‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. december 25.

2013.12.28.

Karácsony napja van. Minden jó érzésű ember a családjával tölti ezeket a napokat. Nekem is nagyon hiányzik a család. Nélkülük valahogy az egész hangulat nem az igazi és a készülődés izgalma is teljesen elmaradt. Otthon néhány nappal karácsony előtt már minden csak az ünnepekről szól, bevásárlás, csomagolás, főzés, karácsonyfa díszítés, valami idilli, talán soha el nem érhető meghittség utáni vágyakozás. A gyarló embereknek szükségük van az idill gondolatára, szükségünk van arra, hogy legyen egy olyan boldog állapot utáni vágyakozás, aminek az elérése hajt bennünket a hétköznapokban. A mindennapok monotonitása és szürkesége ill. a karácsony meghittségének idillje közötti kontraszt rá kell, hogy ébresszen bennünket arra, hogy mi fontos nekünk a világban, mik az igazi értékek.
Itt Ausztráliában kicsit más a forgatókönyve a karácsonynak. Itt is egymást tapossák a bevásárló központokban az emberek, de talán kicsit lassabban, nyugodtabban :). A karácsonyfát a nyári melegben már december elején feldíszítik. A Santa Claus, mint az angolszász kulturterületen általában, a kéményen keresztül hozza az ajándékot karácsony estéjén, amit a gyerekek nem nyithatnak ki egészen 25.-e reggeléig. Sokan mennek templomba karácsony estéjén. Több mise is van este hat, hét és tizenegy órakor. Bár, bevallom nem szoktunk templomba járni (ami semmit nem jelent azt illetően, hogy miben hiszünk, miben nem), itt elmentünk a késő esti misére, ami 23:00-kor kezdődött és éjfél után ért véget. Nagyon pozitív élmény volt. Valahogy olyan megnyugvást ad az egész templomi környezet, amilyet ritkán érez az ember. Legutóbb akkor volt ilyen megnyugtató, kikapcsolt, kissé meditatív hangulatom, érzésem, amikor a verseny első megállójában, Brestben, Franciaországban betévedtem egy délutáni szertartásra. Nem értettem egy szót sem, de az egész hangulat megnyugvást adott és jó volt hallgatni az énekeket. Szeretem a templomi muzsikát, a kulturált énekeket és az orgona hangját.
Az itteni éjféli mise kicsit más volt, mint amit vártam. Talán nem is pap volt aki vezette, mert nem papi, hanem hétköznapi, utcai ruhában volt. A szertartás fő témája arról szólt, hogy miért van szükség a karácsony szentségére, annak idealizálására. A szertartás közben többször volt zenekar által kísért éneklés. karácsonyi énekeket, korálokat énekelt nem csak az énekkar, hanem az ott lévő emberek is. Én is becsatlakoztam és mint mindig, az éneklés most is jót tett a lelkemnek. Semmi más nem szabadít fel annyira, mint a zene, az éneklés. Ilyenkor megkönnyebbülök, lerakom a lelkemre nehezedő terheket és megtisztulnak a gondolataim. Leegyszerűsödnek a kérdések és a válaszok is sokkal nyilvánvalóbbnak tűnnek. Pl. amikor a szertartás vezető megkérdezte a publikumot, hogy mi az az egy szó, ami boldoggá tesz minket, akkor gondolkodás nélkül a család jött elsőre a nyelvemre. Nem voltam egyedül. Elhatároztam, hogy, ha egy mód lesz rá, soha többet nem akarom a karácsonyt a családom nélkül tölteni.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a szertartás vezetője mennyire máshogy akart kapcsolatot teremteni a jelenlévőkkel. Nem ehhez vagyok szokva. Azokon a templomi szertartásokon, amin eddig részt vettem, általában nem kérdezték meg a „nyáj” véleményét, érzéseit, gondolatait. Itt igen. Pl. a szertartás végi ima előtt körbehordozott mikrofonokkal kérték az embereket, hogy mondják el miért/kiért szeretnék, ha az ima szólna. Volt a felsorolásban a hitetlenektől kezdve, a távolban élő családtagokon és a tűzoltókon keresztül az Afganisztánban harcoló katonákig sok minden, de akik az imát mondták, szigorúan figyeltek rá, hogy, mindent megemlítsenek az imájukban, amit az emberek felsoroltak. Más, sokkal emberközelibb, mint amit eddig bárhol is láttam. Nem próbáltak senkit megtéríteni, de el tudom képzelni, hogy lesz aki azért jön a templomba vissza legközelebb, mert egyszerűen jó volt ott lenni.
De pörgessük kicsit vissza az időt, hiszen legutóbbi összefoglalómban pénteknél hagytam abba az idő fonalát.
Mint utaltam rá, szombaton hajóra voltam rendelve, mert az egyik – a legnagyobb – szponzor úgy gondolta, hogy legjobb dolgozóinak egész Ázsiából és Ausztráliából azt az ajándékot adja, hogy ide utaztatja őket Sydney-be és megvitorláztatja őket a mi versenyhajóinkon. Százak jöttek, két csoportot is ki kellett vinni a Sydney öbölbe, egy házi versenyre. Ráadásul nem csak utasok voltak, hanem ők is bekapcsolódhattak a versenybe. Tekerhették a csörlőket, húzhatták a sottkötelet, stb. Élvezték. Mi is, ugyanis ez alkalommal nem mi tekertük fel a nagyvitorlát (260 kg), hanem a lelkes vendégek. Ők még örültek neki, amikor a nyelvüket lógatva leállhattak a csörlővel, mert végre felért a vitorla az árboc tetejére… A házi verseny egyébként jó sikerült, a délelőttin 3., a délutánin 2. helyezettek lettünk. Persze ez nem számít sehová, de némi jó érzést adott az eddig csalódások után. Érdekes volt az ilyen öbölverseny is, ami – nyilván- egy egészen más műfaj, mint az óceánokon való átkelés. Ez nagyon aktív, sokkal pörgősebb, fárasztóbb, de változatosabb is. Mire egy fordulással megvagyunk, betekerjük a sott kötelet, már jön is a következő forduló, vagy perdülés és kezdhetjük elölről. A vendégek lelkesedése ellenére (vagy éppen azért), mindannyian nagyon elfáradtunk a nap végére. Nyilván ilyenkor is rendben kell a hajót magunk mögött hagyni, azaz a vitorlákat leszedve, szépen összehajtogatva, szponzori zászlókat és árboc takarót felrakva szállhatunk le a kikötőben.

