|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. május 28. – Karib tenger
Távozásunk Jamaicából erősen sírósra sikeredett. No, nem arra a Földkerülő szerencsétlen srácra gondolok, aki a kikötő medencéje mellett megcsúszott, eltörte a bokáját és ezért nem tudta folytatni a versenyt (tényleg ez történt), hanem a jamaicai időjárásra. Egész éjszaka siratott bennünket, hogy el kell induljunk, de nem is akárhogyan. Felhőszakadás szerű eső ébresztett fel éjszaka, ami kitartóan esett reggel is. Arra gondoltam, milyen lesz ilyen időben elindulni és vitorlázni. Az utolsó reggeli a villában csöndes volt, mindeni tette a dolgát, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Biztos vagyok benne, hogy mindenki hozzám hasonló vegyes érzelmekkel ült az asztalnál, mert nagyon élveztük ezt a néhány napot Jamaicán. Ugyanakkor már nagyon mentünk volna mindannyian tovább. Mire elbúcsúztunk a személyzettől, (ők voltak azok akik valójában feledhetetlenné tették ezt a vakációnak beillő megállót) kissé csendesedett az eső és a taxival gyorsan a kikötőben voltunk. Csomagokat a hajóra és mindenki igyekezett újra berendezkedni a hajón található tárolókba. Minden a régi, alig férünk el, mindenkiről patakokban folyik az izzadtság … ez megy már 9 hónapja … Indulás előtt még megálldották a flottát, ami jamaicai idő szerint fél órával később történt mint tervezték, jött egy rezes-ütős banda valami irgalmatlanul hamis zenével, de senki nem figyelt erre. Mindenki el volt érzékenyülve. Úgy látszik, hogy ez a hely valahogy mindenkit megfogott.
Indulás után egy ideig együtt haladt a mezőny, mint mindig, de szombat délután kezdett két irány kirajzolódni. Az egyik, gyakorlatilag rajtunk kívül mindenki ezen haladt, a legrövidebb út volt Kuba keleti sarkához. A másik ettől keletre esett, ahol Patrick szerint jobban ki tudjuk használni a kedvező áramlatokat. Szombat éjjel még a Henri Lloyd hajót követtük. Vasárnap délben néhány perces néma csenddel adóztunk azoknak az eltűnt hajósoknak az emlékének, akiknek a hajóját néhány napja találták meg az Atlanti óceánon. A hajó felfordulva, tőkesúlya letörve, a mentőtutaj pedig még mindig a hajóhoz rögzítve. Csak egy valamire lehet ilyenkor gondolni, hisz több napja eltűntek: valószínűleg mind meghaltak. Annak ellenére, hogy nem ismertük őket, mégis megrázó a történet. Már csak azért is, mert néhány hét múlva mi is ott fogunk hajózni, ahol ezek a tengerészek balesetet szenvedtek és örökre eltűntek. Nyugodjanak békében, bennünket pedig óvjon az Ég minden hasonló szerencsétlenségtől. Vasárnap délután úgy tűnt, hogy eláll a szél, lötyögősre fordult a korábbi kellemes haladásunk. No, gondoltam, még jó, hogy a New York-i szállást csak jövő hétfőtől foglaltam, ha ez így halad, akkor még lehet, hogy később érünk oda. Már mindannyiunknak elege van a szélcsendes helyekből. Mondjuk is egymás között, hogy ha valahol az úton van ilyen szélcsend (windhole), akkor azt biztos megtaláljuk. Szerencsére ez alkalommal nem így lett. Estére a szinte semmi szélből pillanatok alatt olyan erős fuvallat kerekedett, hogy 2 reffel is túl nagynak érződött a nagyvitorla. Persze mondhatná valaki, hogy mi sem egyszerűbb, a 3. reffel biztos jó lenne. Igen ám, csak Patrick a 3. reff kötelet nem engedte befűzni, mondván, hogy csak a baj van vele, úgysem lesz olyan komoly idő New Yorkig. Nos, igaz, hogy egy reff kötéllel kevesebbre kell figyelni így, de most jól jött volna. Ennek hiányában 30 csomós szélben küzdöttünk a kissé túlméretes nagyvitorlával, de szerencsénkre a szél nem erősödött tovább, úgyhogy, ha kissé izmozva is, de lehetett kezelni a kormányt. Nagyon jól haladtunk, 10 csomó feletti sebességgel az éjszaka folyamán el is hagytuk Haiti és Kuba partjait és a Bahamák felé tartottunk. Sajnos úgy lett ahogy gondoltam, néhány hajó bevágott elénk a két sziget közötti szorosban, így helyezésben több hellyel visszacsúsztunk. A hétfő reggel így ért bennünket, loholtunk a többiek után. Fontos volt a helyezés, mert közeledtünk a pontozó kapuhoz. A megszelidülő szélben (értsd A délutáni műszakban én kezdtem a kormányzást és 2 óra alatt utolértük és le is hagytuk a Derry hajót. Ettől aztán mindenki vérszemet kapott és rögtön a következő potenciális „áldozat” után nézett. Adta magát a következő előttünk lévő hajó, a DLL. Ők már keményebb falat voltak, nem adták könnyen magukat. Egész délután folyt a küzdelem, hol ők voltak gyorsabbak, hol mi, de nem sikerült dűlőre vinni a dolgot. Mivel ők előnyben voltak, nem tudtuk őket befogni a pontozó kapu előtt. Végül kora este 3.-ként haladtunk át a pontozó kapun. Nem rossz, de lehetett volna sokkal jobb is. Mindenesetre ez az egy pont is jól jön. Eddig a legszebb arcát mutatta a Karib tenger. Gyönyörű kék ég, rajta, mintha csak kellékként járna hozzá néhány habos-babos felhő, mélykék víz, nyugodt, majdnem sima tenger és kellemes vitorlázó szél. Nem is kívánhatnánk ettől többet, jobbat. Éjszaka csak annyiban más, hogy gyönyörű csillagos égbolt alatt hajózunk és kellemesen hűs a levegő, mint nálunk egy tiszta nyári éjszakán. Jól esik a hűs fuvallatoktól megborzongani és kicsit fázni. Mindez persze annak a tudatában, hogy másnap megint hétágra fog sütni a nap és mind a fedélzet alatt, mind felette izzadni fogunk.
