‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. október 28

2013.10.30.

Gyönyörű éjszaka volt. Az utolsó, szombatra virradó éjszakánk olyan volt, mintha az Atlanti Óceán minden szépségét be akarta volna dobni, hogy emlékezetessé tegye, mielőtt Fokvárosba érkezünk.
A naplemente egyszerűen magával ragadta az embert. Izzott, lángolt a lemenő nap. Vörösre, narancssárgára festette az ég alját. A felhők rózsaszín, lila, bíbor, kék, zöld színben pompáztak, mialatt az égbolt lassan átment világoskékből feketébe. Nehéz leírni. Még a fotók és csak részben adják vissza a látványt, az érzést pedig egyáltalán nem.

Az ezt követő éjszaka gyönyörű csillagos volt. Mivel a hold csak később kelt fel, ezért nem homályosította el az égbolton tündöklő milliónyi csillagot. Ellenben a Jupiter olyan fénnyel világít, hogy már naplemente alatt lehet látni és sokáig semmi más nincs az égen, Ő uralja az egészet. A sötétség beállta után lassan előjönnek a csillagok, sok közülük ismeretlen csillagkép része, mivel tőlünk, Európából nem láthatóak. Ilyen pl. az egyik legismertebb Dél-keresztje. Ez kb. megfelel a déli féltekén a Kis- ill. a Nagy-göncölnek.
Ha hinni lehet abban, hogy a hulló csillag megpillantása szerencsét jelent és amit kívánunk az megvalósul, akkor én nagyon szerencsés és boldog ember leszek hátralévő életemben. Egymás után tűnnek fel az égbolton a Föld légkörébe érkező és ott különböző fényjelenségek kíséretében elégő kisebb-nagyobb meteoritok. Ezeket nevezi a köznyelv hulló csillagnak. Egyesek csak felizzanak a heves száguldásban, mások hosszabb-rövidebb tűzcsíkot húznak az égen. Az ember elmereng az univerzum végtelenségén és a perifériális látásában egyre-másra feltűnnek a gyorsan mozgó hulló csillagok. Érdekes gondolatok jönnek elő. Megváltozik a perspektíva. Az ember máshogy látja helyét a világban, az élet értelmét, az olyan alapvető, de a hétköznapokban elszürkült értékeket, mint család, szeretet, barátság, …, és sorolhatnám. Alapvetően – lehet, hogy azért, mert egyszerűen több időm van elgondolkodni – sokkal több és mélyebb érzelem tör fel belőlem, mint korábban. Egyelőre nem is nagyon tudok mit kezdeni velük….
Az éjszaka – szó szoros értelemben vett - fényét emelte a megszámlálhatatlan fluoreszkáló parányi élőlény, amik külső inger hatására fényt bocsájtanak ki. Lassan már hozzászokok látványukhoz, de a másik műszak arról számolt be, hogy delfinek úsztak el mellettünk. Elmondásuk szerint olyanok voltak, mint a fénylő torpedók, mert ahol elúsztak, ott türkiz színben sejtelmes fénycsíkot hagytak maguk mögött.
Hogy a mi műszakunk se maradjon ajándék nélkül, a hajnali napsütésben 2 bálna látogatott meg bennünket, ráadásul előadást is tartottak nekünk. Egyikük pörgött a vízben és hosszú mellúszója mindig óriási szárny módjára tűnt fel a vízből, míg a másik a hatalmas, jellegzetes bálna farokuszonyával büszkélkedett.
