|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Londonban
Legutóbb pedig azért kellett arrébb állnunk a hajóval, mert holnap, a verseny indulásának napján sorban fogunk kizsilipezni és mi az utolsó körben leszünk.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Mint korábbi írásomban érzékeltettem, komoly elvárásokkal tekintettünk a Londoni tartózkodásunk elé, mivel a hajók hátralévő hiányosságait itt lehetett még a verseny indulása előtt pótolni. Most, az indulás előtti este azt kell mondjam, hogy sokra jutottunk …
A várakozás nem volt teljesen veszélytelen, mert a nagy folyótorkolatban rengeteg hordalékot, iszapot rak le a folyó, és számos olyan sekély hely van az egyébként sok kilométer széles tölcsér alakú torkolatban, ahol könnyű egy ilyen 3 m merülésű hajóval fennakadni. Zárójeles megjegyzés, hogy az egyik hajónak sikerült felülni egy homokpadra, és majd csak a következő dagállyal tudott lemenekülni és a többiek után jönni.
Szóval 23.-án reggel libasorban vágtunk neki a több órás motoros útnak. Mindenki nagy izgalommal várta már az utat, hiszen nem mindennapi élmény a Temzén hajóval érkezni Londonba. Az út nagy részére persze nehéz azt mondani, hogy szép, mert túlnyomó részt ipartelepek, ipari kikötők szegélyezik a folyópartot. Csak egészen közel London belvárosához kezd „elfogadhatóvá” válni a táj. Lenyűgöző élmény elhajózni a legnagyobb Temze híd alatt, vagy a Milleneum dóm (most O2 stadion) mellett, de rám talán mégis a Temze gát tette a legnagyobb hatást. Ez egy mérnöki műremek, amivel még Greenwich előtt meg tudnák állítani, ha váratlanul a szokásos szint fölé emelkedne a tenger szintje, és ez a mostaninál jobban visszaduzzasztaná a Temzét. Ezzel tudnák megóvni a viszonylag közel és alacsonyan lévő területeket, hogy víz alá kerüljenek.
Az út során többnyire egyenesen vezet a folyó, de ahogy Londonba értünk többször is olyan kanyarokat vesz, hogy az ember néha nehezen tájékozódik. Pl. többször gondoltam, hogy a következő kanyar után Greenwich-be érünk, vagy többször is elhaladtunk London új, lendületesen fejlődő új üzleti központja, Canary Wharf előtt. Ahogy közeledtünk a Tower Bridge-hez, egyre több kisebb motoros ill. vitorlás hajó jelent meg mellettünk. nagy látványosság volt a flotta.
No de miért kellett 23.-án délben érkezni a St. Katharine dock-ba? Azért, mert a dokkba, mint neve is mutatja, jellemzően dokkolva lehet bejutni, ami 12 hajó esetén igen munka- és időigényes lett volna. No már most 23.-án telehold volt, és mint ilyen, a legmagasabb ár-apály jelenséget idézi elő. A dél körüli órákban volt olyan magas a Temze vízszintje, hogy a dokk mindkét oldalát ki tudták nyitni, és dokkolás nélkül át tudtak a hajók haladni a kijelölt helyükre.
Az indulásra, azaz szeptember 1.-ére ez nem jön ilyen szerencsésen össze, tehát ki kell dokkolni a 12 hajót. Viszont legalább volt 1 hetünk, hogy kipróbáljuk és leteszteljük hogy lehet ezt megcsinálni. Számomra is meglepő módon 4 hajót is sikerül bepréselni a dokkba, igaz cipős kanállal. Ez alatt azt értem, hogy a hajók gyakorlatilag egymáshoz érnek és a hátsó hajók mögött kb. 20-30 cm hely marad a zsilip kapuig. Ez nem sok hely hajós berkekben. Persze mindenki örült a sikernek, mert így 4 zsilipezéssel ki lehet rakni a teljes flottát a Temzére, aminek ez alkalommal jóval alacsonyabb lesz a vízszintje mint a dokkban, ezért kell zsilipezni.
