|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. október 21
Tristan da Cunha, valószínűleg a világ 2. legtávolabbi szigete Szt. Helena után, mindkettő az Atlanti Óceán közepén. Elképesztő, hogy 2,5-3 km mélységű óceánon haladva egyszer csak kiemelkedik egy sziget. Milyen hegynek kell a víz alatt lenni! Ha valakinek kétsége támadna milyen fennhatóság alatt áll, akkor csak nézze meg a fő település nevét: Edinburgh. Nyilvánvalóan katonai, Atlanti óceáni, kontroll/megfigyelési célok támasztják alá, hogy miért kell egy ilyen helyen emberi tevékenységet folytatni. Afrika partjai vannak hozzá legközelebb, kb. 1500 tengeri mérföldre!
A szárazföld hiányának van egy nagyon profán és roppant kellemes következménye: Kitartóan haladunk tovább, nincs mit tennünk, követnünk kell a szelet, különösen, ha mihamarabb meg akarunk érkezni Fokvárosba. Kb. félúton vagyunk és még kb. 1600 mérföld választ el bennünket Dél-afrikai célállomásunktól. A gyengülő szél ellenére jól haladunk, a nagy spinakkerrel is átlag 10 csomós sebességet tudunk biztosan hozni. Ez, mármint a stabil haladás mostanra 3. helyre hozott fel bennünket a mezőnyben. Ehhez pedig nem kell más, mint 3 dolog, amiben a kezdetektől egyetértettünk skipperünnkel: dinamikus és időjárás függő útvonaltervezés (ne kerüljünk túl távol a legrövidebb úttól, folyamatos vitorlaállítás és pontos kormányzás. Minden más elhanyagolható, ha ezeket jól csináljuk. Ami az útvonalat illeti, aki online követi a versenyt, az észrevette, hogy először délre indultunk, ennek az okáról korábban írtam. Viszont utána nem a szélességi kör mentén haladunk, hanem egy attól délre tartó körív mentén. Miért? Az élet a hajón sokkal elviselhetőbb. Nem csak a jobb vitorla és szél helyzet miatt (a bőszeles haladásra gondolok), hanem mert a társaság is kezd összerázódni. Újonnan csatlakozott útitársaink túljutottak a tengeri betegség legrosszabb napjain, jó látni, hogy most már ők is tudnak mosolyogni és csatlakozni a társasághoz. Egyébként nagyon jól jött a team dinamikában, hogy új emberek csatlakoztak, mert elvonta a figyelmet az előző szakasz vége felé erősödő személyes konfliktusokról. Nem gondoltam erre, de örülök neki, hogy így alakul. Érdekelt, hogy az újonnan csatlakozó emberek mennyire tudják a hajón kialakult/kialakuló szokásokat (mondjuk kultúrát) megváltoztatni. Őszintén, nem nagyon. Igyekeznek beilleszkedni, nem nagyon van sok lehetőség a kreativitásukra, már ami a hajón való életre és szokásokra vonatkozik. Persze apró módosításokra van lehetőség. Például valaki kitalálta, hogy a műszakokban egységesen 30 percenként váltsuk egymást. Ez részben azt jelenti, hogy mindenki mindent csinál, másrészt senki sincs „túlhajtva”. Például nem kell órákat kormányoznom, amit nem bánok. Ugyanakkor nem segíti a verseny helyzetünket, mert nem mindenki egyformán „tehetséges” a különböző feladatokban. A legkritikusabb a kormányzás, nyilvánvalóan. Egy-egy hiba ugyan esetenként csak másodperceket vagy 1-2 percet jelent, mint hátrány, de ezt órákon keresztül kalkulálva értékes mérföldeket veszítünk. Ez van, ez a „demokrácia” ára. Ezt is kipróbáljuk, aztán majd változtatunk rajta. Ami faunát illeti, mostanában nem látunk sem halakat, sem emlősöket. Viszont szombat reggel megjelent egy nagy csapat, legalább 100, kisebb termetű madár, és folyamatosan kísér bennünket néhány nagytermetű tengeri sirály. Ez utóbbiak elképesztő, hogy, látszólag mozdulatlanul, hogy tudnak vitorlázni és szinte a vízbe ér a szárnyuk vége, amikor a hullámok felett vitorláznak. Hosszú ideig le tudják kötni az ember figyelmét.
