|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. november 01
Hétfőn este, miután befejeztük amit be lehetett a karbantartási feladatok közül, elmentem bejelentkezni a szállodába. Szállodát foglalni egyébiránt nem könnyű, mert ahogy mondani szokták, egy vitorlásnak célállomása van, nem menetrendje. Magyarul, mivel nem tudjuk mikor érkezünk, nehéz megtippelni mikortól érdemes szállást foglalni. Például az előző szakaszon, Rióba tartva, volt néhány csapattársam, akik két kifizetett szállodai éjszakát is a hajón töltöttek. No nem jó szántukból, egyszerűen csak később érkeztünk meg. Persze az érkezési becslés javítható ahogy egyre közelebb kerülünk a célhoz, de mivel nincs a hajón internet, ezért szállást keresni és foglalni közvetlenül lehetetlen.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Többünknek családtagjaink segítenek szállást keresni és foglalni az alapján a várható érkezési információ alapján, amit egyszerű levélben el tudunk nekik küldeni a hajóról. Nekem lányom segített. Le is foglalt egy jópofa családias szállodát, nem messze a kikötőtől. Tulajdonképpen csak az volt a kérésem, hogy legyen fürdőkád (elsősorban a viharruházat beáztatásának), wifi a szobában és mosoda. A fürdőkád megvolt, a szobában nem nagyon működött a wifi és mosoda a közelben sem volt. De ezek az apró „eltérések” semmik voltak ahhoz képest, hogy a szomszédban építkezés folyik, reggel 7:00-től este hétig folyamatosan megy a légkalapács … Persze ezt nagyvonalúan elfelejtették megemlíteni a honlapjukon. Panaszomra (inkább kérésemre) felajánlottak ingyen reggelit az ott tartózkodásom idejére. Persze kérdezhetnénk miért maradtam egyáltalán. Az ok prózaian egyszerű: a környék összes szállása teljes foglaltsággal fut. Több szállodába is bementem, de reménytelen volt szabad helyet találni. Szóval maradtam.
Mivel nagyon bejött a biciklizés Fokvárosban, másnap is elkértem a bringát. Viszont előtte telefonáltam egyet a szállodából, mert eszembe jutott, hogy egyik barátomnak, pontosabban a fiának van nem messze innen, Franschhoek-ban egy kis borászata. Tudni kell, hogy ez a hely, ill. szomszédságában Stellenbosch, messze földön híresek kiváló boraikról. Rob, a tulaj nagyon kedélyesen és kedvesen fogadta a hívásomat, annak ellenére, hogy legutóbb talán 10 éve találkoztunk Magyarországon. Azt javasolta, hogy menjünk másnap, azaz csütörtökön. Ezen felbuzdulva, eltekertem egy autókölcsönzőbe, és béreltem egy kis kocsit 2 napra. Nagyon kíváncsi voltam milyenek a Haut Espoir borok, mert így hívják a borászatot. Este azért bemelegítésként ki tudtuk próbálni egy közeli másik pincészet, a Rickety Bridge borait. Azt persze akkor még nem tudtam, hogy nem csak közel vannak egymáshoz, de a két borászat igen jó kapcsolatban van. Az apropó a borkóstolóra egyébként az előző versenyszakasz díjátadója és az azt követő buli volt, ahol az említett borászat szolgáltatta az innivalót. Kiváló vörösboraik vannak, bár a fehérborok nekem nem annyira jöttek be.
