‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. május 20.
2014.05.25.
Fergeteges megérkezésünket pontosabban a jamaicai meleg fogadtatást követően egyetlen dolog járt a fejünkben, mielőbb a szállásra jutni. Elvárásaink igen magasak voltak, mert nem csak egy tengerparti villa együttesről volt szó, de minden benne volt az ajánlatban amit egy álomnyaralás kapcsán az ember elképzel, a parti sziklába vájt úszómedencétől kezdve a dedikált szakácsig.
Egy kis csapat, 7 ember kellett hozzá, hogy ki tudjuk az egész helyet bérelni, de egyikünk sem volt még Jamaicán, úgyhogy nem volt semmi olyan információnk, ami a realitások talajára húzott volna minket vissza. Maga a kis kikötő rendben lévőnek tűnt, volt benne minden amit az ember elvár, étterem, bár és medence, amibe persze a kimerült, de alkoholtól némileg kábult hajósok beleeshetnek (vagy ha nem, akkor belelökhetik egymást). A helyi fogadóbizottság 2 fiatal helyi lánykát is odarendelt a mi segítségünkre, mint egy fajta concierge szolgáltatás. Ilyen figyelmet eddig csak Kínában kaptunk, de ott más céllal. Szóval a concierge lányok igazítottak útba, hogy hol találunk taxit és nagyjából megbecsülték mennyibe fog kerülni. Nos, első élményünk az volt, hogy a taxis háromszorosát kérte el a nekünk mondott összegnek a gyors és rövid haszon reményében. Nyilván látta rajtunk, hogy fogalmunk sincs az egész helyről és, hogy tulajdonképpen bármennyit elkérhetne tőlünk az adott körülmények között.
Ugyan sötét volt, de azt még így is láttuk, hogy olyan utakon járunk amik még legutóbbi panamai élményünket is felül (illetve alul) múlják. Olyan hiányok voltak az (egykori) aszfaltban, hogy nem is azokat kellett kerülgetni, hanem inkább az volt a sofőr feladata hogy néha-néha eltaláljon egy darabkát a még megmaradt fekete foltokból. Az út mentén talán egyetlen ép házat sem láttunk, pedig a kikötő a városka közepén van. Inkább bádog bódénak lehetne mondani az épületek többségét, és ami kő/tégla építménynek tűnt, azt legalább 100 éve építhették, a karbantartás szót pedig nyilván nem ismerik. Az (egykori) út szélén a helyiek java része gyalogosan, a módosabbak egy rozoga biciklin imbolyogva próbáltak céljukhoz jutni és amikor a taxi elhaladt mellettük, a távolságot nem igazán lehetett „oldaltávolságnak” nevezni, mert ebből csak az „oldal” volt meg. Mindazonáltal, annak ellenére hogy irgalmatlan lepukkant helynek tűnt a környék, valahogy nem éreztük veszélyesnek. Közvilágítás nem volt, utcaneveket nem lehetett látni és a villának sem volt címe, csak neve. Nem is találta meg elsőre a sofőr. Még szerencse, hogy megvolt a szakács, Tim telefonszáma, és rövid útbaigazítás után kiderült, hogy 50 méterre állunk a helytől.
Nagy megnyugvás volt megérkezni, mert olyan volt, mint a képeken. A belga tulaj ugyan nem volt otthon, de Tim várt bennünket és gyorsan el is foglaltuk a helyet. A villa ugyan nem új volt, talán 20-30 éves, patinás épület volt, de határozottan volt stílusa és ízlésesen illeszkedett a tengerparti sziklákra. Minden fekete-fehér, következetesen. A fürdőszobától a kerti bútorokig. Csak a kék medencék lógnak ki a sorból.
Este nem is vágytunk igazából másra, mint egy kiadós zuhanyra és egy rendes vacsorára. Sajnos a vacsora nem volt előre megrendelve, ezért úgy döntöttünk, hogy a zuhanyok után visszamegyünk a kikötőbe és ott próbálunk valami ételhez jutni. Mire visszaértünk az ott maradt társaság már a helyi Red Stripe sör ill. a jamaicai rum hatása alatt volt és az éppen szakadó esőben táncolt a medence partján a helyi zenére. Időről időre valaki a medencében csobbant és próbált kievickélni. Az áldozaton kívül mindenki élvezte :). Mi egy félreeső asztal mellett rendeltünk valami helyi kaját és néhány koktélt, amik után inkább igyekeztünk vissza a szállásra, egy jót aludni a légkondicionált szobákban. Vissza úton másik taxival már fele annyiért utaztunk és már láttuk, hogy lesz ez még jobb is.
