|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2013. november 09
Amikor az ember lenéz a Jóreménység fokának szikláiról, akkor jobbra az Atlanti, balra az Indiai óceánt látja. Furcsa ezt mondani, mert hát ki tud határt szabni az óceánok vizeinek. Ugyanígy nem lehet határok közé zárni a szeleket, amik bennünket repítenek előre.
Neptun a közönséget (mármint minket) is bevonja a játékba. Egyrészt úgy dobálja és billegteti a hajót, hogy praktikusan nem lehet egy helyben maradni. Akárhogy kitámasztja az ember magát, olyan hirtelen mozgásokat tud a hajó produkálni, hogy biztos kimozdítja az embert az egyensúlyából és kapkodva keresi kézzel-lábbal a kapaszkodó és támasztó helyeket. Ha ez nem lenne elég, akkor a nyakunkba zúdít egy hullámot. Csak azt vesszük észre, hogy a fejünk tetejétől kezdve mindenhol ömlik a víz, majd miután a hullám átsöpört a hajón, hosszasan csorog le rajtunk, arcunkon, kezünkön, ruhánkon. Néha annyi időnk sincs, hogy elforduljunk és ne szemből kapjuk a vizet. Pl. mikor kormányozok, akkor jellemzően ferdén szemből jön az áldás és van olyan, hogy éppen levegő vétel közben érkezik a vízözön. Ilyenkor az ember olyan tüneteket produkál, mintha fuldokolna, mert a sűrű vízpárában nehéz levegőt venni. Mindenünk sós és a szemből érkező víztömeg megtalálja a legkisebb rést is a ruházaton, hogy lassan, mint a méreg, átjusson a rétegeken és bőrig hatolva hűtse le az embert. Egyre hűl a levegő. Eddig elég volt a szokásos 3 réteg: alap-, közép-, és vízzáró réteg. Mostanra be kellett a viharruházatban a bélést is rakni. Egyébiránt nem lehet jól öltözni, mert amikor munka van (vitorla csere, reffelés, stb.), akkor az intenzív fizikai munka miatt folyik az emberről a víz, amikor meg csak ücsörgünk, akkor meg a süvítő szél áthűti az egyébként csurom víz (bár vízzáró) viharruházatot. A spinakker leszakadása óta alapvitorlázattal megyünk, de olyan erős volt a szél csütörtökre virradóan, hogy most először a viharfok vitorlát is felhúztuk, sőt a nagyvitorlát a legkisebbre kurtítottuk. Mégis komoly megpróbáltatásoknak van a hajó kitéve. Ugrál, mint egy megvadult ló és jobbra-balra imbolyog, mint egy részeg tengerész. Egyszerre. Ez persze nem segít az újonnan csatlakozott kollégákon. Legtöbben mértéktelen gyógyszerkúrába kezdtek, de van, akin ez sem segít. A fedélzeten a hajókorlát, a hajó aljában a vödör a legjobb barátjuk. Nagyon ragaszkodnak hozzájuk… Egész csütörtök a megpróbáltatások jegyében telt. Olyan magas hullámok voltak, hogy felülnézetből lehetett szemlélni a seregnyi mellénk szegődött albatrosz víz feletti akrobata mutatványait, majd kis idő múlva, mikor lecsúsztunk a hullámról, alulról néztük a rémisztően magasra tornyosuló hullámokat, mi vár ránk a következő percben. Nappal még jó is, mert többnyire látja az ember milyen a soron következő hullám, és – legalább lélekben – fel tud készülni rá. Éjszaka viszont megint korom sötét volt. Egyébiránt nem meglepő az időjárás, mert az előre küldött üdvözletek és meghívók után kétségtelenül megérkeztünk a Déli óceánra, csütörtökön átléptük a 40. szélességi kört. Rendkívül hamar jönnek az alacsony nyomású légköri képződmények. Van amikor csak a barométer jelzi közeledtüket, olyan gyorsan és hevesen csapnak le. Nekem meglepő, mert némileg mást vártam, hasonlót a déli Atlanti átkeléshez, ahol a meghatározó magasnyomású rendszerek mentén, elsősorban száraz időben vitorláztunk. Itt, az Indiai és Déli óceán határán gyengén a magasnyomású rendszerek és az alacsony nyomásúak a meghatározóak. Sajnos továbbra sem tudunk megszáradni. Pénteken először kicsit enyhült a szél és nyugatiassá fordult, ami lehetőséget adott a közepes Yankee felhúzására és teljes hátszélben pillangózásra. Sajnos nagyon ránk jár a rúd, mert nem sokkal azután, hogy felraktuk a spibaum-ot, hogy kitámasszuk az orrvitorlát, elszakadt az egyik rögzítő kötél és vele együtt elvesztettük az egyik csigánkat. Speciális, kapcsolható csiga volt, amiből nem adott a Clipper tartalékot. Egyelőre nem tudom hogy fogjuk pótolni, helyettesíteni. Bár nem tudom fog-e hiányozni, mert perceken belül újra megerősödött a szél, viharossá fordult, úgyhogy alig volt időnk reffelni és leszedni a nagyobb vásznakat. Ha ez így fog maradni a hátralévő 2,5 hétre, meggyötörten fogunk Ausztráliába érni. Egyre többen tengeri betegek, és nem csak az újak közül. Remélem nekem már nem lesz ilyen problémám. Lassan a fejfájásom is kezd elmúlni, amit annak a jelének veszek, hogy az agyam megint kezd ráállni a folyamatos műszakos beosztásra és a hánykolódásra.
