|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. október 18.
Repülünk! Naponta átlag 260 mérföldet teszünk meg, ami közel van az elméleti maximumhoz. Mármint ilyen, negyedszeles időben, mert a szélirány továbbra sem változott. Kb. 90 fokban kapjuk oldalról a valós szelet, ami látszólagosan éles szélnek tűnik vitorlázási szempontból. Érdekes, hogy 1-2 hajó kivételével mindenki egy bolyban van, max. 10-20 mérföldes távolságra. A skipperek nagy érdeklődéssel olvassák egymás levelét, mert a közelség miatt érdekes és releváns információhoz lehet jutni, pl. milyen vitorlázattal utaznak más hajók, mikor, milyen vitorlát cserélnek, vagy éppen milyen technikai problémáik vannak. A minap például kisebb riadalmat okozott a flottában, hogy az egyik hajón a hajóorrban ténykedő embernek, egy nagyobb átcsapó hullám hatására aktiválódott a személyes AIS-e, és mindenki azt hitte, hogy valaki vízbe esett.
Ha már itt tartunk, hadd csatoljak vissza legutóbbi írásomra, amikor arról írtam, hogy mindenkinek be kell kapcsolja a mentőkötelét a fedélzeten, nehogy leessen a hajóról. Nos, szerdára virradóan, a hajnal 03:00-07:00 tartó szolgálatban arra értünk fel a fedélzetre, hogy vitorlát cserélt az előző csapat, a 2-es számú orrvitorlát leváltották az 1-essel. Ez a legnagyobb orrvitorlát jelenti, hogy a kissé gyengülő szélben is maximális sebességgel haladhassunk. Mivel azonban éppen műszakváltás volt, a vitorlát ott hagyták a fedélzeten, hogy mi rakjuk el. Ilyenkor az éppen leszedett vitorlát hátravisszük a cockpit-ba, ami tulajdonképpen meg is telik a vitorlával. Szóval egy vitorlával teli cockpitba érkeztem az új műszakkal és gyakorlatilag nem nagyon lehetett azokat a köteleket megközelíteni, amikhez magunkat kell erősíteni a fedélzeten. Szóval nem voltam becsatolva. Éppen a vitorla egyik sarkát akartam arrébb tenni, amikor jött egy váratlan hullám oldalról és már repültem is. Át a hajó bal (port) oldaláról a jobb (starboard) oldalra. Szerencsére a cockpit-ban maradtam és nem repültem egyenesen a vízbe, de nem sokon múlott. Azt is szerencsésnek nevezhetjük, hogy a jobb csuklómra érkeztem, ami ennek ellenére nem tört el, de csúnyán bedagadt. Figyelni kell ezekre a figyelmeztetésekre a tengeren, amikor az ember azt gondolja, hogy tud magára vigyázni és biztonságban van, akkor a természet megmutatja, hogy kiszámíthatatlan és veszélyesebb, mint el tudnánk képzelni. Egyébként a keddről szerdára virradó esténél maradva, a kis baleset előtt talán az eddigi legkellemesebb naplementét éltem meg a versenyen. Az angolok úgy mondanák, hogy „pezsgős vitorlás” (champagne sailing) időnk volt. Teljes vitorlázattal haladtunk, a tenger kisimult, nem dobálta a hajót, a naplemente után erősen világított a hold és egyenletesen hasítottuk a vizet. Sokáig kormányoztam. Nagyon élveztem. Ráadásul az egyik kanadai srác (civilben korombeli nőgyógyász, ugyancsak földkerülő) berakta a Supertramp régi albumát, a Breakfast in America-t. Ha lehet azt mondani, ezen nőttem fel. Gimis koromban agyon hallgattam ezt az albumot. Szerda reggel újra konyhaszolgálatos voltam. Őszintén szólva, egészen élvezem. Részben azért, mert gyakorlatilag senki nem szól bele mit csinálunk (ugyanis mindig ketten vagyunk konyhások), részben pedig mert azonnali és közvetlen a visszajelzés. Ahogy tapasztalatot szereznek a beszerzők a hajón, úgy van egyre több lehetőség a flexibilitásra és kreativitásra, ugyanis több olyan alapanyag van, amivel szabadon lehet gazdálkodni. Reggel például gond nélkül lehetett a szokásos müzli reggeli helyett hagymás-szalámis (ugyanis a kolbászt nem ismerik) rántottát készíteni. Több munka van vele, de megéri, mert imádják! A nap további része is munkás volt, mert ebédre még kenyeret is kellett süssek. Nem túlzás, hogy kiváló kenyeret tudok dagasztani és sütni! Az utolsó morzsáig elfogyott. A vacsora lutri volt, mert valami brazil előre csomagolt cuccot kellet felhasználni, amiről senki nem tudta micsoda, míg ki nem nyitottuk, ugyanis szürke fólia tasakokba volt zárva, és valaki előrelátóan kidobta az összes papírt az