‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. június 02. – A Golf áramlat vonzásában
2014.06.05.
Szerdán ismét hajószakácsi kötelességemnek kellett eleget tenni. Mivel ebédidőre tulajdonképpen mindennel, mármint vacsorával és esti desszerttel is megvoltunk, ezért délután pihenésre is jutott idő. Könnyű volt a szolgálat, mert egész nap lagymatag szélben hajóztunk és a szinte vízszintes hajón nagyságrenddel könnyebb volt bármit csinálni, mint általában. Reggelire főtt tojás volt a meglepetés. Ez így nem hangzik nagy számnak, de ha hozzá vesszük, hogy mindenki a maga által választott keménységű tojást kapta, akkor már igazi speciális ellátásról beszélhetünk. Ebédre tonhalas tészta volt, ami nagy sikert aratott a curry-s ízesítéssel és a pirított mandula feltéttel. Vacsorára marhahús volt az alap. Eredetileg stir fry volt a menün, de sajnos az alapanyag hús, amiből dolgozni kellett inkább hasonlított a gumiabroncshoz állagában. Mivel szakács társam kivehető fogsorát nem gumiabroncs rágásra találták ki, és már lemondóan legyintett, hogy ma este sem fog tudni enni, ezért azt a célt tűztem ki, hogy olyan puhára főzöm, hogy még ő is tudjon belőle enni. Úgyhogy korán odatettem a húst, de olyan magyarosan, pörkölt alapban főni. Több óra után sikerült is megpuhítani. Hogy ne legyen panasz a menütől való eltérésre, adtam hozzá stir fry zöldségeket és egy kis stir fry szószot ízesítésnek. Nagyon jól sikerült, finom lett, az utolsó kanálig elfogyott. Erre már csak egy almás sütivel lehetett a koronát feltenni a vacsora végén. Szóval hoztuk az elvárt (pontosabban megszokott) színvonalat.
A jól megérdemelt egész éjszakás alvás után csütörtök reggel kissé élénkülő, de északiasra forduló szél fogadott bennünket. Ugyan már elhagytuk a Karib tengert, de a víz itt is hibátlan mély kék és nagyon nyugodt. Mivel pontosan irányra nem tudtunk menni, ezért inkább leszedtük a spinakkert és a fehér vitorlákhoz tértünk vissza, amikkel élesebben tudunk a szél ellenében haladni. Sőt Patrick irányt is váltott, észak-nyugat felé vettük utunkat, hogy hamarabb csatlakozhassunk a Golf áramlathoz, attól remélve segítséget az előrejutásban. Ugyan előre én nem látom az időjárást, de némi aggodalommal nézem, hogy távolodunk eredeti, legrövidebb útvonalunktól és az amerikai kontinens felé tartunk. Megnézve az előrejelzést is, talán nagyobb esély lenne jobb szelet kapni a nyílt vízen, mint a szárazföldhöz közel. Ezen már csak ezért is érdemes lenne elgondolkozni, mert a többi hajó marad az eredeti útvonal közelében.
Ráadásul az időzítés sem annyira szerencsés ehhez a kitérőhöz, hiszen csütörtök reggel kezdtük meg az óceáni sprintet, ami annak hoz pontot, aki két, előre megadott szélesség kör között a leggyorsabban tud eljutni. Ehhez nyilván nem szerencsés, ha a hajó nem északi irányban halad, hiszen akkor hosszabb utat kell megtenni.
Apropó a többi hajó. Előző írásom végén írtam, hogy voltak akik a legrövidebb úttól keletre, és voltak akik (beleértve minket is) nyugatra haladtak. Nos, a mi spekulációnk nem jött be a várt szelet illetően. Éppen ellenkezőleg. Úgyhogy visszacsúsztunk a 6. helyre.