Vasárnap egészen más volt a program. Reggel a Sydney-Hobart verseny előírásai miatt, a hajónk regisztrációs betűit kellett 4 vitorlára felragasztani. egyszerűnek hangzik, de nem az. Tér kell hozzá, mivel egészen pontosan meg van határozva, hogy hová kell a matricákat ragasztani. Ehhez viszont ki kellett a vitorlákat teríteni. A 4 legnagyobb vitorláról volt szó: a 3 spinakker és a legnagyobb orrvitorla. A közeli parkba kellett a vitorlákat kiszállítanunk, kiteríteni, kimérni a felirat helyét, majd óvatosan felragasztani, hogy lehetőleg ne gyűrődjön össze. Valahogy megint nálam maradt a munka dandárja, én térdepeltem egész délelőtt és próbáltam a betűket, számokat a lehető legszebben felragasztani a vitorlára. (Megjegyzem, hogy otthon a saját vitorlánkra szakműhelyben ragasztattam fel a számokat. Valószínűleg utoljára, mert kész vitorla dekorációs szakértő lett belőlem :).)

Délután az volt a terv, hogy spinakkeres fényképeket csinálnak a hajónkról a Sydney öbölben. Háttérben az operaház, Harbour bridge (a híres híd), stb. Azonban mivel erős volt a szél, a szkipperünk azt mondta, hogy nincs értelme kivinni a „dekorspinakkerünket” (van egy méregdrága, sötétkék, szponzori spinakkerünk, úgy kb. 7 millióba került, amit a versenyen nem használunk, csak fényképeszkedésre), mert túl erős a szél. No, mire ránk került a sor a fényképeszkedéssel, addigra elült a szél, és mindenki azon bosszankodott, hogy miért nincs nálunk a kék spinakker … No, comment.
Ettől függetlenül felhúztuk a másik, verseny spinakkert és így is nagyon jól mutattunk a híd és az Operaház előtt. Persze megint rendbe kellett rakni a hajót, amihez a spinakker összecsomagolása megint csak hozzáadott egy kis időt. Késő estére értünk haza. Fáradtan.

Másnap, hétfőn reggel alig volt erőm felkelni, pedig egész napos kirándulásra vittek bennünket helyi barátaink, a Kék-hegységbe (Blue Mountains). Ez kb. 1,5 óra távolságban van kocsival Sydney belvárosától. Az egyik legfelkapottabb kirándulóhely. Valójában nem a hegy, hanem a völgy az érdekes. Ugyanis inkább egy völgyvonulatról van szó, mint hegységről. A völgyre csodálatos kilátás nyílik a hegy tetején lévő Katoomba településről. Szélcsendes időben a völgy egyedülálló kékes párába burkolódzik. A kékes színt a völgyben lévő eukaliptusz erdő fáiból kipárolgó apró olajcseppeknek köszönheti a levegő. Ha az ember kicsit beljebb merészkedik (kiváló túraútvonalak vezetnek patakok, vízesések mellett), akkor nagyobbat szippantva érezni lehet az eukaliptusz illatát.