Mindeközben felerősödött a szél és kurtítanunk kellett a nagyvitorlát. Az erősen dőlő hajóban alig találni néhány biztonságos pontot ahol megpihenhet az ember. Állandóan feszülő izmaink néha be-begörcsölnek, pedig egyik barátom tanácsára külön magnézium tablettát is szedek. A legénység eléggé elgyötört. A földkerülők némi megnyugvásra, pihenésre vágynak, míg az erre a szakaszra benevezett emberek a megpróbáltatásaik végét várják, mint a megváltást. Szoktunk velük viccelni, hogy itt az idő benevezni a következő szakaszra, de a válasz általában, hogy „Nincs az a pénz …”, nemhogy még fizessenek érte. No comment …
A hajó orra időről-időre a szemből érkező hullámokra csapódik és a felfröccsenő víztömeg végigzúdul a hajófedélzeten. Van amikor a cockpit-ban ülő legénységnek is kijut belőle, de már ezt sem bánja senki. Még 100 mérföld, tehát kb. 10 óra és Fokvárosban leszünk.
Elmondani nehéz azt az érzést, amikor több heti vízen töltött megpróbáltatás után az ember meglátja a szárazföldet! Biztos, hogy genetikailag is kódolva van bennünk a vágy a stabil talaj iránt. Most már másodjára éltem ezt át, amikor megpillantottuk a távolban a Fokvárost uraló Táblahegy és a mellette sorakozó 12 Apostol körvonalait a párában. Minden gondolatunkkal igyekeztük siettetni a hajót, de persze ez kevés, szél is kell. Nem is volt azzal probléma, volt belőle bőven, még sok is. Olyannyira túl voltunk vitorlázva, hogy először a nagyvitorlát reffeltük, majd lehúztuk az orrvitorlát és felraktuk helyette a „zsebkendőnyi” viharfokot. Mivel ez volt az első alkalom, hogy használtuk ezt a vitorlát, tanulókörnek tekintettük a gyakorlatot. Arra jó volt. Ugyanis egyrészt nem az első merevítőre, hanem a belsőre kellett volna felhúzni, másrészt a sott köteleket beljebb kellett volna vezetni az árboc oldalmerevítőin … szóval rövid pályafutása után újra elcsomagoltuk a viharfok vitorlát. A csökkentett vitorlák ellenére jól haladtunk az időnként 30 csomó feletti szélben Fokváros felé.
Mivel az első versenyszakaszon akaratlanul beléptünk egy hajózási útvonalba, ezért fóbiánk van ezektől, a hajózási térképeken vastag lila sávval jelölt tengeri autópályáktól. Pedig, most át lehetett volna menni rajta, csak rádión engedélyt kellett volna kérni. Mindenesetre a skipperünk döntése alapján nem tettük, hanem messze kikerültük a hajózási útvonalat. Ez azonban azt jelentette, hogy közel kerültünk az Afrikai partokhoz és azzal párhuzamosan kellett megközelítenünk a célt. Többen mondogattuk, hogy csak nehogy a Tábla hegy hírhedt szélárnyékába kerüljünk. Hát mit ad az ég, ott volt a szélárnyék, ahogy az elő van írva.

Néhány másodperc alatt a viharos szél helyett olyan szélcsendes lavórban ültünk, hogy elkezdtünk izzadni az afrikai napsütésben. Ráadásul a hátunk mögött megjelent a Derry nevű hajó, és rádión hallottuk, hogy a skipper éppen engedélyt kapott a hajózási útvonalon való átkelésre, amit mi nem tettünk. Nem tudtuk, hogy előre nézzünk a cél felé, vagy hátra a közeledő ellenfél felé. A tehetetlenség uralkodott el rajtunk, amint szél nélkül ültünk és vártunk, miközben egyre jobban láttuk a párából kibontakozó Derry részleteit. Minden érzékszervünkkel a szelet kerestük, és biztos vagyok benne, hogy kevésbé hívő csapattársaim is fohászkodtak valami felsőbb hatalomhoz egy kis szélért, ami berepít bennünket a kikötőbe. Több mint 1 óra idegőrlő várakozás után, mint a mesében, megjelent egy fodrozódó vonal a vízen és felénk tartott! Igen, ez volt a szél. És ahogy korábban eltűnt a semmibe, úgy tört ránk ugyanazzal a brutális erővel, mint amivel abbahagyta. A nagy különbség az volt, hogy míg korábban fele vitorla felülettel haladtunk, addig most a szélre várva teljes vitorlázatban pompáztunk. A ránk csapó viharos szél pedig szinte a vízig döntötte a hajót. De nem bántuk, csak haladjunk. Hadd lobogjon a kiengedett nagyvitorla. Mi már pedig semmit nem csinálunk velük a hátralévő 1-2 mérföldre. Hadd repüljünk, ami belefér. Szó szerint átrobbantunk a célvonalon.
