‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. november 27.

2013.12.01.

2%. Végül is elég elhanyagolható valószínűség. Kb. ennyi a valószínűsége, hogy valamely műszak utolsó 5 percében történik valami nem várt esemény. Egészen pontosan 1:48. Az empirikus eredmények azonban egészen mást mutatnak. Jellemzően pontosan ez az az időszak, amikor a legtöbb probléma adódik, elszakad egy kötél, felrobban egy spinakker, elenged egy sekli, stb.

Hétfő reggel is ez volt a helyzet. Már a perceket számoltam, amikor vége a műszaknak és bezuhanok a hálózsákomba (életem legjobb vétele, egy meleg otthon a zord körülmények között). Mit ad az ég, a spinakker lehúzó kötelének ravaszseklije elengedte a vitorlát és az ott lobogott a hajó mellett, az elengedett vége pedig a vizet csapkodta. Még szerencse, hogy annyi problémánk volt eddig a spinakkerekkel, hogy egészen rutinos mentőcsapat lettünk. Zökkenőmentesen szedtük össze, egy darabban utolsó egészséges bőszeles vitorlánkat. A gyenge és nem megfelelő irányú szél miatt valószínűleg egyébként is le kellett volna szedni, csak nem éppen most. Így sajnos a hajó lejárat tele volt tömve egy vitorlával, nemhogy reggelizni nem tudtunk, de még lemenni sem a konyhába. Egy ilyen spinakkert elpakolni nem könnyű, hiszen a hajó szűk folyosóin kell kitisztázni a sarkait, oldalait, a csavarodásokat, stb. és utána gondosan összetekerni és összekötözni vékony gyapjú fonallal. Ennyit az alvásról. Egy óra ugrott belőle, pedig borzasztóan fáradt voltam az éjszakai kormányzás után, amit továbbra is csak másodmagammal művelünk a hajón a mi műszakunkban. Vannak ugyan más jelentkezők, de a műszakvezetők nem engedik. Mindenki izgatott, hogy ilyen közel a célhoz nehogy valami galiba történjen, úgyhogy senki sem akar kockáztatni.

Hétfőn később újra fordult a szél és újra felkúszott a spinakker a hajó orrára. Repültünk Albany felé, élvezet volt vezetni. Végre egy nagy konténerszállító hajó is utunkba került. Van élet a Földön! Néha már az embernek az az érzése támad, mintha egyedül maradtunk volna a bolygón. Később délután egyik versenytársunkat, egy Clipper hajót is megláttunk a horizonton. Ilyenkor némi izgalom költözik a hajóra és figyeljük, hogy lehagyjuk-e vagy éppen fordítva.

Hétfőn estére kevesebb mint 400 mérföld volt hátra, kevesebb mint 2 nap! Fokozódik az izgalom az érkezésre. A „legger”-ek (így nevezzük azokat, akik csak 1-2 szakaszra jöttek) már a hazautazásukat tervezgetik. Ez (talán most először igazán) némi rossz érzéssel tölt el, mert én is belegondoltam, hogy milyen lenne hazautazni. Jó lenne. Örömteli. Miért nem megyek? Nehéz kérdés. Kérdezgettem más földkörüli társaimat, hogy ők miért csinálják, élvezik-e? A válaszok összecsengenek. A hosszú távú, óceáni átkeléseket jelentő vitorlázást, bár van élvezetes része, nem ezért csinálják az emberek. Inkább valami teljesítés vágy, valami rendkívüli eredmény elérése sarkalja őket erre, nem az élvezet. Inkább azért folytatják tovább, mert elköteleződtek. Elkötelezték magukat amellett, hogy ezt megcsinálják. Másoknak, másokért, de leginkább maguknak és magukért. Nem önzőség ez, hanem valami különleges, említésre érdemes teljesítmény elérése. Legtöbb csapattársamnak már nem kell bizonyítani semmit, sem maguknak, sem másoknak. Letettek valamit az életük asztalára, ami levette vállukról a bizonyítás kényszerét. Mégis csinálják tovább. Én is csinálom egyelőre.