Először azért mentünk át a mólóról a bemutató pontonra, mert bemutató hajó (show boat) voltunk. Ez annyit jelent, hogy reggeltől estig nyílt napot tartottunk és a közönség számára megnyitottuk a hajót. Gyakorlatilag bárki feljöhetett a fedélzetre és a mi idegenvezetésünkkel bejárhatta ezt a vadonatúj versenyhajót. Én magam is vállaltam idegenvezetést és megvallom, nagyon élveztem. Jó volt látni a látogatók szemében az őszinte kíváncsiságot, érdeklődést. Volt ott óvodás korú gyerektől a nagymamáig mindenki. Ami közös volt bennük, hogy nagyon élvezték a látogatást. Látszott rajtuk, hogy érzik valami különlegesbe van részük betekinteni és egy picit ők is kiváltságosak, hogy ezeknek a földkerülő versenyhajónak a fedélzetére léphetnek.
Bár már írtam korábban, hogy egy whisky márka a névadó szponzorunk, de itt azért megállnék egy gondolat erejéig. Először azért, mert (nem csak) szerintem nekünk van a legjobb szponzorunk. Ezt azon is könnyű volt lemérni, hogy akárhányszor meglátogatott bennünket valaki a vállalattól (pedig ilyen volt bőven: a marketinges, a brand manager, a sales vezető, a lepárló vezetője …), mindig hoztak 1-2 üveg whisky-t :) A végén már gyorsabban gyűltek az üvegek, mint ahogy inni tudtuk a nedűt :) Pedig nem is akármilyen whisky-ről van szó. Ki gondolta volna, hogy ez a viszonylag kis whisky gyár, ahol ugyanazzal a hagyományos, kézműves technológiával és berendezésekkel dolgoznak mint 1826-ban, megalapításakor, olyan italt tud gyártani, ami 2012-ben kiérdemelte a világ legjobb whisky-je címet! A névadó ceremóniának is megadták a módját. A skipperünket skót szoknyába öltöztették, 2 skót dudást is hoztak magukkal, beszédet mondott Sir Robin, a Clipper alapítója és elnöke, whisky-vel locsolták le a hajót, és a mi kedvünkért eljött Skóciából a lepárló üzem vezetője, aki whisky kóstolóval mutatta be nekünk büszkeségeit, többek között a világ legjobb 21 éves whisky-jét. (Én ugyan nem vagyok nagy whisky rajongó, de az Old Pulteney nekem is nagyon ízlik, nem véletlen, hogy több whisky-t ittam az elmúlt héten, mint eddig egész életemben.) Az már csak hab a tortán, hogy jó cuccokat kaptunk a szponzortól a pólótól a dzsekiig, amit cserében minden megállóban viselnünk kell.
A hét nagy része rengeteg munkával telt a hajó felkészítését illetően (pl. új logót kapott a nagyvitorlánk, beszereltük a vízkészítőt, újrahangolták az árbocot, elállítottuk a vízszivárgást a kormányrúdnál, stb.), de volt azért kikapcsolódás is, ugyanis a St. Katharine dock körül egy verseny falut (race village) telepítettek. Volt itt a szponzorok kiállító sátrai mellett ételt-italt kínáló árusok pavilonjáig (életemben nem ettem még ilyen jó fish and chips-et mint itt) az Old Pulteney whisky kóstoló standjával bezárólag minden. Kellemes hangulatú nyüzsgő forgatag. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy volt egy 60 év körüli bácsi (akit én vezettem körül, amikor bemutató hajó voltunk), akibe mindennap belebotlottam a tömegben. Nyilván nagyon megragadta ez a lehetőség, és szinte biztos vagyok benne, hogy ott lesz a következő versenyen.
Az indulás előtti utolsó néhány napot pedig feleségemmel töltöttem, akinek így sikerült bemutatni a legénység többi tagját és az új otthonomat. A legénységgel nem volt baja, de az „otthonnal” annál inkább. Mindenen meg volt botránkozva: a hajó belső puritánságán, a szűkös helyen, a kicsi fekvő ágyakon, a WC zipzáras”ajtaján, a szagokon … Ő biztos nem vállalkozna erre az útra.
