‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. november 16

2013.11.18

Ki kellett hagynom a szerdát a naplóírással, mert olyan hideg volt, hogy gyakorlatilag nem tudtam mozgatni az ujjaimat. 5-6 réteg ruhában is dermesztő hideg volt. Az Antarktisziról érkező hideg metszett minden csontunkba, de legjobban a végtagokba. Érdekes módon nem volt erős a szél, sőt az iránya is változott. Ennek 2 eredménye volt: egyrészt lelassultunk és kezdtünk a középmezőny végére kerülni, másrészt kezdtünk eltérni irányunktól, mert nem tudtunk direktben keletre vitorlázni. Ez azonnal meglátszott a szerda esti eredményeken, mert kezdtünk elmaradni az előttünk lévő hajóktól és a mögöttünk lévők folyamatosan dolgozták le távolságukat.

Az a stratégia, hogy a legközelebb menjünk az ideális útvonalhoz (a földgömbön két pontot összekötő körív), kezdett megkérdőjeleződni. A stratégiaalkotás, mármint, hogy merre menjünk,eléggé a skipper kezében maradt, nem nagyon akarja megosztani senkivel. Mármint megosztja az elgondolását, de nem befogadó az új ötleteket illetően. Mondhatnánk keményfejűnek is. Nos, az eredetileg kigondolt stratégia egyébként sem volt túl népszerű, mert a legközelebb vitt bennünket a hideg déli vizekhez és emellett mélyen bevitt az alacsony nyomású légköri képződményekbe, ami állandóan nedves időt eredményezett. A romló helyezésünk Patrick-ben, a skipperben is felvethetett kételyeket, mert a verseny során először kérdezte a csapat véleményét a „hogyan tovább”-ról. No nem igazán, inkább csak formális volt a kérdés, hogy melyik előttünk álló opció szerint folytatnánk az utat, de mégis valami változást, elbizonytalanodást és talán a felelősség megosztásának szándékát jelezte a gesztus.

Valójában nem nagyon volt választási lehetőségünk, mert ha nem akartunk nagyon eltérni az úti célunktól, akkor csak teljes hátszélben tudtunk haladni a hajszál pontosan nyugati szélben. Ehhez ki kell támasztani az orrvitorlát a spibaummal és a nagyvitorlával ellentétes oldalra rakni (pillangózásnak is nevezik). Meglehetősen frusztráló vitorla kiosztás, mert rendkívül érzékeny az irányra és nagyon oda kell figyelni, hogy pontosan hátszélben tartsuk a hajót, mert egyébként a teljesen oldalra kiengedett nagyvitorla a féltonnás baummal átcsap a hajó másik oldalára is mindent visz ami az útjában van.

Felhős, sötét éjszakában még trükkösebb a pontos hátszelet tartani, pláne, ha az ember esze közben azon jár hogy ne fagyjon meg. Szóval, egyik tapasztalatlanabb csapattársam volt a kormánynál, amikor sikerült a hajót átfordítani. Mivel a kiengedett nagyvitorla egy biztosító kötéllel ki volt kötve, így az nem csapott át, hanem a hajó beggelve megállt. Azonnal ugrottam a kormányhoz és némi vitorlaállítással és ügyeskedéssel sikerült irányba rakni a hajót és újra folytathattuk utunkat. Visszaadtam a kormányt csapattársamnak, várva néhány percet, hogy újra belejöjjön.

Sajnos talán negyedóra telt el, amikor láttuk és éreztük, hogy nincs minden rendben, össze-vissza táncol a hajó orra. Sajnos, mire a kormányhoz értem volna, már késő volt. A hajó átfordult szél felé és a nagyvitorla biztosító kötele feladta a harcot a folyamatos megpróbáltatásban, elszakadt. A baum nagy sebességgel csapott át a hajó bal oldalára. Szerencse, hogy senki nem volt útjában. Az elszakadt kötél mellett egy törött seklivel megúsztuk. Kb.
1 órába került, mire a hideg sötétben kijavítottuk a hibákat. Sajnos a kormánynál ragadtam egész időre és majd odafagytam hozzá. Az időveszteség abban jelentkezett, hogy ez alatt nem tudtunk irányban haladni.