Egyelőre, amíg támogat a családom. E nélkül nagyon nehéz volna. Az egyik földkerülő csapattársam nincs ilyen szerencsés helyzetben. Folyton azt hallja a barátnőjétől, hogy hagyja abba ezt a hülyeséget és menjen haza. Valószínűleg haza is fog menni Ausztráliából, abbahagyja a versenyt. Talán ez a jó döntés neki, az ő helyzetében.

A keddre virradó éjszaka embert próbáló volt. Talán nem volt még ilyen nehéz kormányos élményem. Viszonylag erős szélben rohantunk előre a spinakkerrel a korom sötét éjszakába. Mikor átvettem a kormányt gyakorlatilag azt sem tudtam hol vagyok, mi merre van. Nem lett persze semmi gond, de hosszú percekbe került mire egyáltalán nyugalomba hoztam a hajót, és elsősorban magam. Megegyeztünk kanadai váltótársammal, hogy 30 percenként váltjuk egymást, de amikor 15 perc után az össze vissza kóválygó hajó orrán sokadjára esett össze a vitorla, kérte, hogy vegyem át tőle, mert teljesen elvesztette az orientációját. Tulajdonképpen nem csoda, mert semmi viszonyítási pont nincs a környezetben, amihez képest az ember látná, hogy merre halad, vagy mennyit fordul a hajóval. Ilyenkor a szélirányjelzőre kell hagyatkozni az árboc végén. Ez viszont a komoly hullámok miatt erősen leng jobbra-balra, úgyhogy mielőtt az ember bármit reagál, korrigálni kell amit lát. Olyan, mintha egy idő után egy új, hetedik érzéke alakulna ki az embernek.

Kedd reggel egészen meglepő átalakuláson ment keresztül az időjárás. A reggeli műszakot hidegben, szemerkélő esőben, teljesen felhős égben kezdtük. Mindenki teljes viharfelszerelésben volt a fedélzeten. Délre viszont kiderült az ég és olyan meleg lett, hogy már csak rövidnadrágban és pólóban lehetett kibírni. Mindez néhány óra leforgása alatt. Egészen drámai, hiszen kevesebb, mint 100 km utat tettünk meg ez idő alatt.

Sajnos a szél visszaesett, így a sebességünk is. Most már csak szerdára várjuk az érkezésünket Albanyba. Mindenkinek De Ja Vué érzése van (mármint a földkerülő csapatból, mert eddig minden esetben hasonló idő fogadott bennünket megérkezés előtt. Mindig az volt az érzésünk,hogy mindjár ott vagyunk, aztán összeesett a szél és csak áhítoztunk a távolban sejtett kikötő után, de nem haladtuk úgy, ahogy szerettünk volna.

Tulajdonképpen időnként nehéz eldönteni, hogy mi a jobb: elviselhető időjárás, de lassabb haladás, vagy kibírhatatlan idő, de viszonylag elfogadható hajósebesség. Sajnos a gyenge szél után utolért bennünket egy front szerdára virradóan, és meghozta a lehető legrosszabb időt: elviselhetetlen szembe szelet. Ez azt jelenti, hogy erősen dőlő hajóval kell széllel szemben préselni (a lehető legkisebb szögben széllel szemben haladni) ami persze viszonylag lassú haladást tesz lehetővé. A hullámok is szemből jöttek, így a hajó mikor felfutott egy hullámra és elérte annak szélét, szabadesésben zuhant alá és irgalmatlan robajjal, rázkódással és felcsapott vízfallal ütődött neki a tengernek újra és újra. Van ugyan olyan kormányos technika, amivel lehet csökkenteni a becsapódás erősségét, de teljesen elkerülni nem lehet. Mindannyiunk számára világos volt, hogy az érkezési időnk egyre inkább a nap vége felé fog esni és semmi esély, hogy bármi munkát el tudjunk szerdán végezni, tehát praktikusan elvesztettünk egy szabad napot Albany-ban.

