‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. július 12.
2014.07.15.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen izgulva fogom tölteni az utolsó amszterdami éjszakát. A rutin összepakolás után (amit immáron 14. alkalommal csináltam!) alig tudtam elaludni. Amire meg elszenderültem, már szólt is az ébresztő. Korai vonattal kellett mennünk Den Helderbe, mert 7:30-kor le kellett jelentkezni a hajón. Ez majdnem meghiúsult, mert kiderült, hogy az a vonat, amivel menni terveztünk, valami oknál fogva nem ment csütörtök reggel. Még szerencse, hogy ráhagyással indultunk volna, így a fél órával későbbi vonattal is időre odaértünk. Szinte már ismerősnek tűnt a táj, ahol 4. alkalommal vonatoztunk, sőt egy darabig arra vezettek a sínek, ahol néhány napja robogóztunk. Víz mindenfele. Itt nem gond az öntözés. Mint a pókháló úgy szövik át mindenfelé a kisebb-nagyobb csatornák a tájat.
A kikötő már nyüzsgött. Reggel 8:00-ra összehívtak minden Földkerülő versenyzőt, hogy egy csoportképet csináljunk Sir Robinnal. Kedves gesztus volt, csak azt nem értem, hogy miért a nappal szemben kellett fényképet csinálni … Ettől érdekesebb, hogy kb. 50-en maradtunk az eredeti több mint 100-ból, akik be is fejezik a versenyt és körbevitorlázzák a Földet. A többiek sérülés vagy egyéb személyes okok miatt nem tudták a teljes versenyt végig csinálni. Sajnos a magyarok közül csak én maradtam, aki végig tudja csinálni a teljes versenyt. Ezen a Clipper által szervezett versenyen kívül is van még kb. másik 50 ember, aki így vagy úgy körbehajózza a földet, szóval mondjuk összesen 100 ebben az évben. Csak összehasonlításként: minden évben kb. 400 ember mászik fel a Mount Everestre. Sir Robin szerint lehet úgy 3,000 ember a világon, aki körbehajózta a Földet, úgyhogy akinek ez sikerül az egy viszonylag kis (elit) társaság tagja lesz. Nem mondanám, hogy ezért csináltam, de némi jól eső érzéssel hallgattam szavait. Már csak azt kell megtudnom, hogy hogy jutok hozzá a fényképhez :)
A szokásos verseny előtti készülődés és az indulás annyival volt másabb, hogy ez alkalommal nekem is integetett valaki: Jutka, a feleségem. Ő majd fiammal együtt fog Londonban is várni. Arra gondoltam, hogy talán nem is baj, hogy csak most találkoztunk, így a verseny vége előtt, mert sokkal nehezebb így visszamenni a hajóra. Nem is csodálom, hogy többen, akiknek valami oknál fogva haza kellett valamiért utazni a verseny alatt, nem tértek vissza. Abbahagyták. Persze most, hogy tudom csak 2 nap van hátra Londonig könnyű, de korábban, amikor még hónapok voltak előttünk sokkal nehezebb lett volna.
A versenyrajt előtt a szokásos vitorlás parádé zajlott. Azzal a különbséggel, hogy a helyi szponzor a DLL egy nagy hadihajót! bérelt ki a meghívott vendégeknek. Az előtt kellett le-fel vitorlázni. Pazar képek készültek. A rajt rendes rajt volt, értsd rajtvonallal, visszaszámlálással stb. és bőszéllel. Ez azt jelentette, hogy a rajtvonalat úgy léptük át, hogy előtte néhány másodperccel kidagadt a hajónk orrán a legnagyobb spinakkerünk. Jól sikerült a rajt, az elsők között volt fent a bőszeles vitorlánk és jó pozícióban (szél felől) hajóztunk. A sekély víz és az alattomos homokpadok miatt sokat kellett perdülgetni (ami bőszeles vitorlával nem olyan könnyű, több hajónak is volt gondja vele). A gyenge szélben érdekes volt nézni, hogy fogják ki egymás vitorlájából a szelet az egymáshoz közel haladó hajók. Ilyenkor élettelenül roskadnak össze a néhány másodperccel azelőtt életerősen dagadó spinakkerek.
