|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. október 25
Egyébként is élvezetes egy ilyen nagy vitorlással 11-12 csomós sebességgel haladni, de nehéz leírni azt az érzést, amikor hátulról érkezik egy nagy hullám. Ez először is megemeli a hajó tatját, a kormánynál azt érzi az ember, hogy előre esik. Ezt követően pedig megkezdődik a száguldás. A hajó megindul lefelé a lejtőn, mint a szörfösök, és a hullámmal csúszik előre. Már pirkadt, amikor egy fura valamit vettünk észre a padlón. Egy kis, tenyérnyi tintahal volt. Hogy került oda, nem tudom. Nem valószínű, hogy oda „ugrott”, talán egy madár ejtette el? Visszadobtuk, de szegénynek valószínűleg már késő volt. Kedden délelőtt aztán nem tudtuk tovább követni a szelet, mert lassan visszafordultunk volna az egyenlítő felé, ezért perdültünk egyet. Ez azt jelenti, hogy átfordítottuk a vitorlákat a szél másik oldalára, és így megint dél-kelet felé haladtunk. Később a szél tovább fordult, és lassan egyenesen Fokváros felé tudtuk venni utunkat. Időközben elértük az 1000 mérföldes távolságot Fokvárostól. Pszichológiailag nagy lépés, hogy már csak 3 számjegy van a kijelzőn! Még kb. 4-5 nap az út. Kedden később aztán megtörtént az, ami minden vitorlás rémálma. Az egész történet egy egészen valószerűtlen események hihetetlen sora. Először is úgy kezdődött, hogy rendkívül szürke, ködös időnk lett, gyakorlatilag semmi tájékozódási pont nem volt a horizonton, így megint a kompasz és az árboc tetején lévő szélirány jelző volt az egyetlen segítség, hogy merre kell a hajót irányban tartani. Az erős hullámzásban ez nem volt könnyű feladat, mert a legnagyobb spinakkerrel csak egy igen szűk sávban lehet haladni anélkül, hogy összeroskadna. Ilyen körülmények között kormányoztam, amikor egyszer csak nagy csődület támadt a fedélzeten, ugyanis látótávolságba került a Switzerland nevű hajó. Tekintettel a párára, ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy át tudtunk volna kiabálni hozzájuk, ha nem éppen a rádión beszélgetett volna a 2 szkipper. Ők keresztezték a mi farvizünket. Én továbbra is az irányra figyeltem, mert nagyon „érzékeny” volt a spinakker. A nagy bámészkodásban egyszer csak összeomlott a vitorla. Ilyenkor jellemzően „pánik” van és az arra kijelölt emberek igyekeznek gyorsan behúzni a vitorla sott kötelét, hogy stabilizálják azt. Nos ez elmaradt, és a következő pillanatban már csak azt lehetett hallani, hogy valaki azt kiabálja, hogy elszakadt a vitorla. Praktikusan az történt, hogy az eddig elszenvedett megpróbáltatások miatt a vitorla bizonyos pontokon elfáradt, meggyengült és ebben az érzékeny pillanatban egyszerűen felrobbant. Ez úgy értendő, hogy kevéssel a teteje alatt keresztbe repedt, majd mindkét oldalán, egészen az aljáig leszakadt a széléről. Gyakorlatilag használhatatlan és a repedés hossza miatt praktikusan javíthatatlan a hajón. Egyszerűen nincs ennyi javító szalagunk. Az balesetből viszonylag hamar magunkhoz tértünk, olyan értelemben, hogy gyorsan kimentettünk a szétrobbant és a vízbe esett vitorlát, majd hasonló gyorsasággal felhúztuk a következő spinakkert, a Code 2 névre hallgatót. Ezt kicsivel kisebb, de erősebb szélre tervezték és erősebb anyagból készült. A szétrobbant spinakkert összecsomagoltuk és majd Fokvárosban vesszük elő javításra. Addig is haladtunk a második legnagyobb vitorlánkkal. Estére fordulva tovább nehezedett a helyzet. Korom sötét, felhős éjszaka volt, amiben az ember szeme szinte kiesik, mégsem lát semmi. Persze haladunk tovább a kompasz és a széljelzőt nézve, de ez különösen nehéz, mert az oldalról érkező hullámokat sem látjuk, amik alattomosan, váratlanul és kiszámíthatatlanul dobálják a hajót. Továbbra is a kormányzó csapatban vagyok, ami azt jelenti,hogy a többiek is megértik nem igazán tehettem a történtekről, de őszintén bevallva nem élvezetes az ilyen kormányzás. A fekete éjszakában nem látja az ember hová megy, hogy mozog a hajó, és minden érzékszervét megfeszítve kell kormányozni. Ez ráadásul esetenként igen kemény munka, amikor a hullámok éppen ellenkezőleg akarják csavarni a hajó kormánylapátját, mint ahogy én szeretném.