Az egyre erősödő szembeszélben egyre kevesebb vitorlával haladtunk. Mivel a megelőző gyenge szeles időszakból még a legnagyobb orrvitorlánk volt fent, eljött az ideje a cserének. Tulajdonképpen minden rendben ment a vitorla leszedésével, egészen az utolsó méterekig. Ekkor egy széllökés alákapott a már összeszedett, a fedélzeten lévő vitorlának és kitépte az alatta ülő emberek kezéből. Borzalommal néztem mi történik. A még az előmerevítőn maradt 3-4 kapcsot (ami a vitorla elejét rögzíti az előmerevítőhöz) szinte azonnal letépte a szél, kiszakította a vitorlából mindenestől. Mivel a vitorla felhúzó kötele még mindig csatlakoztatva volt, de a sot köteleket már lekötötték, ezért a vitorla hátsó sarka, rajta egy kb. fél kilós vas karikával, vadul csapkodott össze-vissza a fedélzet felett. Ha az eltalált volna valakit, nem kérdés, hogy ott lekapcsolják a villanyt. A vitorla alsó sarkát tartó kötél pedig rácsavarodott az egyik srác lábára és úgy összeroncsolta az izmot, hogy nem tudott utána lábra állni és duplájára dagadt a vádlija. Szóval volt dráma bőven. Személy szerint azt gondolom, hogy kormányosi hiba is volt (épp Patrick kormányzott), mert ha elfordul a széltől, akkor a belső orrvitorla szélárnyékában meg lehetett volna menteni az orrvitorlát. De ez már csak spekuláció.

Ismét mentettünk, vízből, vitorlát. Sikerült összeszedni, de nem kis fizikai erő kellett hozzá, hiszen nem csak a vitorlát kellett kiszedni, hanem a benne lévő vizet is fel kellett emelni, míg végül is kifolyt belőle. A dráma után megnyugodtak a kedélyek, de az ilyen élmény mindig ráül a legénységre. A baj az, hogy sohasem vesszük elő az esetet, hogy áttekintsük és tanuljunk belőle.

A frusztráció akkor csapott át izgalomba, amikor látótávolságba kerültek a velünk közel együtt, de más úton haladó hajók, és mindannyian egyazon célpont felé küzdöttünk. Küzdelem volt ez a javából, mert amit mi éreztünk a hajónkon, az egy egész más perspektívában tárult elénk kívülről szemlélve a többieket. Olyanok voltak a hajók, mint amikor megvadult lovak ugranának előre, de valami láthatatlan erő (esetünkben a szemből jövő hullámok) mindig visszavetné őket. Újra erőt gyűjtenek, és újra visszahőkölnek. Mintha sohasem lenne vége az elemekkel való csatározásnak. Némi örömet adott, hogy a másik 3 hajó közül hozzánk legközelebb levő Invest Africa hajót szemlátomást hoztuk befelé. Sajnos utána meg ők haladtak jobban. Egyszer csak azonban – teljesen érthetetlenül – elfordultak, és elkezdtek a tenger felé menni. Talán azt hihették, hogy nem fognak a sziklás part mellett elférni az erős szembe szélben. Nem tudom, de ekkor vált világossá, hogy a 8-11 helyért való küzdelmet megnyerhetjük. Mondhatnánk, hogy nem nagy szám 8.-nak befutni. Én azt mondanám, hogy egyrészt azok után amin keresztülmentünk akármilyen helyen szívesen futottam volna már be, másrészt ez semmit nem vont le a fej-fej melletti küzdelem élményéből, amit csak egy ilyen szoros befutón lehet megélni.