Persze mindenki fényképet akar a Három nővérrel (Three Sisters), ami egy egymáshoz 3 közeli csúcsból álló sziklaképződmény, és szinte minden turistát elkalauzolnak a jól kitáblázott Scenic World-be, ahol a világ legmeredekebb vasútja viszi le az utasokat a völgybe, 52 fokos meredekséggel!
Katoomba-ban találtunk egy korabeli, inkább Viktoriánus stílusú gyönyörű, 150 éves épületben üzemelő hotelt. Itt pihentünk meg ebédre, majd indultunk vissza Sydney-be.

Estére nem kis rábeszélés árán (helyi barátunkat kellett győzködni, hogy álljon sorba velünk) elmentünk egy közeli Thai étterembe. Nyilván kiváló ár-érték arányú helyről van szó, mert nem lehetett előre asztalt foglalni és minden este hosszú sor kígyózott előtte. Tényleg kiváló, nekem nagyon ízlő, fűszeres kaját szolgáltak fel, az itteni árakhoz képest viszonylag olcsón. Mindannyian nyugtáztuk, hogy megérte sorba állni.

Kedden megint a kikötőben kezdtem a napot. A Sydney-Hobart verseny szervezői tartottak eligazítást, és a mi hajónkról a szkipperen kívül 3 embernek kellett részvenni. A két műszakvezető adott volt és melléjük engem hívott Patrick. Maga a megbeszélés elsősorban a várható időjárásról és a különböző biztonsági előírásokról szólt. Azt sajnos konstatálni kell, hogy várhatóan nem lesz jó időnk. Esőkkel tarkított utunk lesz és annak második felében megint széllel szemben fogunk küzdeni. … Mint mindig megérkezés előtt … tehetném hozzá.

Az eligazítás után visszamentem a hajóra, de tudtam, hogy ez veszélyes, mert – ugyan nem voltam munkára beosztva – ha az ember a hajón van, akkor előbb-utóbb valami munka is megtalálja. Szóval igyekeztem gyorsan elszabadulni, de nem ment simán. Fel kellett pumpáljam a gumicsónakot, mert a Sydney-Hobart részvevőknek csak egy Rolex logo lehet a hajó orrán. Úgyhogy nekünk le kellett ragasztani az ott lévő nagy Clipper logot és rárakni a Rolex-et. Mikor éppen le akartam lépni, akkor megjelentek egy kamerával, hogy ugye mindenki itt van és tudunk egy karácsonyi üdvözletet küldeni a szponzorunknak. Tipikus Clipper-es szervezés – mármint, hogy senki nem tudott róla, hogy ilyet is kell csinálni. Még szerencse, hogy ott voltunk néhányan és tudtak rögzíteni velünk egy video üzenetet. Éreztem, ha tovább maradok az egész napom elvész, úgyhogy sietve távoztam és visszasiettem az apartmanba délutánra pihenni és kicsit karácsonyi hangulatot kelteni. Egyik csapattársunk ugyanabban az apartman házban volt a családjával, és meghívtuk őket egy délutáni ünnepi koccintásra.

Estére otthoni steak vacsora volt és a már említett éjféli mise.
Az ajándékokat csak szerdán reggel lehetett felbontani. A kapott csoki gyorsan fogyott. Helyi barátunk felesége ragaszkodott, hogy valami különleges étterembe menjünk karácsonyi ebédre. Talált is néhány nappal előbb egy hajón felszolgált karácsonyi ebéd ajánlatot, amit le is foglalt mindannyiónknak. Kérdezhetné valaki, hogy miért akartunk hajóra menni? Nos, nem akartunk, de – ha úgy vesszük – ennyi áldozatot hoztunk cserébe azért a vendégszeretetért és vendéglátásért, amit itt tartózkodásunk alkalmával kaptunk. Egészen őszintén a hajón felszolgált ebéd nem volt valami nagy szám, ráadásul az idő is elég lehangoló volt, mert folyamatosan esett, hol jobban, hol kevésbé.

Talán jobb is így, talán ilyen nyomorúságos időben nem lesz olyan nehéz az elválás Sydney-től csütörtök reggel, amikor elindul a legendás Sydney-Hobart verseny.

Erről is igyekszem tudósítani a lelkes olvasókat a következőkben.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››