A csütörtök sajnos a szélcsend jegyében telt. Folyamatosan reménykedtünk, hogy majd talán valamelyik felhő hoz egy kis frissülést, de bizony még a legnagyobb spinakkerünkkel is csak alig-alig mozogtunk. Estefelé a szinte teljes szélcsendben a fiatal lányoknak az az ötlete támadt, hogy mivel egyikük hozott magával egy diszkó gömböt (nem viccelek, tényleg volt a csomagjában egy apró kis tükrökkel kirakott diszkó gömb!?), rendezzünk diszkó estét, hogy elűzzük a szél nélküli unalmas órákat. Azt senki ne kérdezze tőlem, hogy vajon mi vitt rá valakit arra, hogy ilyen „felszereléssel” jöjjön erre a versenyre, de többen igen komolyan vették a feladatot. Kiöltöztek, kifestették magukat, sőt még „Peace” nyakba akasztós emblémát is csináltak mindenkinek. A hangszórókból diszkó zene szólt és akinek volt kedve az még táncolhatott is a sajnálatosan vízszintes fedélzeten. Nem tudom, hogy Neptun királynak lett elege zenéből, vagy az esőtánc hozta meg a hatását, de kevesebb mint egy órán belül utolért bennünket egy sötétebb felhősáv, ami szélerősödést hozott. A felhősáv elején soha nem látott gyönyörű (legalábbis így távolról) villámlás mutatta az irányt és ez egész éjszaka így is maradt, mert a folyamatosan villámló viharfellegek előttünk haladtak és az általuk keltett szél húzott bennünket a felhők után.
A friss szélben a spinakkerünkkel már nem tudtuk tartani a negyedszeles irányt, úgyhogy visszatértünk a fehér vitorlákhoz. Élvezetes volt megint vitorlázni a lötyögés után. Különösen az töltött el jó érzéssel, hogy ismét úgy éreztem, hogy van esély a hétfői New York-i megérkezésre. (Ami csak azért fontos, mert hétfő estétől foglaltam szállást.) Sajnos a jó szél csak péntek reggelig tartott, elkezdett gyengülni. Ugyan továbbra is a Golf áramlat felé tartottunk, attól remélve egy kis extra sebességet, úgy tűnik, mintha egy mozgó célra lőnénk. Ugyan nem vagyunk messze tőle, de a szél irány mindig úgy változik, hogy pont onnan fúj, így mindig kicsit északabbra kell forduljunk és mindig kicsit később érjük el az áramlatot.
Sokan frusztráltak a fedélzeten az ismételt visszaesés miatt. Megint 8. helyen futunk, ráadásul 100 mérfölddel a mögött a Henri Lloyd mögött, akikre azt javasoltam, hogy kövessük őket, mert ők nyilvánvalóan jobban „olvassák” az időjárást, mint mi. A helyezésektől függetlenül minden hajó távolabb van New Yorktól, mint azt a szervező eredetileg tervezte. Úgyhogy annak érdekében, hogy mégis megérkezzünk New Yorkba a legkésőbbi, még elfogadható időpontban, lerövidítették a versenyt (mint az pl. a Panamába tartó szakaszon is tették). Még így is 300 mérföldre van a befutó péntek reggel, ami tekintettel az ismét gyenge szélre, akár komoly feladat lehet teljesíteni. Utána pedig még több mint 1 nap motorozás New Yorkba. Hátha meglesz a hétfői érkezés…
Pénteken a nap folyamán elszállni látszott minden esély arra, hogy hétfőre megérkezzünk a Nagy Almába. Kitartó volt a szélcsend. Ugyan néha jött egy-egy átfutó zápor ill. zivatar, de a praktikusan percekig tartó, esetenként erős szél csak arra volt jó, hogy némi riadalmat ill. izgalmat keltsen a már-már unalmas lötykölődésben.
