‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. május 17.

2014.05.21.

Kedden 14:00-kor indult a busz a szállodából. Gyakorlatilag majdnem mindenki, aki nem a hajókon aludt, az ebben a hotelben volt, úgyhogy több busznyi ember hagyta el egyszerre az épületet, ami szinte kongott utánunk az ürességtől. Már-már ismerősnek tűnt az út vissza a kikötőbe az úttalan utakon, a Panama csatornán átvezető keskeny acélhídon és elhagyatott katonai bázison keresztül.

Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy tulajdonképpen senki nem tud semmit a tényleges indulásról. Óráról órára csöpögött ki valami info, hogy mi is fog történni, de mire kiderült, hogy csak este 7:00-kor hagyjuk el a kikötőt, akkorra már túl késő volt, hogy bármit is csináljak. Pl. ha korábban tudom, hogy van 2 órám, akkor nyugodtan ki tudtam volni mosni a szennyes cuccaimat. De hát ilyen a Clipper szervezettsége, ez már valószínűleg nem fog változni a verseny hátralévő ideje alatt.

De a meglepetéseknek még nem volt vége. Miután kifutottunk a kikötőből, kiderült, hogy az a 3 hajó, akire tulajdonképpen vártunk, és akik csak kedden keltek át a csatornán, késében van. (Úgyhogy tulajdonképpen nyugodtan maradhattunk volna estére Colon-ban!) Hogy ez, mármint, hogy csak azért jöttünk el a kikötőből, hogy a szervező megspóroljon egy éjszakai kikötői díjat, kevésbé legyen feltűnő és egyértelmű, arra kérték a hajókat, hogy az éjszaka folyamán motorozzanak Jamaica irányába, de lassan, hogy az egyébként jóval később induló, de teljes sebességgel haladó 3 hajó ezalatt utolérjen bennünket. Így is tettünk, elindultunk motorral, de csak néhány csomó sebességgel. Aki már volt úgy hullámzó tengeren, hogy valamiért meg kellett álljanak, az tudja, hogy semmi sem rosszabb a céltalanul imbolygó, a hullámok kénye-kedvének kitett hajótól. Aki még nem volt tengeri beteg, az itt biztosan az lesz.

Az éjszaka második felére kiderült, hogy még így is túl gyorsan halad a flotta első része ahhoz, hogy pirkadatra beérjék a hátul felzárkózó hajók, ezért még a motorokat is leállítottuk és egy felhúzott nagyvitorlával sodródtunk, pontosabban lötykölődtünk tovább. No, így már utol tudtak bennünket érni, és hajnalhasadásra mind a 12 hajó szép, szabályos vonalban haladt egymás mellett. Készen a Le Mans starthoz.

Szerdán reggel a már rutinszerű start után nagyon szorosan együtt haladt a mezőny a szembe szélben. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy tudunk célra vitorlázni, ami ez esetben Jamaica szigetének keleti csücske, de fordult a szél és gyakorlatilag teljes szembe szél lett. No itt mutatkozott meg, hogy mennyire figyelik egymást a szkipperek. Amint az első hajó takkot váltott, gyakorlatilag mindenki követte, beleértve minket is. A rajt után vezettünk, de miután elkezdtünk takkolgatni, folyamatosan estünk vissza. Mondtam is, hogy addig mutatunk jó teljesítményt, amíg a saját versenyünket futjuk. és akkor kezdünk visszaesni, amikor másokat követünk. Persze nyilván van abban valami, hogy a 12 szkipper kollektív bölcsessége több, mint bármelyiké egyedül, de hát ez mégis egy verseny és azok nyerik, akik a saját stratégiájukat hajtják végre sikeresen, nem pedig azok, akik másokat követnek. Persze nincs sok értelme ezen morogni, hisz Patrick nem fog megváltozni a még hátralévő 2 hónapban.

Egyébiránt mindenki nehezen viseli a negyedszeles, préselős vitorlázást. Erősen dőlünk, ráadásul a takkolgatások miatt egyik oldalról a másikra. Nehezen élhető a környezet, amit csak nehezít, hogy az elmúlt néhány hét elkényeztetett bennünket. A Panamáig vezető szakasz elsősorban hátszeles volt és többé-kevésbé vízszintes hajón éltünk, úgyhogy teljesen elszoktunk a dőlő környezettől. Őszintén szólva az is – elég meglepően – a pszichés elfogadás ellen dolgozik, hogy egy igen rövid versenyről van szó. Viszont ez a „rövid” elvárás beleivódott az emberekbe, és már az első napon nyűgösen várták, hogy vége legyen. Ha minden jól megy, akkor valamikor szombat délután, este fogunk Port Antonioba megérkezni.

