szorulnak a kötelekbe; van, hogy 2 embert is megizzaszt a csörlőzés, és jaj annak, aki nem kellő óvatossággal lazít meg egy megspannolt kötelet.
Ezt követtek a fordulások és perdülések végeláthatatlan sora. A cél, hogy gyakoroljunk és összeszokjunk. Igyekszünk váltogatni a szerepeket az egyes műveletekben, hogy mindenki lehetőleg mindent kipróbálhasson és begyakorolhasson.
a csizmáink, az ír Dubarry gyár remekművei. Ha nem a saját lábamon van, el sem hiszem. Ömlik rá a víz, de belül száraz és meleg. Valódi bőr, nem gumicsizma, tehát nem büdösödik a lábunk, egyszerűen jól érezzük magunkat benne. Megjegyzem: kvázi standardnak számítanak: 12 főből 9-nek ilyen csizmája volt. 
Visszatérve a tréningre, eredetileg az volt a terv, hogy fogunk majd néhány napot kikötés nélkül is vitorlázni, hogy kipróbálhassuk a műszakbeosztást (4 óra ügyelet, 4 óra alvás), de csak egy éjszakai Wight sziget kerülés lett belőle. Hajnal 2-re már vissza is értünk a kikötőbe …
A csapat nagyon jól összejött a hét végére, már-már sajnáltuk, hogy vége a tréningnek. Volt közöttünk, diák, kamionsofőr, tanácsadó, informatikus, kommunikációs szakember, stb. Jó vegyes társaság, mégis jól szót értettünk egymással. Sajnáltam, hogy nem túl nemzetközi volt a csapat, praktikusan csak mi voltunk Ádámmal nem Angolok.