Dél körül jött a hír, hogy a mögöttünk lévő utolsó 4 hajó feladta. Pontosabban nem feladták, hanem a versenyirodával egyeztetve elfogadták az éppen aktuális állást mint helyezést. Így a 9-12. helyig már megvan a befutó. Óriási dilemma elé helyezett ez a lehetőség bennünket. Mögöttünk ugyanis van 4 hajó, akik immáron motorral közelednek és persze tempósan tudnak haladni. Van egy élboly, akiket esélyünk sincs befogni és van egy 3 hajóból álló középmezőny. Ebben vagyunk mi is. Ebben a középmezőnyben a hivatalos verseny állás szerint 8. helyen vagyunk, míg a szkipperünk értékelés szerint 7. helyen. Úgyhogy, ha most felhívnánk a versenyirodát és megegyeznénk, hogy a szélcsendes időjárás miatt mi is motort indítunk, akkor 8. helyezettnek nyilvánítanának bennünket. Sajnos én nem vagyok meggyőződve arról, hogy akár most, akár később a 7. helyen végeznénk, ezért számomra nagyon egyszerű lenne a döntés. Ez a versenyszakasz nem az, aminek bárki is várta volna. Az idő szorítása miatt New Yorkba kell érni, úgyhogy a flotta harmada már motorozik. Innentől kezdve nem sok értelmét látom még egy napot itt lötyögni a Golf áramlat mellett, amit mind ez idáig nem értünk el, mert mindig arról fúj a szél. Sajnos az is igaz, hogy az átfogó verseny állását illetően sincs nagy hatása annak az egy pontnak, ami a 7. vagy 8. helyezés közötti különbség, úgyhogy én motort indítanék és mennék. Napközben egyébként úgy tűnt, hogy legtöbbünk osztozik ezen a véleményen, ugyanakkor este, amikor szavazásra került a sor, senki nem mert színt vallani.
Igaz, hogy már a kérdés is úgy lett feltéve, mint a népszavazásokkor szokták, „Ki akar tovább versenyezni ill. ki nem?”. Patrick tőle szokatlan módon elkezdett érzelmi húrokon játszani, hogy milyen kár lenne a keservesen megszerzett 7. helyünket becserélni egy 8. helyezésre. Arról persze nem szólt, hogy hogyan és miért kerültünk az 1. helyről a 7.-re vagy hanyadikra. Persze.hogy szinte mindenki körbenézett és röstelkedve felrakta a kezét, hogy „hát persze, hogy versenyezni akar és bizony Ő nem adja fel”. Holott itt már nem versenyzünk, hanem valójában csak arra várunk, hogy valaki más fújja le a versenyt. Nagyon kiábrándítónak találom az egész helyzetet és sokak szerepjátszó, képmutató viselkedését. Viszont egyáltalán nem lep meg, sőt erre számítottam. Ugyan személy szerint bosszant, mert előbb utóbb motort kell indítsunk, csak az a különbség, hogy 1 napot a tengeren töltünk el, vagy New Yorkban. Még arról sem vagyok meggyőződve, hogy van-e valós esélyünk a 7. hellyel járó 1-gyel több pontra. Ami, mint már mondtam, nem oszt, nem szoroz.
Amúgy nagyon „szép” az idő, és ha nem versenyezni, hanem csak vitorlázni lennénk itt, akkor sokkal több örömet okozna. A sima, sötétkék tenger nem élettelen. Péntek délután is több halat, delfint láttunk, sőt egyesek bálnákat is észrevettek. Hogy láttunk halakat? Nos, én életemben először láttam méteres nagyságú tonhalakat 2-3 méter magasságra kiugrálni a vízből. Nyilván valami, pl. delfinek vadászhattak rájuk, mert sorra próbáltak a levegőbe menekülni üldözőik elől. Lenyűgöző látvány volt.