Mint írtam, mi a legnagyobb spinakkert reptettük a hajónk orrán. Ez adott is némi előnyt az induláskor, hisz szinte az egész flotta mögöttünk vitorlázott. Többen viszont a közepes spinakkert használták. Nem elsősorban a szél ereje, hanem inkább élesedő szöge miatt. Ugyanis a közepes spinakker (Code 2) is nagyjából ugyanakkora mint a legnagyobb (Code 1), csak más a szabása és így élesebb szögben lehet vele haladni. No meg erősebb anyagból is készül, hogy komolyabb szelet is kibírjon. Ilyen körülmények között egyre kellemetlenebbül éreztük magunkat, hogy lassan kezdtük a nagy spinakker tűrőképességét feszegetni mind szélerő, mind pedig szélirány szempontjából. Az i-re a pontot az tette fel, hogy a nem messze mellettünk haladó hajó (ugyancsak a Code 1-gyel repülve) vitorlája a szemünk láttára durrant szét. Olyan volt, mint egy buborék, amikor egyik pillanatról a másikra szertefoszlik. Csak egy zsebkendőnyi darab maradt fent belőle az árboc tetején, a többi cafatokban úszott a hajó mellett. Azonnal elhatároztuk, hogy mi nem várjuk meg míg a mienk is beadja a kulcsot. Lecseréltük a Code 2-re.
Mindazonáltal tudtuk, hogy a szél tovább fog északias irányba fordulni, és nem sokára fehér vitorlákkal fogunk a széllel szemben küzdeni. Sajnos ez hamarabb bekövetkezett mint gondoltam. Éppen pihenő műszakban voltam, amikor elhangzott a legutálatosabb kiáltás amit el tudok képzelni: „Mindenki a fedélzetre!”. Ilyenkor féléber állapotban ugrik ki az ember az ágyból és vérmérséklettől függően magára aggat néhány rongyot septiben, beugrik valami lábbelibe és már a fedélzeten próbálja megérteni, hogy mi is történt. Olyan érzés ez mindig, mint amikor véletlen belerug az ember egy hangyabolyba és nézi a káoszt. Van, hogy senki nem tudja mi is történt valójában, de valahogy mégis mindenki próbálja értelmezni a környezetét és menteni ami menthető. Majd a végén összerakjuk a puzzlet. Spinakker a vízben. Mindegy is, hogy hogy került oda, az első, hogy gyorsan a fedélzetre cibáljuk a vízből, majd felhúzzuk az orrvitorlákat, hogy minél kevesebb előnyt veszítsünk. Sajnos a mögöttünk spinakkerekkel repülő flotta nagy része, mintha megálltunk volna úgy húzott el mellettünk.
Szerencsésen megmentettük a spinakkert, csodával határos módon egy karcolás nélkül, egy darabban. És immáron a középmezőnyben vitorláztunk tovább a fehér vitorlákkal. Mint kiderült a spinakker felhúzó kötél „tört el”. Azért írom így, mert a borzasztó teher miatt a kötél szinte „megolvadt”, majd olyan keményre merevedett vissza, mintha vasból, de legalábbis fából lett volna. A szó szoros értelmében törni lehetett. Azt nem tudom, hogy ennek volt-e ahhoz köze, hogy nem sokkal az eset előtt kérte Patrick, hogy feszítsenek a felhúzó kötélen. Mindenesetre nem örültünk neki, hogy visszaestünk, de miután mentettük a helyzetet, gyakorlatilag ugyanolyan sebességgel haladtunk tovább, mint a többi hajó. Ők ugyanis a közepes spinakker „tűréshatárán” vitorláztak. Nem is egy közülük többször is vészesen megborult és az összeeső spinakker úgy telt meg újra széllel, hogy akár bármelyik pillanatban szétrobbanhatott volna. Azt gondoltuk, hogy a sors keze van a dologban és segíteni akart nekünk, hogy idejében lekerüljön a spinakker a hajó orráról. Sajnos nem igen tudtuk a hátrányunkat ledolgozni, de kétségtelen, hogy nem estünk visszább, tartottuk a pozíciónkat.