Hétfőn este kibontottam a Jamaicán befont szakállamat. Hiába, ez a viselet nem hajós életmódra van kitalálva. Bár sokkal kellemesebb, hűsebb a szorosan archoz simuló szakáll és a fejhez simuló haj, nem szereti, ha állandóan dörzsöli valami a kis fonatok végét. Márpedig a nyakunkban lévő mentőmellényt mintha erre (is) találták volna ki. Úgyhogy a szakállam visszatért a korábbi tolsztoji formájához, míg a hajam félig kibomolva várja, hogy meddig tart még ki. Időközben kedden már a hírhedt Bermuda háromszögben jártunk. Viccelődtünk is vele, hogy minden hajónak egyszerre lopakodó üzemre kellett volna váltani. Vajon mit szóltak volna a követőink, amikor minden hajó eltűnik a Yellowbrick-ről. Visszatérve az útvonalunkhoz, Kuba és Haiti után Great Ingua szigetét hagytuk el jobb kéz felől.Ezt követően a Hog-sty korallzátonyt balról kikerülve a hosszú Acklins sziget és Plana Cays között igyekeztünk ki a Bahamákból. Az utolsó előtti sziget Samana Cay volt, amit jobb kéz felől kerültünk ki, míg végül a San Salvador szigeténél elhelyezett pontozó kapun áthaladtunk. Innen elvileg már semmi nem állja utunkat a pont északra fekvő New Yorkig, ahová még több mint 800 mérföld van hátra kedden. Szerdára virradó éjszaka igazán nehéz volt teljesítményt kicsikarni a hajóból. Nemcsak, hogy rossz irányból fújt a szél (40 fokkal is el kellett térni a pontosan északi célirányunktól), de gyengélkedett is. Igazán teljes figyelmet kívánt, hogy tele tudja az ember a kormánynál tartani a közepes spinakkert. Miért közepest? Ugyan a gyenge szélben jogos lenne a nagy spinakkert reptetni, de mivel szinte negyedszélben vitorláztunk, ezért a közepes spinakker laposabb szabása volt erre alkalmas. A nagy Code 1 spinakkerünk kerekded alakjával nem tudtunk volna ilyen élesen menni és még jobban el kellett volna térni az irányunktól. A kitartó koncentrációnak meg is lett az eredménye. Szerda reggelre mi voltunk légvonalban legközelebb a célvonalhoz, úgyhogy hivatalosan 1. helyen szerepeltünk az aktuális helyezés riportban. Ugyan szalmaláng életű volt ez a helyezés, mert a következő, 6 órával későbbi riportban már 3. helyen futottunk, de ez is mutatja, hogy mennyire szoros a verseny egy ilyen viszonylag rövid, 1500 mérföldes szakaszon. Most már csak az a kérdés, hogy ki kapja meg először a frissülést a következő 1-2 nap. Mi viszonylag jól vagyunk pozícionálva, mert a legnyugatibb hajó vagyunk a flotta elején. Keletre egy masszív alacsony nyomású rendszer ül, és szélcsendes időjárást kényszerít az óceán azon térségére. Keletről várjuk a frissülést hozó alacsony nyomású rendszereket. Apropó, az 1500 mérföldről jutott eszembe, hogy kedden a Földkerülő csapat újabb kerek mérföldkőhöz ért: 40,000 mérföld. Ennyit tettünk meg a világ óceánjain és tengerein, mióta tavaly szeptember 1.-én elindultunk Londonból. Ez több mint amit egy átlagos hajós egész életében vízen tölt, és majdnem 2-szer körbeéri az Egyenlítőt. Szerintem mire Londonba visszaérünk, meglesz a hiányzó rész is ahhoz, hogy 2 egyenlítőnyi távolságot magunkénak mondhassunk.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Indulás után a szokásos vitorlás felvonulás következett. Az eső hol elállt, hol eleredt. Folyamatosan más dress code volt: dzsekit fel, dzsekit le, dzsekit fel, dzsekit le … A felvonulás után végre elindították a versenyt.
így is lett kedden délelőtt, amikor a zavartalanul tűző nap mindent égetett amit csak ért. A fedélzeten alig volt árnyék ahová be lehetett volna húzódni. A hőségérzetet az is csak fokozta, hogy legyengült a szél és lassan dél-keletiessé fordult. Mellettünk még mindig látótávolságban haladt Derry és DLL, úgyhogy a közelebb lévő Derry megint kínálkozott egy versenyre. A gyengülő szélben fej-fej mellett haladtunk, de ők hamarabb léptek. Spinakkerre cserélték az orrvitorlájukat. Szerintem ez még korai volt, mert nem tudtak irányra hajózni, hanem 30-40 fokkal el kellett attól térni, de őket látván Patrick rögtön követte példájukat. Úgyhogy most már ketten mentünk a rossz irányba. Az egyedüli „jó” hír az volt, hogy nem gyorsan. Az alig mozgó levegőben 5-6 csomós sebesség már jónak számított.