Szóval szombatra virradó éjszaka folyt tovább a verseny. Szerencsénkre kimondottan kellemes szél támadt, úgyhogy negyedszélben, erősen dőlve küzdöttünk előre a hullámok és a szél hatalma ellen. A legendás Golf áramlatot továbbra sem értük el, pedig, hogy csak emlékeztessem az olvasót, csak azért jöttünk erre a nyugati útvonalra, hogy az áramlat sodrását kihasználhassuk. Nyilván előbb-utóbb elérjük, hiszen a New York-i kikötéshez valahol mindenképpen keresztezni kell az áramlat útját. Az viszont nem mindegy mikor. Nekem van egy olyan sejtésem, hogy mi sem jutunk hamarabb az áramlatba, mint azok a hajók, akik a rövidebb, északra tartó utat választották. Ami egyébként őket illeti, az első hajó szombaton dél körül elérte a célvonalat és elkezdett motorozni New York felé. Nem mellesleg megint az a Henri Lloyd lett az első, akit a verseny elején mondtam, hogy kövessünk, mert nyilván sokkal jobban olvassák az időjárás előrejelzést, mint mi. Azt illetően semmi kétségem sincs, hogy mi is tudjuk úgy vitorlázni ezt a hajót mint ők, csak nem sikerül eltalálni, hogy a jó időben a jó helyen legyünk. :(
A korábban hiányolt szél, szombaton igyekezte bepótolni azt amit az utóbbi napokban elmulasztott. Túlerősödött azon a határon amit a legnagyobb orrvitorlánk, a Yankee 1 elbírt, úgyhogy szombaton reggel vitorla cserével kezdtük a műszakot. Megint az orrfedélzeten találtam magamat, ahol a hajónk táncoló, fel-leugráló orra alatt felcsapódó hullámok miatt pillanatok alatt csurom vizesek voltunk. Nem volt kellemetlen, mert szinte melegnek éreztük az Atlanti óceán vizét. Inkább csak az a gond, hogy ahová a sós víz behatol, ott szinte soha sem szárad meg, mindig nedves, nyirkos marad a ruha. A vitorlacserét egy fiatal portugál csapattársammal ketten vezettük a hajó orrában és példásan ment minden. Yankee 1 le, utána pedig kisebb testvére, Yankee 2 fel. Persze később a leszedett nagy orrvitorlát még össze kellett hajtogatni, de ez már csak akkor volt napirenden, mikor az új vitorla is be lett állítva. Hiszen versenyzünk, nem? Némileg nehezíti a helyzetet, hogy a Yankee 1 nem fér el a cockpitban, úgyhogy kissé macerás összehajtogatni, de előbb-utóbb ez is megvolt. Jöhetett a jól megérdemelt pihenés a szikrázó napsütésben a fedélzeten. A fel-felcsapódó víz miatt érdemes volt a vízhatlan dzsekit magunkon tartani, de ettől eltekintve első osztályú idő volt. Kétszer is a kormányhoz álltam, hogy ne unatkozzak, úgyhogy viszonylag gyorsan eltelt a délelőtt. Délben még mindig közel 150 mérföld volt a célvonalig és utána több mint 1 nap motorozás. Csoda lesz, ha hétfő éjszaka megérkezünk.
A szombat délutáni pihenőmet mérnök társamnak a generátor indítására vonatkozó próbálkozásai majd azt követő hangos káromkodása zavarta meg. Mivel az ágyam még mindig közvetlen a gépterem ajtajával szemben van, ezért – sajnos – mindig pontosan tudom mi folyik odabent. Most éppen az impeller használódott el a generátorban és ezért állt le minden, konkrétan 4 indítási kísérlet után. A káromkodás pedig azt jelezte, hogy a próbálkozó is rájött erre, továbbá arra is,hogy most neki kell impellert cserélni. Köztünk szólva, valószínűleg ez utóbbi bosszanthatta jobban, mivel idáig, azaz az elmúlt 9 hónapban, mindig én cseréltem. Kicsit kivártam az ágyamban, hogy mi történik. Mivel fél óra múlva még mindig a generátor impeller házát próbálta szétszedni, amit segítségül hívott másik kollégánkkal sem tudott, ezért kénytelen voltam feladni színlelt alvásomat és beszállni a munkába. Kilazítottam a csavart amit fél órája bűvöltek, majd visszaengedtem, hogy folytassa. Újabb fél óra múlva ott tartottunk, hogy nem tudta összerakni. Ekkor konstatálta, hogy bizony ezt eddig mindig én csináltam. Mondtam, igen. További hosszú kínos percek, az összeszerelés újabb próbálkozásai, de nem ment. Kérdezem: segítsek? Megkönnyebbült „igen” a válasz. Rutinosan, pár perc alatt ismét összeállt a generátor. Mivel műszak vége volt és ciki lett volna, ha engem látnak a gépteremben, nem pedig mérnöktársamat (aki néhány órát a fedélzet alatt töltött az előbbi munkálatokkal), ezért kérte, hogy hadd fejezze ő be a munkát, ami tulajdonképpen a generátor ház csavarjainak a meghúzását jelentette. Hagytam. Bár ne tettem volna! Nos, a generátor annak módja szerint beindult és szépne duruzsolt, ahogy illik. Csak órák múlva derült ki, hogy jelentős mennyiségű olaj elfolyt belőle és az egész gépterem fekete olajban fénylett. Borzadály. Először azt gondoltuk, hogy elment a generátorban valami tömítés és ott folyt el az olaj, de gyanúsan tiszta volt a generátor háza. Oknyomozás során arra jöttünk rá (Patrick meg én), hogy valaki (ez meg nyilván mérnöktársam volt amikor a generátor házat összerakta) véletlenül megpöckölhette a generátor olajleeresztő csapját, ami így engedni kezdett. Itt folyt el a motorolaj egy része. Utána feltöltöttem és a generátornak kutya baja, de a gépteremből kitakarítani az erősen dőlő hajóban össze-vissza folyt motorolajat nem lesz kis munka. Első körben Patrick és én megpróbáltuk papírral felitatni, de rendesen kitakarítani csak kikötőben fogjuk tudni. Nos ennyit arról, hogy miért inkább én csinálom általában a géptermi munkákat.
