‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. augusztus 24. – a 100., az utolsó bejegyzés
2014.08.24.
Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Én is megígértem, hogy lesz még egy 100. bejegyzés, de néhány hetet váratott magára. Talán a legnehezebb bejegyzésem ez, mert nem (elsősorban) aktualitás a témája. Azt gondoltam, hogy azért egy pár hét alatt leülepszik az élmény, de nem ez a helyzet. Valójában csak azért akarok megszabadulni ettől a magamra rótt feladattól, hogy életem elmúlt 1 évét lezárhassam és átadhassam magam egy új szakasznak. Mert bizony az élet nem áll meg, és ideje továbblépni. Én rám új feladatok, új munka vár és nem utolsó sorban bele kell szokjak új nagyapa szerepembe!
Honnan is írhatnám jobb helyről ezeket a sorokat, mint a magyar tengerről, a Balatonról. Szó szerint értendő, mert a hajómban ülök és kellemesen ringat a víz. Londonból való hazatérésünk után egyik első dolgom volt, hogy a hajózási idényből hátralévő pár hónapra még visszategyem a parton hazatérésemre várakozó hajómat a vízre és újra élvezhessem azt a „szabadságos” vitorlázást, amit én "vitorlázás" alatt értettem korábban. Itt nem kell műszakbeosztásban, éjjel-nappal menni. Ha nem tetszik az idő, akkor a kikötőben maradunk. Minden nap akkor fürdünk, amikor akarunk. Azt eszünk, amit szeretnénk. Azokkal töltjük a napjainkat, akikkel szeretnénk és akiket szeretünk. És még sorolhatnám azokat a legtöbbek számára természetes dolgokat a hétköznapokból, amik nekem különleges jutalomnak, élvezetnek számítanak. Legalábbis még egy darabig, amíg ilyen elevenen élnek bennem az elmúlt év emlékei.
Ahogy bevezetőmben utaltam rá, nem ülepednek olyan gyorsan az emlékek, mint vártam. A mai napig is olyannak tűnik, mintha csak tegnap lett volna minden. Igen, minden belesűrítve egy napba, ami az elmúlt közel egy évben történt. Persze a családtagok, barátok és ismerősök sok-sok weew vonatkozó, hasonló kérdése is a felszínen tartja ezeket az emlékeket. Mindenki valamilyen summás összefoglalóra kíváncsi, hogy mi volt a legnehezebb, mi volt a legborzasztóbb, mi tetszett a legjobban, stb. …. Pedig az egész elmúlt év egy nagy „LEG…” volt.
Olyan érzelmi végleteket jártam be, amiket addig alig és amit talán kevesek értenek meg (A félreértések elkerülése végett ez így van jól). Kezdve onnan, hogy búcsút intettem feleségemnek, tudván, hogy közel egy évig nem fogunk találkozni, az első igazán komoly hullámok a Vizcayai-öbölben, a kilátástalan várakozás az egyenlítői hőségben, a Déli óceánon tomboló hurrikán erősségű vihar, a Tajvani-szoros leküzdhetetlennek tűnő hánykolódása,…. és még sorolhatnám. És persze voltak felemelő pillanatok is, mint minden megérkezés egy új kikötőbe, mint a spinakkeres szörfözés közben megélt gyorsasági rekordok, mint a hajón töltött születésnapok és más ünnepek, mint egy-egy jó beszélgetés vagy éppen egy-egy jó zene miközben kormányoztam, a fluoreszkáló delfinek esténként a hajó mellett, a milliárdnyi csillag éjszaka…. A sor – szerencsére – itt is végtelen. Olyan színes a kép, hogy nem tudom summázni néhány gondolatban. Még nem. Csak azt tudom mondani, hogy mindenkinek szívesen mesélek és akinek az sem elég, az elolvashatja az egészet újra a napló bejegyzéseimben. :)
Talán a legnehezebb kérdés, amit sokszor kapok, hogy tudván, amit nem tudtam előre, végig csinálnám-e az egészet. Nehéz erre válaszolni, mert nem azzal a céllal kezdtem neki az egésznek, hogy lett volna valamilyen előzetes elvárásom azt illetően, hogy mit is fogok átélni. A megélt élmény sokkal több annál, mint maga a vitorlázás, az időjárás, a távoli tengerek, a bálnák, delfinek, halak, a csapattársak, az elfogyasztott Old Pulteney whisky :),…. Ahogy azt az Old Pulteney fedélzetén mondtuk, az egész egy „visszamenőleges élvezet” (retrospective fun) volt. Az ember nem feltétlen akkor és ott tudta élvezni az élményt (pl. mikor túlélésre játszottunk, mikor átcsapott felettünk a hullám, mikor éjszaka vitorlát