Sajnos ez a 2 óra nagyon hiányzott a konyhaszolgálatból, alig lettünk időre készen az ebéddel és a vacsorával. A vacsorát illetően úgy indultunk neki, hogy paprikás krumplit csinálok, de mikor kiderült, hogy a brazil krumpli gyakorlatilag megrohadt, megtagadtam, hogy ezt adjuk a legénységnek. Gyors menüváltás következett, úgyhogy emiatt, no meg a hiányzó 2 óra miatt alig lettünk kész. Azért arra még szakítottam időt, hogy a lányom kedvenc gyümölcsös piskóta receptjét kipróbáljam a kenyérsütés mellett. Nagy sikere volt! Sajnos szerdán lényegesen lecsökkent a szél, ezért kissé lelassultunk. Most is a középmezőnyben haladunk. Viszont a konyhaszolgálat után rám egy hosszú éjszaka vár, alvással! Csütörtök reggel nagy nyüzsgésre és erősen dőlő hajóra ébredtem. Érdekes, nem mondhatnám, hogy kialudtam magam, annak ellenére, hogy a szerdai konyhai munka után nem kellett éjszakai műszakra mennem. Valószínűleg ennek jórészt az az oka, hogy egy folyamatosan mozgásban lévő hajón mindenki hangosan beszél (esetenként kiabál), ill. hogy a dőlés miatt az ember úgy alszik mint a nyúl: folyamatosan készen arra, hogy ha esetleg átdől a hajó a másik oldalára, akkor még mielőtt leesne az ágyról, el tudjon kapni valamit, amiben megkapaszkodva csökkenti az esést. Remélem nem hagy maradandó változást az alvási szokásaimban, mert eddig jó alvó voltam, és mindig sajnáltam azokat, akik arról panaszkodnak, hogy felébrednek éjszaka. A dőlés egyébként fura dolog, megszokja az ember, hogy merre dől a környezet. Pl. amikor közel 10 nap azonos csapáson való haladás után (azaz a hajó mindig a jobb oldalára dőlt) fordultunk, akkor érdekes volt megfigyelni, hogy mindenki a megszokott oldalra ült, és meglepődve csúsztak le a korábban kényelmes ülőhelyről. Szóval hozzá kell szokni, hogy máshol kell kapaszkodni, másfelé kell dőlni, máshova kell ülni és máshogy kell aludni. Máshol kell például használni a számítógépet, ha ilyen feljegyzéseket gépel az ember, mert én éppen most ejtettem el az enyémet … Visszatérve a csütörtökre, a nyüzsgésnek az volt az oka, hogy tovább fordult a szél déliesre. Többször is megpróbálkoztunk a közepes spinakkerrel, fel-le-fel-le, de annyira élesen kaptuk a szelet, hogy a végén be kellett látnunk, hogy ezen a versenyen már nem fogjuk tudni használni. Úgyhogy végleg összecsomagoltuk és helyette visszatértünk az un. Sajnos a dőlésnek ára van. Nem csak a közel lehetetlen (és egyre türelmetlenebb káromkodásokkal kísért) mozgásra gondolok, de sajnos a víz is egyre több a hajóban. A hajó orrán tudjuk, hogy valahol befolyik a víz, mert időről- időre vödörszámra kell azt kiüríteni a hajófenékből. A hajó farába is vödörszámra ömlik be a víz, a baloldali kormánylapát csatlakozásánál, és valahol a hajó közepén is van valami csatlakozás, ami ereszt, de ezt még nem sikerült beazonosítani. Szóval rendszeres program a hajófenék víztelenítése. Persze joggal kérdezhetnénk, hogy miért nincs fenékvíz szivattyú a hajóban. Nos van, csak éppen nem ott, ahol összegyűlik a víz. Péntek délutánra 250 mérföldre csökkent a távolság a célig, ami kb. 1 napi útnak felel meg. Szóval, ha minden jól megy, szombat délután megérkezünk Fokvárosba. Remélem legközelebbi tudósításom onnan érkezik.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Keddre virradóan erősen elkezdett a szél fordulni nyugatiassá majd tovább dél felé. Ez azt jelentette, hogy közel haladási irányunknak háttal került.
Teljesen kimerített az éjszakai kormányzás, alig vártam a váltást. Az utolsó éjszakai műszak után rövid alvás következett, mivel újra rám került a sor a konyhaszolgálaton. Ezúttal nyugdíjas ausztrál útitársam a párom.