Ez persze keresztbe tett a pihenő műszaknak. Mikor újra mi voltunk a soron, elég fáradtan vettük fel ismét a lantot. Ekkor már erősen dőlve préseltünk előre az angol partok felé széllel szemben. Persze ez semmi nem volt ahhoz képest, amit korábban mondjuk a Déli óceánon vagy a Tajvani szoroson átéltünk. Azt gondoltuk rutin menet lesz. Sajnos a szerencse nem a mi oldalunkon állt ez alkalommal. Az elszakadt felhúzó kötél után mi az esély annak, hogy néhány órával később egy másik kötél is elszakad? Ráadásul a legvastagabb kötél az egész hajón, az orrvitorla sottkötele. Mégis megtörtént. Egyszer csak vadul ekezdett csapkodni a legnagyobb orrvitorlánk a Yankee 1. Az elszabadult vitorlát valahogy meg kellett zabolázni. Nyilván a másik, a szél felőli sottkötelet kellett átvinni másik oldalra, de ezt könnyebb mondani mint megcsinálni. Képzeljünk el egy kötelet, aminek mondjuk egy megvadult bika van a másik végén, és képzeljük el, hogy így kell átvezetni a bikát az utca másik oldalára. Miközben persze mondjuk 30 fokban ferde az utca csúszós talaja … Egyik társam próbálta a megvadul kötelet átfűzni a másik oldalra, de az úgy rángatta a karját, mintha egy marionett figura lett volna és úgy vágta fültövön, hogy még csak reflexből sem tudott védekezni. Mint az ostorcsapás. Eszembe jutott, amikor engem csapott a Yankee sottkötél arcon még az első szakaszon és csak annak köszönhetem, hogy megmaradt a szemem, hogy rajtam volt a napszemüvegem. Csapattársam is viszonylag olcsón megúszta. Zúzódás, de nem vérzett. Végre sikerült átfűzni az orrvitorla sottkötelét és megállítani a vergődő vásznat. Persze nem lehetett annyiban hagyni a dolgot, új sottkötelet szedtünk elő a kötéltárolóból és rövid időre annyira leeresztettük a vitorlát, hogy az új kötelet hozzákössük a vitorla hátsó sarkához.
Megint értékes perceket vesztettünk, amik egy ilyen rövid versenyek akár több helyet is jelenthetnek a befutónál. Számunkra a tét nem csak ennek a versenynek az eredménye volt, hanem az is, hogy az összesített helyezésben 5. vagy 6. helyen végzünk.
A verseny útvonala úgy volt kijelölve, hogy nem egyenesen London felé haladtunk, hanem először keleties irányba, majd az angol partokhoz közel délre fordultunk és a part mentén, bőszélben, újra spinakkerrel folytattuk utunkat a Temze torkolat felé. Mivel a közepesen erős szélben az egész flotta jól haladt, ezért sokkal korábban értünk oda, mint azt a szervező gondolta, úgyhogy jött az üzenet, hogy meghosszabbították a versenyt. Az új iránynak megfelelően újra északra fordították a hajókat és egy virtuális pont megkerülése után vitorlázhattunk újra vissza a célvonal felé. Ez persze azt is jelentett, hogy újra széllel szemben kellett préselni és még egyszer utoljára megdönteni a hajókat. Mikor újra visszakanyarodtunk délre, tudtuk, hogy néhány óra és vége a versenynek. Nekünk egyébként jól jött a verseny kiterjesztése, mert sikerült néhány hajót megelőznünk és leküzdeni a szerencsétlen kötélszakadások alkalmával összeszedett hátrány egy részét.
Az angol partok mentén haladva egyébként nem unalmas vitorlázni, mert a sekély víz tele van homokpadokkal, bójákkal, kardinális jelekkel, sőt egy több tucat szélkerékből álló szélfarm (szélerőmű) mellett is elhaladtunk, amiket a tengerbe telepítettek. Már esteledett, amikor a célegyeneshez értünk. A verseny olyan szoros volt, hogy percek választottak el bennünket az első helyezettől. Végül úgy futottunk be a 6. helyen, hogy a PSP Logistics hajót az utolsó mérföldön előztük meg kb. fél hajóhosszal. Ez azt jelentette, hogy összesítésben is a 6. helyen végeztünk. Mondjuk azt, hogy a flotta első felében. Ez jobban hangzik és – őszintén megmondva – jobb mint amire néhány szakasszal ezelőtt számítottam. Az utolsó szakaszokon sokkal jobban teljesítettünk mint addig. Ez is az elméletemet igazolja, miszerint rövidebb és gyengébb szeles szakaszok a mi hajónk erőssége. Máshogy fogalmazva hosszú és erős szeles szakaszon gyengébben teljesítettünk. Az már csak sajnálatos, hogy az óceáni vitorlázás inkább ez utóbbiról szól …
Mindenestre nincs mit szégyenkeznünk. Bár ilyenkor mindig előbújik a kisördög és elgondolkodok, hogy mennyivel jobb is lehetett volna. Ha mondjuk nem kapunk 10 pontos büntetést az első versenyen, ahol 2.-ként futottunk be, de végül a 11. helyre raktak bennünket, mert bementünk egy TSS-be. Nem csak a 10 pont hiányzik, hanem maga az az alap, amivel a versenyt tovább folytattuk volna. És még sorolhatnám a „ha”-kat. De nem teszem. Elégedett vagyok és óriási megkönnyebbülés, hogy vége van. Vége van a vállalkozásomnak, teljesítettem amit elvállaltam. Elvállaltam magam és mások előtt. Azt gondolom odatettem magam amikor kellett. Sajnálom, hogy a körülmények miatt nem tudtam többet hozzátenni a csapathoz, a teljesítményünkhöz, és nem tudtam annyit tanulni, amit elképzeltem. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a mérleg összesítésben pozitív és elvitathatatlan az a teljesítmény, hogy körbehajóztuk, körbehajóztam a Földet. Némi elégtétel ezt így leírni, kimondani azokért a megpróbáltatásokért amin az elmúlt 11 hónapban keresztül mentünk.