Többen úgy gondoljuk, hogy a mi hajónk a leggyorsabb (valószínű, hogy csak illúzió, hiszen mind egyformák) és sokkal több van benne, mint a középmezőny vége. Ehhez azonban sokkal több minden kellene, mint csak egy gyors hajó. Elsősorban olyan legénységre lenne szükség, akik egyformán nyerni akarnak. Persze ezt könnyű mondani, de amikor kiderül, hogy ennek milyen ráfordítás az ára, akkor az emberek elkezdenek máshogy viselkedni, és rögtön megtanulnak örülni a 8. helynek. A másik lényeges dolog, hogy sokan élvezni szeretnék az utat, nem pedig fog csikorgatva küzdeni napi 24 órában minden másodpercért. Tény, hogy az eddigi versenyek történetében a nyerő hajókon nem volt jó a hangulat. Volt ahol kifejezetten utálták egymást az emberek.

Én azt gondolom, hogy jobb menedzsmenttel a skipper részéről, sokkal több ráfordítással, de még mindig élvezhető módon az első harmadban végezni nem irreális elvárás. Egy biztos, hogy ehhez nagyon sokat kellene Patrick-nek, a skippernek változni, de erre nem mutat sok hajlandóságot. Én egyelőre még nem adtam teljesen fel a reményt, hogy akár csak egy kicsit is változzon a helyzet, de nem rózsásak a kilátások. Megérkezésünk után Patrick összehívott egy megbeszélést, hogy mindenki adjon visszajelzést és mondja el véleményét az útról, a szerzett élményekről. (Ez az egyetlen javaslat, amit idáig megfogadott tőlem Patrick, amikor Fokvárosban beszélgettünk. Másnap hívta össze az első ilyen csapatmegbeszélést.)

Legtöbben csak azt ismételgették, hogy milyen fantasztikus élmény volt, mennyire élvezték, bla-bla-bla…. Persze, hogy fantasztikus élmény volt, de ez nem fog bennünket előrébb vinni. A rengeteg dolog közül, ami a fejemben kavargott, hogy mit lehetne, ill. kellene jobban csinálni, azt gondoltam, hogy ha hármat kiemelek, akkor lesz mire fókuszálni és talán befogadóbb lesz Patrick is. A 3 legfontosabb amit megemlítettem:

1) – tanulási lehetőség (gyakorlatilag semmilyen szervezett tanulási lehetőség nincs, csak amit az ember elles valaki mástól),

2) – az egyenlő bánásmód (Patrick-nek vannak kedvencei, akikkel mindig spanol, beszélget, és vannak akikhez nem is szól), és végül

3) – az a szemlélet, hogy ez a csapat versenye kell legyen, ahol a skipper támogat bennünket, nem pedig a skipper versenye, aki támogat a csapat.

Talán 3 ember volt aki megértette, hogy miről beszélek. Lehet, hogy voltak többen, de vagy nem volt merszük szólni, vagy pedig érintettek voltak (pl. a kedvencek vagy a lusták) és megpróbálták félreértelmezni amit mondtam. Sajnos Patrick nem befogadó a javaslatokat illetően, túlságosan önfejű. Ez sajnos nem csak az ő fejlődését gátolja, hanem a mienket is. Nem tudom meddig fog a hitem tartani, hogy ez változhat. Nem szeretnék beletörődni a helyzetbe, hogy mennyi mindent (sokkal többet, mint most) lehetne még tenni a hátralévő 8 hónapban. Ha van változás, megírom.

Visszatérve a versenyre, szerda késő este lett amikor megérkeztünk. Sajnos a helyi szigorú vám és karantén szabályok miatt még vagy másfél óráig nem mehettünk le a hajóról. Ami nagyon meglepett (nem csak engem), hogy mekkora szám ez a verseny Albany-ban. Ez egy 30,000 fős kisváros, de annyira kedvesek az emberek, hogy önkéntesek napokon keresztül várják a beérkező hajókat (függetlenül hogy mikor, akár az éjszaka közepén érkezik) és meleg kajával és hideg itallal kedvesnek nekünk. Minket friss salátával és helyben sütött stake-kel vártak. Nagyon megható. Ezen felül egész hetes programot szervez a város az érkezésünkre, aminek a csúcsa egy Clipper fesztivál.

Albany-ban töltött napjainkról a következő írásban számolok be.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››