A rövid szakasz miatt több „kísérlet” is folyik a hajón. Az egyik, hogy a konyhaszolgálatot nem egész napra, hanem csak egy ételre adjuk. Azaz van aki reggelit, van aki csak ebédet, és megint mások csak vacsorát csinálnak. Sajnos ez azt is jelenti, hogy nincs utána hosszú alvás. De majd Jamaicában kipihenjük magunkat.

A másik „kísérlet”, hogy átszervezték a műszakokat. A mienkből több embert átraktak a másikba és viszont. Csak találgatjuk, hogy mi az oka, mert így igazán kiegyenlítetlen a 2 műszak. A mienkben 2 Földkerülő van (beleértve engem, meg egy angol nőt, aki még egyszer sem ment az orrfedélzetre …), míg a másikban 6. Ennek ellenére a starthoz a vitorlák felrakását, majd a közepes orrvitorla nagyra cserélését, később a grósz reffelését is a mi műszakunk végezte. Ez van. Csak találgatni tudunk mi lehetett a háttérben, de nem tájékoztattak bennünket.

Valahogy a mostani műszakok nagyon lassan telnek. Alig várjuk, hogy egy-egy közelben lévő hajó látótávolságon belül kerüljön, mert akkor legalább van „kivel” versenyezni és nem csak a monitoron látni a flottát. Csak érdekességnek jegyzem meg, hogy tiszta időben kb. 6-8 mérföld a látótávolság. És bár tudjuk, hogy egy ilyen néhány napos versenyen a flotta várhatóan együtt fog maradni, mégis érdekes, hogy csak 1-2 hajót látunk. Jó volt például látni csütörtökön, hogy a mellettünk haladó ONE DLL-t szép lassan megelőzzük. Pedig ők teljes nagyvitorlával voltak, mi pedig „csak” 1-es reffel. Bár már régóta mondom Patricknek, hogy az erősödő szélbe reffelt nagyvitorlával hatékonyabban tudnánk haladni, ennek ellenére mindig végsőkig halogatja a reffelést és inkább „kinyitja” egy mélyen kieresztett kocsival a nagyvitorlát, mintsem reffelne. Persze ilyenkor a nagyvitorla jelentős része nem dolgozik, mert kiengedi belőle a szelet. Most legalább nem tudja tovább magyarázni, hogy „mi lett volna ha”, egyértelmű volt, hogy a reffelt vitorla hatékonyabb, mint a teljes nagy, amiből kiengedik a szelet.

Pénteken egész nap erősen préseltünk, hogy takkolás nélkül elérjük Jamaica keleti csücskét. Sajnos a szkipperünk nem nyitott a navigációs szoftverünk szél alapú útvonaltervező képességét használni. Érdekes lett volna megnézni, hogy az mit javasol. Ugyanis amikor présel az ember, akkor igazából próbál egyensúlyozni az irányra vitorlázás és a sebesség között. Mindig kérdés, hogy nem járnánk-e jobban, ha inkább egy rövid takkal magasságot nyernénk és utána jobb szögben, gyorsabban haladhatnánk a célunk felé. Valószínű ez már nem is fog ezen a versenyen kiderülni…

Hadd említsem meg, hogy amikor elindultunk Panamából és hivatalosan is a Karib tengerre értünk, akkor némileg csalódott voltam. Ugyanis azt vártam, amit az álomutazásokból, no meg a filmekből lát az ember, hogy szinte sima, hihetetlenül égkék vízen, dagadó vitorlákkal suhan a hajó. Ezzel szemben minket sötétzöld, inkább barnás víz fogadott és a hullámzó vízen néha-néha még a hajó is be-becsapódott.

Nos, hogy ne ez az élmény maradjon meg bennem, péntek éjszaka és szombaton a Karib tenger megmutatta nekünk is filmbeli arcát, hogy az valóság is tud lenni. Szombatra virradó éjszaka, nem sokkal telihold után, szinte nappali fényben vitorláztunk. Ugyan a szél irány még mindig préselésre kényszerített bennünket, de a tenger kisimult és szinte akadálytalanul szeltük az ezüstösen csillogó vízfelületet. Olyan erős fényben úszott minden, a hajó, a tenger, hogy alig lehetett látni a csillagokat és a hajó műszereinek éjszakai fényét is erősebbre kellett állítani, hogy ne nyomja el a hold fénye. Nagy élmény egy ilyen kristálytiszta éjszaka, sima vízen hangtalanul vitorlázni. Kicsit olyan, mintha repülne az ember.