Továbbra is azt gondolom, hogy az óceáni vitorlázás „visszamenőleges élvezet”, azaz nem mindig akkor élvezi az ember, amikor megéli, hanem sokszor csak utána, amikor visszatekint és már sztorizgat a történtekről. Én valószínű, hogy továbbra is napi, vagy néhány napos vitorlázást fogom preferálni, de egyelőre még elképzelhetőnek tartom, hogy nem utoljára hajóztam a Föld körül. De ha még egyszer eljön az idő és az alkalom azt biztos máshogy csinálom.
A megkönnyebbülés, fellélegzés az egész csapatot átjárta. Alig vártuk, hogy horgonyt dobjunk a Temze torkolatban, majd leüljünk és kicsit kifújjuk magunkat. Előkerültek az eldugott whisky-s és pezsgős üvegek és mindenki ünnepelt. Ünnepelt, annak ellenére, hogy néhányan inkább a sajnálat, mint az öröm könnyeit hullatták. Ők azok, akiknek ez a hajó lett az életük és minden ami körül vesz minket, a „normális” világ nem vonzó többé. Ők azok, akik nem akarják befejezni a versenyt, inkább most azonnal mennének tovább a következő körre. Nekik lesz a legnehezebb. Visszatérni. Kinek-kinek oda ahol abbahagyta az életét, mielőtt felszállt a hajóra. Én nagyon szerencsés vagyok. Nekem már azon jár az eszem, hogy a feleségem és a fiam vár Londonban, ill. néhány nap múlva már otthon leszek. Újra találkozok a lányommal, a családommal, barátokkal ismerős és ismeretlen emberekkel, akik követték az életem talán legnagyobb vállalkozását. Visszakerülök a normális életbe.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor az éjszaka közepén én voltam soron a horgony őrségre. Repült az idő. Pillanatok alatt reggel lett és felszedtük a horgonyt, hogy mintegy 4 órányi motorozás után megérkezzünk a St. Katharine Dokkba. Mintha csak tegnap lett volna, hogy az ellenkező irányba haladtunk, reményekkel, elvárásokkal, elképzelésekkel, izgalommal tele. Pedig ez 2013. szeptember 1.-én volt. Hogy azóta mi mindenen mentem keresztül! Körbehajóztam a Földet! Az angoloknak van erre külön szavuk: circumnavigator. Ezt azokra mondják, akik hajóval kerülték meg a földet. Ha valaki tud a magyarban ennek megfelelőt, kérem írja meg. Én nem tudom jól lefordítani.
Az indulásunk annak idején parádés volt, de az mind semmi ehhez az érkezéshez képest. Tucatnyi hajón jöttek elénk a hazaváró családtagok, barátok, rokonok. A dokkban pedig egy tűt nem lehetett leejteni, annyian voltak. Mindenki integetett és sokaknak örömkönny ült a szemében, a viszontlátás öröme. Mi ezen már Hollandiában túl voltunk a feleségemmel, de a fiammal percekig öleltük egymást. Nem tudtuk a másikat elengedni. Nem voltak szavak, amik el tudták volna mondani az érzéseinket. Talán később. Talán majd néhány nap vagy hét megérleli a gondolatokat, de most még nem lehet őket szavakkal leírni.
A hivatalos ceremónia után alig vártam, hogy lecuccoljak a hajóról, amit otthonomnak tudtam az elmúlt 11 hónapban. Hivatalosan is kijelentkeztem és egy utolsó pillantással a fedélzetre visszaléptem az Életbe! Fokozatosan térek vissza, mert még néhány napot Londonban töltünk és csak szerdán repülünk haza. Még azt gondolom, hogy lesz egy utolsó napló bejegyzésem, már csak azért is, hogy az lehessen a 100. Akit csak a vitorlázás érdekel, az nem kell elolvassa, mert az másról fog szólni.
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