Apropó dőlő hajó. Nos, a vasárnapra virradó éjszaka az időjárás nem csak bepótolta, de úgy gondolta, hogy ráadást is ad szélből az előző napok szélcsendes időjárását kárpótlandó. 30-35 csomós szél süvített a fedélzeten, mikor az éjszakai műszakba megérkeztünk. Vadul ugrált a hajó a tajtékzó hullámokon. Olyannyira az oldalára fordult időnként, hogy nem lehetett tovább halogatni, le kellett szedni az egyik orrvitorlát. A belső orrvitorla maradt fent és a Yankee 2 kényszerült pihenésre. A komoly szélben nem volt egyszerű a vadul csapkodó fehér vásznat lerángatni a fedélzetre, majd miután ez sikerült, számtalan kötéllel gúzsba kellett kötni, nehogy magától, mármint a viharos széltől szárnyra keljen. A művelet közben bennünket áztató hullámok kellemesen meleg vízzel locsoltak minket az orrfedélzeten minden irányból, miközben a hajó orra métereket ugrált le és fel. Arra gondoltam, hogy elkényeztetett bennünket az elmúlt hetek trópusi időjárása. Tulajdonképpen nem volt ilyen komoly időnk, mióta San Franciscót elhagytuk.
Meg arra is gondoltam, hogy tulajdonképpen nem baj, hogy tovább folytattuk a versenyt és nem egyeztünk bele a 8. helyezésbe előző nap. No, nem mintha jobb helyen végeznénk (meggyőződésem, hogy a 8. helyen fogjuk befejezni a versenyt), hanem inkább azért, mert egyrészt ilyen cudar időben úgysem tudnánk motorozni, ugyanígy vitorlával haladnánk előre, másrészt meg örültem, hogy azok a csapattársaink, akik csak erre az egy szakaszra csatlakoztak hozzánk, legalább megtapasztalhatják milyen az igazi óceáni vitorlázás, milyen egy komoly vihar a tengeren. Ahogy erre gondoltam, valami furcsa érzés fogott el. A magabiztosság érzése volt ez, amit tapasztalattal szerez az ember. Egy olyan ember magabiztossága (és nem elbizakodottsága!), aki néhány hónapja még maga is óckodott az orrfedélzetre menni, mert igenis veszélyes. De legyűrtem a félelmet, megtanultam, hogy hogyan kell vigyázni magamra és másokra, mi a biztonságos és mi nem. Szeretek viharban az orrfedélzeten lenni? Nem! De tudom, hogy ha valamit mégis csinálni kell, akkor félelem nélkül meg tudom oldani. Ez az önbizalom az amit az ember csak tapasztalattal szerez meg, miután szembe nézett a saját félelmével és az anyatermészet határtalan erejével. Ez utóbbi tisztelete ad bizalmat, hogy nem lesz gond. Igen, nem egyszer látom néhány csapattársam szemében a félelmet, mi több a rettegést. Van aki a világ minden kincséért sem lépne ki a biztonságot jelentő cockpitból, sőt van olyan is, aki még a fedélzetre sem mer feljönni. A nyitottabbakat lehet tanítani, bátorítani, mint ahogy teszem is, de van aki reménytelen, nem képes szembenézni a saját félelmével. Szóval bármilyen furcsának is tűnik, de jól éreztem, elememben éreztem magam a tomboló viharban.