Apropó vízbe hajítás. Biztos nem mindenkinek tetszik a gondolat, hogy kaját, ráadásul konzervet dob valaki a vízbe. Nos ezzel én is egyetértek. A hajón a következő szelektív szemét gyűjtési szabály működik. Semmit nem dobunk a vízbe a szárazföld közelében (15-20 mérföld). Külön gyűjtjük a műanyagot és általában azokat a hulladékokat, amik nem enyésznek el, és külön azokat, amik igen. Ez utóbbiak közé tartoznak az ételmaradékok, papírok, fémek (pl. konzerves dobozok), stb. A műanyagokat zsákokban gyűjtjük és a hajó farában lévő tárolóban raktározzuk, amíg kikötőbe nem érünk, ahol szeméttárolókba rakjuk. A többi hulladék viszont megy a vízbe. Az ember nem is gondolná, hogy milyen elképesztő mennyiségű hulladék keletkezik naponta a hajón. Képtelenség lenne mindent tárolni. Persze minden kicsi számít, ezért például megpróbáltam rábeszélni dohányos útitársunkat, hogy ne dobja a csikket a tengerbe. Mintha a falnak beszéltem volna, még fel volt háborodva, hogy miért kellene azt összegyüjteni. No comment … biztos vagyok benne, hogy az utcán is eldobja … Hétfőre virradóan kicsit erősödött a szél és azon a határon voltunk, hogy még fent hagyjuk a Code 1 névre hallgató nagy aszimmetrikus spinakkert, de ha tovább erősödik, akkor lecseréljük kisebb testvérére. Szerintem teljesen kormányozható volt a hajó, sőt kiválóan haladtunk. Néha, ugyan kisebb hullámokon, picit szörfözni is lehetett a hajóval. Így sikerült pl. 15,4 csomós sebességet elérnem. Mivel a spinakkeres haladáskor a nagyvitorla teljesen ki van engedve a hajó oldalára, ezért több méter hosszú a baumot tartó sott kötél. Azt megelőzendő, hogy a féltonnás baum ne „lötyögjön”, a baum végét előre is kikötjük, így stabilizáljuk. Ez a stabilizáló kötél hivatott azt megelőzni, hogy egy váratlan átperdüléskor, amit fentebb írtam, a baum ne vágódjon át a hajó másik oldalára. Én éppen a kormányállásból tartottam visszafelé a cockpit közepébe, amikor arra lettem a szemem sarkából figyelmes, hogy nagy sebességgel közeledik felém a baum és annak a több méter hosszúra kiengedett sott kötele. Csak az ösztönös védelmi reflex mentett meg a lefejezéstől. Lebuktam, és a baum és kötéllel együtt átszáguldott felettem, majd ugyanúgy vissza. Elég félelmetes belegondolni, hogy mi történhetett volna, ha nem veszem észre, vagy túl későn reagálok. Ezt is megjegyezzük a figyelmeztetések között, amivel a természet int mindennap körültekintésre és óvatosságra. Őszintén szólva a történtekhez az is hozzájárulhatott, hogy vasárnap estefelé sűrű ködbe futottunk bele (inkább alacsony felhőnek tűnt), amiben semmit nem lehetett látni, ezért pusztán a műszerekre, elsősorban a kompaszra hagyatkozva kellett kormányozni. Azt szoktam mondani, hogy olyan, mintha egy video játékot játszana az ember. Szinte teljesen elveszíti az ember a tájékozódását és fogalma sincs róla, hogy fordul-e-a hajó, és ha igen, akkor nem érzi, hogy mennyit. Szerencsére reggelre felszállt a köd, és kevesebb mint 1200 mérföld van hátra. Már alig várom, hogy meglássuk Fokváros híres Táblahegyét.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
A mi útvonal ívünk eredetileg ennél a szigetnél (valójában egy nagyobb és néhány
A vasárnap egyetlen említésre érdemes eseménye, hogy hajómérnök társam születésnapja volt. Ilyenkor ebédidőben, amikor mindkét műszak a fedélzeten van, az ünnepelt megkapja a szülinapi tortáját és a hozzá járó „Happy birthday”-t. A tortán persze nem mindig van gyertya (valaki elrakta, vagy kidobta, és nem találtuk), de ez semmit nem von le az esemény hangulatából. Hagyományszámba megy, hogy az ajándékok mellett az ünnepelt kap egy zöldborsó konzervet is, amit ünnepélyesen a tengerbe hajít, és amit közben kíván az teljesül. Miért zöldborsó konzerv? Az első szakaszon még elég tapasztalatlanok voltak a beszerzőink és véletlen (vagy tudatosan) sikerült nekik kereskedelmi mennyiségű zöldborsó konzervet rendelni. Minden napi kajás zsákból tucatjával kerültek elő a zöldborsó konzervek. A végén már nem csak elegünk volt belőle, de az ötletekből is kifutottunk, hogy mit is lehetne velük kezdeni. Szóval a zöldborsó konzerv jelenti a „rosszat”, amitől meg kell szabadulni és cserébe valami jót kívánhatunk. Így keletkeznek a hagyományok …