A hajnal aztán nemcsak az ég alját aranyozta be, de feltette a koronát a Karib tenger legendás szépségére is. A sima vízfelület szinte összeolvadt az ég kékjével és ha az ember lenézett a hajó mellett a mélybe, olyan kékséget látott, amit én még vízben sehol. A mély kék víz csillogása inkább valami drágakőre emlékeztetett. Eszembe is jutott az a csak Tanzániában bányászott, kékesen csillogó kő, amit Tanzanite-nak neveznek. Mintha egy hatalmas, folyékony ékkő közepén hajóznánk. A hullámzás szinte teljesen megszűnt és némileg kedvezőbb szélviszonyokban úgy tűnt, hogy takkolás nélkül el tudunk haladni Jamaica keleti csücske mellett. Nem sokkal később, kora délelőtt meg is pillantottuk Jamaica déli partjait. Már messziről impozáns, hegyes-völgyes vidék, buja, zöld növényzettel. Gyorsan elkezdődött a part felett az ilyenkor szokásos felhőképződés és sok helyen hamarosan bőséges eső áztatta a szigetet. Mondtam is Patricknek, hogy ne aggódjon a gyengülő szél miatt, mert nemsokára megjön a „vízi szél”, és az meglendít bennünket. Először elkezdett vitatkozni, hogy az bizony a sziget másik oldalán fog lenni, de miután elmondtam neki, hogy miért és hogyan működik a vízi szél, elgondolkozott és nem ellenkezett.

Úgy is lett, nem sokkal 11:00 óra után megkaptuk a part mellett a frissülést és gond nélkül el tudtunk vitorlázni a sziget mellett. Sajnos az volt az egyetlen gond, hogy az elmúlt másfél napban többen is megelőztek bennünket és már csak az 5 helyen haladtunk. Azoknak jött be a stratégiája, akik szél felé, keletre haladtak az elején és most kedvezőbb szélirányban, préselés nélkül célozták a sziget csücskét. El is húztak mellettünk mint a sicc. Szerintem ott hibáztuk el, hogy az elején, „követő üzemmódban” rövideket takkoltunk. Inkább kevés, de hosszabb takkal kellett volna kelet felé haladni, magasságot nyerni, és utána kedvezőbb szögben irányra tartani. No, de utólag nem érdemes ezen morfondírozni, sajnos, amikor meg aktuális, akkor meg nem hallgat senkire Patrick.

Ahogy „bekanyarodtunk”, azaz nyugatnak fordultunk, azonnal spinakkert húztunk a hajó orrára, méghozzá a legnagyobbat. Ennek ellenére lelassultunk, mert 4-5 csomóra visszaesett a szél. Jamaica felé nézve számos helyen láttunk füstöt felszállni a dús, zöld hegyoldalakról, de azok is szinte függőlegesen emelkedtek a magasba. A nagy Code 1-gyel kb. ugyanolyan sebességgel haladtunk mint a szél, de tudtuk, hogy ez lesz az eddigi verseny egyik leghosszabb 20-30 mérföldje, ami még hátra volt a célvonalig. Úgy is lett, egész délután szemeztünk az áhított célt jelentő földnyelv végével, de csiga tempónak tűnt a sebességünk. Előttünk és mellettünk szinte mozdulatlannak tűnt a többi hajó, ami alatt azt értem, hogy szinte teljesen együtt haladtunk. Az 5. hely biztosnak tűnt, előrébb jutni pedig esélytelen volt. Amikor pedig hátra néztem, kimondottan örültem a pozíciónknak, mert a mögöttünk lévő hajók, mintha lehorgonyoztak volna. Befutottak szerencsétlenek egy szélcsendes részbe és ahogy voltak, megálltak. Később derült ki, hogy volt aki annyira lemaradt, hogy csak másnap futott be.

Visszatérve a befutóra, mindig örültünk neki, de ez mintha az egyik legboldogabb lett volna. Annak pedig kimondottan örültem, hogy még szombat este megérkeztünk, mert így még el tudtunk jutni a szállásra. Erről majd a következő bejegyzésben írok bővebben. A fogadtatás igazi karibi volt: Dübörgő reggae zene szólt a kikötő melletti strand felől, majd amikor közelebb értünk rákezdte az a jamaicai fémütős banda is, akik a tiszteletünkre vonultak ki a kikötőbe. Nem csak a zenekar, de egy egész tánckar is fokozta a hangulatot. Kikötés után egyből kis jamaicai zászlókat és jéghideg helyi sört nyomtak a kezünkbe. A fedélzeten alig lehetett elférni a „beindult” legénységtől, mindenki rázta, ahogy tudta. Igazi, hamisítatlan jamaicai ízelítő. Én már alig vártam, hogy az útlevelek kezelése után leszállhassunk a hajóról és 1 egész hetet tölthessünk ezen a fantasztikusnak tűnő szigeten.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››