Hogy a túlvitorlázott hajón könnyű legyen a vitorlákat leszedni, a skipperünk egy beggelést kért a legénységtől. Ez azt jelenti, hogy úgy fordulunk egyet, hogy a vitorlákat nem engedjük át a másik oldalra. Ilyenkor a gyakorlatilag stabilan megáll a szélben és le lehet engedni az orrvitorlákat. No, ehelyett a sott köteleket kezelők azt gondolták, hogy takkot váltunk, és ennek megfelelően eldobták az aktív sott köteleket a fordulás alatt. Azt a ribilliót! Kötelek a vízben, a vitorlák vadul csapkodnak, mindenki kiabál, ordibál, … Visszafordultunk, sikerült stabilizálni a hajót, és másodjára jobban ment. Valójában az volt a baj, hogy tulajdonképpen nem nagyon van olyan alkalom, amikor mind a 20 ember a fedélzeten van, és együtt dolgozik. Szokatlan volt, és egyszerűen összezavarodott a legénység.
De a következő pillanatban már el is felejtettük a történteket, mert szombat késő délután megérkeztünk!
Lassan becsorogtunk, nem csak Afrika, de – megkozkáztatom – a világ egyik legjobb kikötői komplexumába, a V&A Waterfrontba. Egy viszonylag új fejlesztésről van szó, ami Fokvárosnak új, elevenen lüktető szívet adott. Van itt minden, amit az ember el tud képzelni. A méregdrága penthouse lakásoktól a szállodákon, boltokon keresztül a legjobb éttermekig minden. Van egy nagy tengeri akvárium, ami az itt találkozó két óceán – az Atlanti és az Indiai – élővilágát mutatja be, és persze van egy – manapság minden valamire való világváros elengedhetetlen kelléke – óriáskerék is. Az egész egy elevenen nyüzsgő forgatag.
A kikötés után megkaptuk szokásos jégbehűtött sörünket (talán ez az egy, amit hiba nélkül csinál a szervező), majd megjött a vámos és hivatalosan beléptetett bennünket Dél-Afrikába. Mivel már esteledett, ezért nem kezdtünk nagytakarításba, hanem elmentünk egy jót enni. Rengeteg étteremből lehet válogatni és a kaja, no meg a helyi bor is, osztályon felüli! Mi már bőven vacsoráztunk, amikor befutott a néhány órája még bennünket szorongató Derry. Szerencsétlenek. Azt az érzést, amikor közelednek egy hajóhoz, már kezdik elhinni, hogy be tudják hozni a hátrányt, és utána több órát ülnek a szélcsendben! Ehhez képest mi szerencsések voltunk.
Mondhatnám, hogy szokás szerint, az érkezés utáni első nap nagytakarítással telt. Ugyan ez a szakasz csak 2 hetes volt, de ugyanannyi mocsok gyűlt össze a hajón, mint a korábbi 1 hónapos szakaszon. Ez alkalommal a legdurvább területet, a konyhát kellett kitakarítanom 2 másik kollégámmal. Sokszor elképzelni sem tudtuk mi volt amit takarítottunk, olyan színek és szagok voltak … De makulátlan lett egy nap kemény munka után! Estére még egy kis dízelt is ki tudtunk takarítani a gépteremből, ami már csak hab volt a tortán.
A második nap, a hétfő, a karbantartás jegyében telt. Tulajdonképpen nem bántam mit kell csinálni, mert ott lebegett előttem, hogy hétfőn este már szállodában, igazi ágyban fogok aludni.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››