Szerencsére a vihar nem hozott esőt, csak üvöltő szelet. Persze a csapadékot a tengerből felcsapó méteres hullámok és a sűrű, sós pára bőségesen pótolta. A legnagyobb kihívást a kormánynál az jelentette, hogy egyáltalán megmaradjon az ember a kormányállásban. Ugyanis a hajó még a belső orrvitorlával és 2. reffel is túl volt vitorlázva az esetenként 35 csomós szélhez. 3. reff kellett volna, de ezt – mint talán korábban írtam – Patrick nem fűzette be a nagyvitorlába, úgyhogy nem tudtuk tovább csökkenteni a nagyvitorla felületét. Úgyhogy a kormányoson múlt, hogy kézben tartsa a hajót és ne veszítse el felette az uralmat. A műszak felét én kormányoztam, másik felében meg a fiatalabb, kevésbé tapasztaltabb társak kormányzását felügyeltem. Ez 8 óra éjszakai műszakot jelentett. Vasárnap reggelre mind szellemileg, mind fizikailag kimerültem. A lábaim még másnap is fájtak, mert kb. azzal tudnám összehasonlítani, mintha egy égig érő létrán 8 órán keresztül kellett volna felfelé mászni.
Vasárnap délelőtt a pihenésé volt, próbáltam regenerálódni. Csak félálomban hallottam 9:00 óra tájban, hogy áthaladtunk a célvonalon 8.-ként. Az előzőekben leírtak miatt engem ez már nem bántott, nem frusztrált, ezt vártam. Sőt az okokat is tudom, hogy miért nem lett jobb. Ennek ellenére megkönnyebbülés volt, hogy vége a versenynek. Utólag örülök, hogy nem adtuk fel és rendben befejeztük. Mivel a vihar ugyan szelídült, de még mindig dudált a szél, ezért tovább vitorláztunk, közelebb a partokhoz, ahol kicsit gyengébb szelet reméltünk, hogy a továbbra is szembeszélben tudjunk motorral előre haladni. Számoltam magamban és arra jutottam, hogy ha kicsit megtornáztatjuk a Perkins motort, akkor hétfő estére megérkezhetünk. Ez visszaadta a bizalmam és jókedvem, mert már alig várom, hogy egy jó meleg zuhany alá álljak a szárazföldön.
Apropó meleg. A vihar által hozott erős északi szél annyira lehűtötte a levegőt, hogy vasárnap már teljes viharruházatban és meleg sapkában kellett a fedélzeten lenni. Mondom ezt annak ellenére, hogy gyönyörű napsütés simogatta az ember arcát, mégis, szinte éles, hideg volt a szél. Furcsa lesz visszaszokni a sok réteg ruhára az elmúlt hetek trópusi időjárása után. Különösen az öltözködés a rossz, mert sok idő elmegy vele. Mostanában csak kiszálltam az ágyból, felvettem a mentőmellényt és máris a fedélzeten voltam. Ezután bizony annyival kevesebbet alszunk, amibe az öltözködés telik.
Közben a gyengülő szélben felpörgettük a hajómotort és a várható érkezési időnk is javult. Hétfő este felé ott lehetünk! A hétfő nagy része takarítással telt el, miközben rendületlenül motoroztunk New Yorkba. Erre már csak azért is szükség volt, mert a New York-i program olyan sűrűre sikerült, hogy praktikusan nem lesz idő hajót takarítani. A sok hónapnyi rutinnal minden gyorsan ment, és dél körülre meg is voltunk. A délután a pakolás jegyében telt. Mindenki készült, hogy mihelyst kikötünk, lelép valami szállás irányába.
Kb. 15:00 óra lehetett mikor megláttuk Brooklyn és Long Island körvonalait, ami után gyorsan elérhető közelségbe került a Szabadság szobor (Statue of Liberty) és a nemrég átadott, a terror merényletben összedőlt Világkereskedelmi tornyok helyén épített Szabadság torony (Freedom Tower) is. Rég jártam itt utoljára, jóleső érzés volt újra New Yorkban. De erről többet a következő feljegyzésben.
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