Másnap, vasárnap a teljes pihenésnek volt szentelve. Tim késői reggelivel tartott bennünket jól, majd megbeszéltük, hogy mi legyen a kaja aznapra. Mivel mindig frissen vásárol, ezért elkísértük bevásárló körútjára. Első állomás az út menti halárus volt. Egy nagy hűtőládából mérték a halat. Ugyan későn értünk oda, de még kb. félig volt a nagy láda színesebbnél színesebb trópusi halakkal. Eddig ilyeneket csak vízben láttam búvárkodás közben és eszembe sem jutott, hogy ezeket meg is eszik. Tim egy hatalmas (és nem színes) halat választott, amit egyből ott is hagytunk, hogy pucolják meg, hogy majd visszaúton felvegyük. Még elsem indultunk, amikor nekiláttak a pikkelyek lekaparásának egy hatalmas machettával. Csak úgy röpködtek a hatalmas, kemény pikkelyek mindenfelé. Következő állomás a zöldséges volt a városközpontban.
A városközpontot úgy kell elképzelni, hogy irgalmatlan lerobbant és többnyire üres épületek előtt volt néhány zöldséges az utcára, földre, dobozokra kipakolva és árulta portékáját. Minden egymás hegyén-hátán, az utcákon kosz, piszok, de a kiadós esők miatt nem bűzlött annyira, mint amit az ember várna. A helyiek céllal vagy céltalanul lődörögtek az utcákon, vagy éppen a falat támasztották. Irgalmatlan szakadt ruhákban, hihetetlen nyugalommal. Mindezek után meglepő kontrasztot adott a helyi szupermarket, ahol az autógumitól kezdve a motorbiciklin keresztül a fűszerekig mindent árultak. Bevásároltunk ételt-italt és mentünk vissza a villába. Útközben felvettük a halat, amit Tim egyszerűen az ablakon kilógatva szállított. Nem volt nehéz dolga kilógatni, hisz majdnem, hogy ő is kilógott. A rettentően lestrapált Toyotában hatan ültünk, de szerinte még volt bent hely :) Az ablakok lehúzva (valószínűleg nem is lehetett őket felhúzni), de a sofőr olyan jó kedélyű volt, hogy a világ királya nem érezheti magát jobban. Igen, valamilyen ehhez hasonló a jamaicai életérzés.
Ami nekem legfeltűnőbb volt, az a zene. A világ szinte minden tájegységének megvan a maga folklórja. Mindenhová kötődik valamilyen helyi zene. De talán ez az egyetlen hely ahol eddig jártam, ahol az emberek ténylegesen ezt a zenét hallgatják. Mindenhonnan reggae szól! A bádog kunyókból, a taxikban, az éttermekben, mindenhonnan.
Hamarosan kiderült, hogy Tim remek szakács. Könnyű Cézár saláta ebédre és friss, grillezett hal párolt zöldségekkel vacsorára. Lehetne ez még jobb? Közben egyik medencét a másik után próbálgattuk. Nem panaszkodok, nagyon jól éreztük magunkat ebben a kis paradicsomban. Csak a környezettől nehéz elvonatkoztatni, attól a mindenhonnan sugárzó szegénységtől ami a kóbor kutyáktól kezdve az út szélén bicikliző rongyokba öltözött munkásig mindenhonnan árad. De a legnagyobb ellentmondás az, hogy nem sugárzik a rossz hangulat, a gyűlölet, az utálat és az irigység, amihez nem is kell ilyen messze jönni kis hazánktól …
Délután néhány társam (akik nem jöttek velünk délelőtt) megkért, hogy menjek vissza velük a boltig, úgyhogy elkísértem őket. Elsősorban „üveges kiszerelésű termékek” után érdeklődtek és nehéz csomaggal tértünk haza :)
Vacsora után már nem volt kedvünk sehová menni, maximum a medencéig tudtunk elvánszorogni. Mindannyian éreztük, hogy milyen „nehéz” napok várnak ránk.
Hétfőn reggel rutinszerűen készülődtünk a hajó takarításra, de tulajdonképpen – mivel előtte Panamában ill. oda úton teljesen kitakarítottuk és a karbantartásokat is elvégeztük – nem nagyon volt mit csinálni. Persze a Clipperes módiban a délelőtt ennek ellenére elment valami pótcselekvéssel és a tiszta hajópadló újbóli takarításával, de délutánra már tényleg nem volt munka. Sajnos nekem a hajó üzemanyag tartájait kellett a tartalék üzemanyag kannákból feltölteni. Azért utálatos munka, mert egyrészt alig lehet a tartalék kannákhoz hozzáférni a lazarette-ből, másrészt minden csúszós és büdös dízel, harmadrészt a feltöltést a hajó aljában kell csinálni és patakokban ömlött rólunk a verejték. Persze kibírtam, de – ha lehet – még jobban felértékelődött a légkondis hálószobám.