kellett cserélni a hajóorrban, mikor pár csapattársam átesett a hajókorláton, mikor elszakadt vitorlákat próbáltunk a hajóra cibálni a tengerből, mikor főzés közben kiborult a kaja a konyhában, …. Nem is ezekért vállalkoztam erre az útra. Sokkal inkább az vezérelt, hogy valami olyasmit csináljak, ami új izgalmakat ad, ami nem sablonos, rutinos, ami után újra bekerülhet egy nagy pipa életem naplójába és ami után minden értelemben erősebben, gazdagabban, tapasztaltabban folytathatom azt, ami még rám vár. Azt gondolom, hogy ebben maradéktalanul elértem célom. Úgyhogy, ha valakinek hasonló gondolatok vannak a fejében és ilyen ambíciói vannak, annak bátran merem ajánlani a következő 15-16-os versenyt. (A hajók biztos jobb állapotban lesznek, mint amiben mi kaptuk őket :))
Ezek az élmények nyilván valahogy beépülnek az ember személyiségébe. Rólam is azt mondják sokan, hogy megváltoztam. Én ezt kevésbé látom, hisz nekem a változás (ha volt ilyen) folyamatos volt. Egyesek szerint nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, toleránsabb lettem, sőt a hosszú hajat is javasolják megtartani :). Nem tudom. Mármint nem tudom pontosan mi is változott, de nyilván maradandó nyomot hagyott mind értelmileg, mind pedig érzelmileg. Ez is része a „szolgáltatásnak”, amit a versenyszervező ad.
Egy visszatekintés nem lehet teljes azok megemlítése nélkül, akik támogattak, segítettek, hogy végigcsinálhattam, amit elvállaltam.
Mindenekelőtt köszönet feleségemnek, Jutkának, akinek támogatása és bíztatása nélkül nem valószínű, hogy lelkileg átvészeltem volna a nehezebb napokat. Láttam másokon, hogy mennyire kizsigerelte és megtörte őket, amikor párjuk, társuk nem támogatta őket és csak azért rágta a fülüket, hogy hagyják abba, adják fel. Többen ezért hagyták ott a versenyt.
Köszönet illeti lányomat, Bogit, aki távollétemben a kommunikációs menedzser volt. Ő tartotta karban a honlapot, töltötte fel az új bejegyzéseket, válogatta a hazaküldött fényképeket. Tette mindezt amellett, hogy közben kihordta nem rég született első unokámat :)!
Köszönöm az Amrop Kohlmann & Young cégnek, nevezetesen Richárdnak és Davidnek, hogy az első pillanattól kezdve barátilag és a honlap fejlesztési munkáival segítették és támogatták vállalkozásomat.
Sokszor gondoltam Szirmai Évára és a Jóhajó vitorlásbolt munkatársaira, amikor a MarinePool felszerelésemben és a Dubarry csizmákban álltam a sarat a legkeményebb viharokban is, miközben sok társam beázó ruhákban és lábbelikben kesergett.
A száraz láb és száraz fej talán a legfontosabb az elviselhető közérzetért, ami kapcsán mindenképpen meg kell említeni az Evobike által forgalmazott SealSkinz zoknikat és sapkákat. Sőt a tőlük vásárolt Ortlieb vízhatlan táskák és zsákok nélkül nem tudtam volna a felszerelésemet az egész út során megóvni és megőrízni.
És persze nem feledkezhetek meg azokról a versenyt követő barátokról és olvasókról sem, akiktől rengeteg szimpátiát és bátorítást kaptam. Talán nem is gondolták, hogy milyen sokat jelentettek nekem azok a levelek, visszajelzések amiket az egész út során kaptam tőlük. Külön köszönöm!
Többen kérdezték, hogy mikor lesz valamilyen élménybeszámoló. Én persze szívesen mesélek mindenkinek, de belátom, hogy nem tudok minden kedves olvasómmal egyenként találkozni. Úgyhogy, ha az e sorokat olvasók között van, aki szívesen eljönne egy késő délutáni „színes-szagos” beszélgetésre, akkor az jelezze felém (akár Facebook-on, akár a honlapról küldött „Kapcsolat” üzenetben, és ha elég jelentkező van, akkor megpróbálok valamikor szeptember végére vagy október elejére alkalmas helyszínt találni.
Ezzel zárom naplómat és életem közel egy éves felejthetetlen szakaszát. Kívánom, hogy minden olvasóm olyan megelégedéssel és sikerrel tekinthessen vissza életének nagyobb fejezeteire, mint ahogy én látom az elmúlt egy évet.
Jó szelet és biztonságos vitorlázást (az élet tengerén),
Tibor (TBear)
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