Legnagyobb meglepetésünkre, egyszer csak sörös poharat nyomtak a kezünkbe. „Ezt kóstoljátok meg …”. Kiderült, hogy egy új üzletággal rukkolnak hamarosan elő: Burgundis hordóban erjesztett sörrel. Kimondottan finom, és én még sohasem ittam ilyet. A kóstolgatás közben jól elbeszélgettünk a helyi viszonyokról. Többek között arról a zavargásról is, amit előző nap Fokvárosban láttam és átéltem. Egy tüntetésnek indult (a legjobb helyeken is megesik), én meg éppen ott bringáztam fel-alá. egyszer csak azonban menekülő emberek kezdtek le-fel rohangálni, utánuk pedig üldözőik. Helyieknek tűntek. Mivel a környező piaci árusok viharosan kezdtek el pakolni, és szabályosan menekülni, én is jobbnak láttam odalépni a pedáloknak és elhúzni a csíkot. Mint kiderült jól tettem, mert a tüntetés fosztogatássá fajult. Sajnáltam ezt, meg a többi hírt is hallani, mert első (pontosabban második) benyomásom nagyon pozitív volt Fokvárosról. Gyönyörű helyen fekszik, az égvilágon mindent lehet kapni amit el tud az ember képzelni és – gondolom az olcsó munkaerő miatt – szinte minden olcsóbb, mint Európában.
Másnapra már elígérkeztem. Megígértem 3 másik barátomnak, hogy elviszem őket a kocsival a Jóreménység Fokához. Reggel el is indultunk, de – mondhatni már szokás szerint – megálltunk egy kávéra Camps Bay-ben. Utunk a tengerparton folytatódott tovább, majd Chapmens Peak-en keresztül. Ez az út arról híres, hogy a tengerparton emelkedő hegyoldalba vájták, helyenként úgy, hogy a hegy az út fölé magasodik, mintha egy plafon lenne. Az ember minden pillanatban azt várja, hogy mikor szakad rá a hegy. Mielőtt a Jóreménység fokához értünk, a helyi haditengerészet egyik központjába, Simons Town-ba tértünk be. No nem a hadihajókért, hanem, hogy megnézzük az afrikai pingvinek egy kis kolóniáját. A parton tanyáznak és egész közel lehet menni hozzájuk. Kistermetűek és esetenként nyomorúságosnak tűnnek, ahogy kijönnek a vízből, totyognak és az embernek az az érzése támad, hogy halálra vannak fagyva. (Nyilván nem így van, de valahogy mindig ez jut eszembe, ha rájuk nézek.)
Szombaton munkára voltam beosztva, vitorlázni kellett menni. Ez azt jelentette, hogy először is ki kellett hajózni és felhúzni a vadonatúj sötétkék spinakkert a szponzorunk ezüstszínű logójával, hogy végül is a Clipper fotósa képeket készítsen rólunk a Tábla heggyel a háttérben. Ideális időnk volt, szikrázó napsütés, és a táblahegyről finoman lógott le az asztalterítőnek becézett fehér vékony felhőterítő. Voltunk vagy tízen a hajón, úgyhogy nem okozott gondot a spinakker felrakása és leszedése. A fotó után mentünk vissza a kikötőbe, mert volt egy második menetünk is. Nevezetesen a szponzorunk, a whisky gyár dél-afrikai ügyfelei jöttek el egy kis vitorlázásra. Az aggodalmat az adta, hogy csak 4-en maradtunk a legénységből. A gond gyorsan megoldódott, mert a vendégek készek voltak beszállni és vitorlázni, mármint dolgozni. Önként jelentkeztek, hogy felcsörlőzzék a nagyvitorlát, vagy felhúzzák az orrvitorlákat. Az időjárással is szerencsénk volt, mert gyenge szélben kezdtük, de utána 20 csomó feletti szelet kaptunk. Erősen dőlt a hajó, és – az egyébként nem vitorlás jártas – vendégek alig tudtak megkapaszkodni. Miközben sikoltoztak, próbáltuk elmagyarázni nekik, hogy ez természetes, hogy dől a hajó. Sőt mondogattuk; hogy képzeljék el, hogy ettől sokkal jobban dőlnek mondjuk 2 héten keresztül. Nem sokan lelkesedtek. Ettől függetlenül nagyon tetszett nekik és miután kikötöttünk meghívtak bennünket egy kis whisky kóstolóra. (Talán hozzájárult, hogy panaszkodtam, hogy Fokvárosban még nem kaptunk whisky-t.)