A helyi, mármint a kikötői, bárban rendeltünk ebédet, de itt (is) „sziget időszámítás” szerint dolgoztak, azaz rettentő lassan és ráérősen. Közel 3 óra telt el, mire végeztünk. Hazafelé elhatároztuk, hogy sétálunk és megnézzük a várost, Port Antoniót. Mármint azon túl, amit előző nap láttunk. Hát, nem okozott meglepetést. Mindenhol ugyanaz a lepusztult látvány fogadott bennünket. Az egyedüli különbség a vasárnapi benyomáshoz képest az volt, hogy rengeteg ember volt. Szinte tömeg volt az utcákon. Helyenként alig lehetett a tömegben közlekedni, különösen, mikor valami lyukat, vagy pocsolyát kellett kikerülni a rettenetes utakon. Tulajdonképpen csak onnan tudta az ember, hogy nem szántóföldön halad, hogy az utca két oldalán épületek voltak. Igen, tudatosan nem neveztem ezeket házaknak, mert némely jóérzésű emberek kikérhetnék magunknak.
Szegénység ez, de nem nyomor. Ez Jamaica. Az egész képbe egy valami nem illett. Az iskolások. A sokszor rongyos (de nagyon színes) felnőttek között élre vasalt uniformisban mentek hazafelé az iskolások. Mindegy, hogy kisfiúk vagy már gimis korú nagylányok voltak, mindannyian hibátlan egyenruhát viseltek. Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy hogyan biztosítják ezt a szinte elképzelhetetlen életkörülmények között, amiket a félig összedőlt bádogkunyhókban elképzelek.
Vacsorára kecske curry-t készített Tim. Gondolom, hogy most eggyel kevesebb vadkecske legel a környéken, mert bizony van belőlük bőven az út mentén. És láthatóan vadak, mármint, hogy nem tartoznak sehová. Van belőlük bőven és elszaladnak, ha közeledik az ember, úgyhogy valószínűleg csak komoly futás árán lehet rájuk szert tenni. A curry kiváló ízű volt, de a helyi szokás szerint csontszilánkokkal vegyes, amit én nem annyira szeretek, úgyhogy „kénytelen voltam” megint halat enni. Kiváló!
Tekintettel, hogy hétfő este volt a díjkiosztó és az azzal egybekötött beach party a kikötő melletti bikini beach-en, elmentünk, nehogy lemaradjunk a korlátlan ingyenes jamaicai rumról. A hangulatot csak az eső próbálta lejjebb húzni, de nem nagyon sikerült neki felvenni a versenyt a korlátlan mojito áradattal. Mit ád az ég, itt is kecske curry volt vacsorára. Ez is csak az én elméletemet bizonyítja, hogy kimeríthetetlen kecske készletek vannak ezen a szigeten. Ugyan én nem maradtam sokáig, de ez az idő is elég volt hozzá, hogy egyik kollégámat a homokból kelljen felvakarni és hazatámogatni. Pontosabban csak a taxiig. Ez is komoly kihívás volt a számára. Szeretném megjegyezni, hogy ezzel a kis történettel nem a rengeteg elfogyasztott alkoholra szerettem volna utalni, hanem egyesek gyengeségére :)
Kedd reggel a szokásos kiváló reggeli után meghívtuk szakácsunkat és két házvezető nőnket a hajóra. Körülvezettük és kicsit beavattuk őket a hajón lakás titkaiba, pl. milyen a hajószakácsnak főzni az erősen dőlő ill. imbolygó hajón illetve mondjuk milyen kihívásokat rejt a WC használata. Nagyon tetszett nekik, de nyilván nem lehet ezeket a dolgokat teljes mértékben elképzelni és értékelni egy vízszintes, kikötőben álló hajón. Amit viszont kipróbálhattak és megértettek, hogy milyen egy kb. 45 fokos ékben aludni, amikor felhúzzuk az ágyat, hogy ki ne essünk belőle. Öröm volt nézni, hogy mennyire önfeledten nevettek a történeteinken és mennyire őszintén mondták, hogy milyen jó lenne kipróbálni. Nyilván nem tudhatták, hogy mivel járna még egy tengeri hajóút egy ilyen vitorláson.
Miután kis hajós idegenvezetésünk után visszatértünk a villánkba, az ebédig hátralévő időben elugrottunk a közelben lévő Frenchmen’s Cove-ba. Ez egy festői kis öböl, aminek az a különlegessége, hogy épp itt ér egy bővizű hegyi patak a tengerbe. Úgyhogy a meleg tengervízből be lehet úszni a patak torkolatba buja növényzet között és ahogy a sós vizet felváltja az édesvíz, a vízhőmérséklet is egyre frissebb (értsd hidegebb) lesz. Nem mindennapi élmény. Mindennek ellenére a strand nem zsúfolt, gondolom részben azért sem, mert belépőt szednek a kapunál. Egyébiránt ez a rész gyönyörűen parkosított és felügyelt, mert a területen egy hotel is van. Ennek mellékterméke, hogy a strandon kiváló WIFI van, így élőben lehet megmutatni a családnak, hogy milyen „borzasztó” is itt. Mivel én nem vagyok egy egyhelyben ülő típus, ezért ebédre vissza is értünk a szálláshelyünkre.