eredeti dobozával. Szerencsére főtt hús volt benne, és sikerült megint valami finomat főzni. A ráadás a feleségemtől kapott pogácsa recept alapján sütött pogi volt. Mindenki nagyon értékelte, de csak akkor ehettek belőle, ha megtanulták elfogadható akcentussal kimondani, hogy „pogácsa”. Lassú módja a nyelvtanításnak, de a még hátralévő 10 hónap hosszú idő … Hogy mennyire hosszú, azt újonnan csatlakozott csapattársaim tudnák legjobban megmondani, akik ennek a szakasznak a végét (ami pedig kb. 10 napra van) is alig várják, aki pedig esetleg 2 szakaszra nevezett be, erősen gondolkodik, hogy kell-e neki az ettől várhatóan jóval durvább
Továbbra is viszonylag közel egymáshoz haladnak a hajók. 2 hajó konkrétan látótávolságra volt tőlünk, miközben délelőtt kormányoztam csütörtökön. Egyszer csak megszólalt a rádió és éppen az előttünk lévő hajó figyelmeztette a flottát, hogy nem messze tőlük bálnákat láttak, vigyázzunk. Ugyan bálna őrt állítottunk a hajó orrába, de mire észrevette őket, akkorra már ott is volt egy kisebb csapat, kb. egy tucat bálna. Az idő olyan, mintha a legszebb őszi idő lenne otthon: éjszaka csípős, nappal viszont lecsalogatja az emberről még a pulóvert is. A jó dolog az elmondottakon túl a bőszeles vitorlázásban, hogy kevésbé nedves. Nem annyira csapódik fel víz a fedélzetre és nem kapunk annyi fröcskölődő vizet, vízpárát. Persze ruháink teljesen sósak és a csizmákra is kiült a tengeri víz sója. Folyamatosan figyeljük a hajón az esetleges mozgó dolgok (pl. kötelek, Péntekre virradóan izgalmas éjszakánk volt, mert egyszer csak az éjszakából megjelent mellettünk a Henry Lloyd hajó, amit korábban mint jóval mögöttünk lévőt tartottunk számon. Az ok egyszerű volt: ők a legnagyobb spinakkerrel, a Code 1-gyel vitorláztak, mi pedig a következő kisebbel, a Code 2-vel. Szóval egy másik hajó megjelenése a farvizünkön feldobta a hangulatot és valóságossá tette a versenyt. Úgy értem, hogy szemben a szokásos helyzettel, amikor a képernyőn lévő pozíciókkal versenyzünk, de nem látjuk a többieket. Mindenki izgatottan nézte a történteket, a skipper is megjelent a fedélzeten, de nem sikerült lerázni a támadókat. Nyilvánvaló volt, hogy fel kell húznunk a legnagyobb spinakkert, hogy felvehessük a versenyt. Így is tettünk és gond nélkül felment a 300 négyzetméteres vászon. Az eredmény azonnali volt. Folyamatosan hagytuk el az ellenfelet. Az egyetlen negatívuma az ilyen spinakker cseréknek, hogy utána össze kell sodorni az leszedett vásznat és vékony gyapjú fonallal összekötni. Ráadásul a teleholdas, csillagos, száraz éjszaka ellenére olyan intenzív a kondenzáció, hogy a szó szoros értelmében folyik a víz a vitorlákon és a hajón. Úgyhogy mire összesodortuk a vizes vitorlát, folyt rólunk a víz; kívül-belül. A vitorla sodrás után megint kormányoztam, de mivel éjszaka volt és a mögöttünk lévő hajó távolságából evidens és azonnal látható volt a kormányos teljesítménye, nem nagyon volt jelentkező a leváltásomra. Ennek eredményeként praktikusan műszakváltásig én maradtam a kormánynál. Mire a következő műszak jött, alig lehetett látni mögöttünk a Henry Lloyd-ot! Még 1950 mérföld Fokvárosig!
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Az AIS, az automatic identification system rövidítése, ami egy olyan rendszer, ami ugyan rövid hatótávolságra, de pontosan sugározza a hajó különböző adatait, mint pl. koordinátáját, haladási irányát, sebességét, célját, stb. Ez azért jó, mert megjelenik a chartplotter vagy a fedélzeti számítógép képernyőjén és jól számítható például, hogy ütköző pályán halad-e. Ennek a rendszernek vagy egy személyre szabott változata, amit a mentőmellénybe szoktak szerelni és jellemzően vízre aktiválódik, tehát pl.
Végre! Csütörtökre virradóan eleget fordult a szél ahhoz, hogy spinakkerre válthassuk szokásos orrvitorláinkat, amik Yankie és Staysail névre hallgatnak. Felkerült a közepes spinakker és élhetővé vált a hajó. Ilyenkor sokkal kevésbé dől és sokkal egyenletesebben halad. Ráadásul – nyilván a szélirány miatt – a hullámok sem szemből jönnek, hanem ferdén hátulról.