Sajnos azt kell mondjam, hogy nincs igazán vízhatlan viselet. A testemen a rétegek számának növelésével valamelyest tudom javítani a hőtartást, de a végtagok a legérzékenyebbek. Nem tudok 2 vastag zokninál többet felhúzni a csizmámba. Sajnos a vízhatlannak mondott Dubarry csizmám (nyilván a rengeteg és folyamatosan ráömlő víz miatt) átnedvesedett és belül is nyirkos. Ezt ugyan valamelyest ki tudom védeni a tényleg vízálló! Sealskinz zoknikkal, de a vizes csizma maga nagyon áthűl és borzasztóan hideg. A kezem is nagyon fázik. Ezzel nem vagyok egyedül. Szinte mindenki szemved. A legjobb ellenszer a hidegre, ha mozgunk. Persze nem lehet köröket futni a cockpit-ban, pláne, amikor éjszaka fél- vagy negyedszélben haladunk és dől a hajó. Ilyenkor a mentőkötelek miatt egyébként is alig lehet mozogni. Amikor viszont vitorlát kell cserélni, legalább egy kicsit felmelegszünk. Most bezzeg nem izzadunk meg, annyira hideg van.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
A 40. szélességi körtől délre eső tengert nevezzük Déli óceánnak és az itt uralkodó délies szeleket pedig üvöltő 40-eseknek. Részben nyilván a földrajzi helyükre utal az elnevezés, részben pedig arra, hogy ezek a szelek jellemzően erősek, 40 csomós, vagy e fölötti sebességgel süvítenek.
Ilyenkor, amikor igen erős a hullámzás (8-as fokozatúra becsüljük a tengert és a szelet), nem lehet csak a kompaszra hagyatkozni, mert a hullámokkal jobbra-balra kileng és nehéz rá kormányozni (sokan mégis ezt teszik, aminek meg is van az eredménye). Legjobb ilyenkor az árboc tetején lévő széljelző, a windex (kvázi mint a szélkakas) alapján kormányozni. Ennek ellenére persze a hullámok össze-vissza dobálják a hajót és a tapasztalatlanabb kormányosnak égnek áll a haja. Nem ok nélkül, mert ha egy hullám nagyon szélnek dobja a hajó orrát, akkor egyrészt rémisztően megdől, másrészt a látszólagosan erősebb szél olyan üvöltésbe kezd, hogy a tapasztaltabb embereknek is megrezzen szive. Félelmetes. A műszakvezetőm például egyik éjszaka kétségbeesve hívott, hogy vegyem át a kormányt, mert kezdte elveszíteni az uralmat a hajó felett. Pedig tapasztalt hajósról van szó.
Pénteken és szombatra virradóan tovább folytatódott a lehűlés, ahogy egyre délebbre jutottunk a nyílt óceánon. Már túl vagyunk a 42. fokon és a viharos szél a csontunkig hatol. Egyszerűen nem lehet annyi réteget felvenni, hogy ne fázzon az ember. Nem tudom, hogy hány fok lehet, mert nincs hőmérőnk. A felvett rétegek alapján biztos nem több mint egyszámjegyű a fokok száma (4-6 fokra saccoljuk éjszaka), de ezen nagyon sokat ront a süvítő szél. Most már annak is örülök, amikor nem én kormányozok, mert ilyenkor háttal tudok ülni a szélnek és legalább az arcomba nem fúj. Hoztam ugyan magammal egy vezetéshez ajánlott, látásjavító sárga szemüveget, ami nappal jól működik, de éjszaka sajnos nem igazán használható.