Délutánra vendégeket hívtunk, azokat a csapattársakat, aki máshol szálltak meg. Mindenki el volt ragadtatva a villától, no meg persze Tim szakácsremekétől.
Vacsora után elmentünk Ninohoz. Ő az, aki ügynökként a villát közvetítette. Szicíliai olasz, 14 éve, hogy itt ragadt. Több villát is felügyel és az egyik kertjében van egy kis „bár”. Ide szólt a meghívás. A „bár” elnevezés erős túlzással arra a roskadozó fa tákolmányra utalt, ahol néhány farönkre le lehetett ülni. Az italkínálat pedig rum és bor volt. Reggae zene szólt és erős, általam eddig nem ismert füst illata lengte körül a helyet. Rövidesen kiderült, hogy mi ez a jellegzetes szag, mert alig pár perc után egy kézileg sodort cigaretta szerű valamivel kínáltak. Aki ismer, az tudja, hogy ez nem az én műfajom, és már azon gondolkoztam, hogy magának a mások által kifújt füstnek a belélegzése vajon milyen hatással lesz rám. Ami meglepett, hogy kitérő elutasításom után nem tukmálták. Egyszerűen és természetesen elfogadták, hogy ők igen én meg nem. Egyébként mindenféle drog szigorúan tiltott Jamaicában. Fel is hívták rá a figyelmet a szervezők. Érdekes, ez az egyetlen hely, ahol ezt megtették (vajon miért?), pedig gondolom az eddigi megállókban is törvénytelen minden kábítószer.
Nem maradtunk soká, a taxi kint várt ránk a ház előtt. Apropó taxi. Korábban írtam, hogy az első fuvarral (és persze a többivel is) megpróbáltak bennünket lehúzni. Nos, néhány szó erről. Ugyan láttam már ilyet, de tipikusnak egyáltalán nem nevezhetném, hogy a személyszállítás darabszám alapú. Szigorúan. Tehát, ha mondjuk, vagyunk 7-en és 7 taxit hívunk, akkor az ugyanannyiba kerül, mint ha 1 taxiba próbálnánk bezsúfolódni. Nem egészen értem a logikát, hacsak azzal nem magyarázom, hogy itt a taxik inkább busz szerepet töltenek be, semmint egy teljesen más utazási szegmenst. Taxi óra persze a világon sincs, mindig előre meg kell egyezni, hogy mennyibe fog kerülni. Sajnos volt már, hogy az egymás közötti beszélgetés hevében erről elfeledkeztünk, és csak utólag kérdeztünk rá az árra. Nyilván igen kedvezőtlen alku pozícióból …Persze mi sohasem fogjuk a helyi tarifát kapni. Például, amikor Tim elmegy vásárolni, akkor ő 3 dollárt (USA) fizet egy délelőttre (pedig egyedül megy és több helyen is megáll), mikor pedig minket visznek el a kikötőbe (ami mondjuk 5 percre van a szállástól), akkor mindannyiónktól kérnek 3 dollárt, ami pl. 6 főre ugye 18 dollár. Sétálhatnánk is, mint ahogy meg is tesszük, de tekintettel arra, hogy nincs járda és az egyébként is a természet által félig visszahódított út valamikori szélén próbálunk előre jutni, olykor-olykor szinte hozzánk érnek a mellettünk elhaladó autók. Kimondottan életveszélyes mutatvány, mert nem csak bennünket, hanem elsősorban az úton lévő kátyúkat kerülgetik. Márpedig ha választani kell, hogy a kátyú vagy egy ember okoz nagyobb kárt a kocsiban ha nem kerülik ki, akkor nem biztos, hogy mi maradunk nyerésben. Annyi esélyt adnak, hogy dudálnak mint az őrült, hogy észrevegyük, ha jönnek. Dudálnak ha kell, ha nem, úgyhogy sokszor a frász jön az emberre, amikor nem sokkal mögötte megnyomják a kürtöt. Vagy éppen mellette. A macska - egér játékot csak fokozza, hogy az állandó esők miatt az úton lévő kátyúk (és persze az út széle) tele vannak vízzel. Csak a megfelelő szöget kell eltalálni, hogy teljesen beterítse a gyalogosan közlekedőt. … Szóval inkább 3 dollár.
Még 3 nap van hátra a pihenésből. Egészen vegyes érzelmek között telik az idő, mert itt kellemes, már-már nyaralás hangulat van, ugyanakkor sürgetném az időt, hogy minél előbb induljunk és menjünk már hazafelé.
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