Csütörtökre virradóan tovább csökkent a szél erőssége, mivel egy nagynyomású légköri képződmény közepén találtuk magunkat. Elkedvetlenítő látni, ahogy a többi hajó kezd bennünket lehagyni.

Van viszont pozitívuma is a helyzetnek. Az emelkedő hőmérséklet! Az emelkedő légnyomás miatt kitisztult az ég, és délre olyan meleg lett, hogy egymás után raktuk lefelé a ruha rétegeket. Kis túlzással a doldrums-ra emlékeztetett az időjárás. No, persze nem volt olyan sima a tenger, és nem volt olyan meleg, de az, hogy 3 réteg ruhában lehetett a fedélzeten lenni, kesztyű nélkül, olyan érzés volt, mint amikor az első tavaszi napsütéses napon sétál az ember.

Az egész hajó feléledt téli álmából. Az emberek elkezdtek beszélgetni, zene szólt a hangszórókból, köteleket rendezgettünk, takarítottunk, … szóval kezdett feloldódni a társaság. Szükség is volt rá, mert a hidegben lecsökkent az emberek koncentráló képessége és az ingerküszöbök és jóval alacsonyabbra álltak. Hamarabb megsértődtek, beszóltak egymásnak, általában az egész hangulat kicsit feszültebb volt.

Sajnos nem sokáig élvezhetjük ezt a hőmérsékletet, mert, az előrejelzés szerint, egy hidegfront közelít, ami megint a Déli óceán ordító 40-eseit hozza felénk. Ténylegesen 40 csomós szél az előrejelzés.

Csütörtök éjszaka fantasztikus volt. Az óceán kisimult, kellemes, nem túl erős szél fújt, igazi ideális vitorlás idő volt. Az égbolt tiszta maradt a lenyugvó nap után, és a déli félteke csillagai zavartalanul ragyogtak ránk.
Balra volt a dél keresztje, mert továbbra is egyenesen keletnek tartunk.
Ilyenkor nem sok tennivaló van a vitorlákkal. Kormányozni is elég könnyű a csillagos égbolt alatt, ezért tapasztalatlanabb kollégáink is a kormányhoz kerülnek egymás után. Ez lehetővé teszi, hogy a fedélzeten hátamra feküdve bámuljam a csillagos égboltot. Egymás után tűnnek fel hullócsillagok, műholdak vagy éppen repülőgépek. Sokáig el lehet merülni a gondolatokban, sőt talán még szunyókálni is lehet. Persze mindezt viharruhába felöltözve, mert a tiszta égbolt alatt kezd lehűlni az éjszakai levegő.

Reggelre aztán megérkezett a front előszele. Eleinte bőszelünk volt, ami lehetővé tette, hogy elővegyük közepes spinakkerünket (mivel a legkisebb darabokban van). No, nem sokáig, mert fordult a szél. Úgyhogy a spinakker visszakerült a vitorlatárolóba, és a közepes méretű orrvitorlára cseréltük.
Mire a délutáni műszakban a kormányhoz kerültem, jó 30 csomós szélben repültünk előre. Repültünk, mert a hullámok hátán lesiklás közben nem egyszer 20 csomó felé ment a sebességünk. Ráadásul olyan szögből és olyan sebességgel érkeztek a hullámok, hogy egész hosszan lehetett szörfözni rajtuk, mintha véget sem akarnának érni. Nehéz leírni azt az érzést, amikor az ember minden érzékszervével érzi, hogy felgyorsul a hajó és siklásba jön a hullámok hátán. Alig várja, hogy jöjjön a következő!

Tovább erősödött a szél, úgyhogy itt volt az idő kisebb vitorlát felhúzni.
Akit érdekel érdemes belegondolni, hogy ilyenkor előre kell menni a több méteres amplitúdóval mozgó hajóorrba. Miután az ember néhány társával felcibálja a vitorlát a vitorlatárolóból (mivel ez egy viszonylag kis vitorla, kb. 150 kilóról beszélünk), előre kell vonszolni a fedélzeten és felrakni az előmerevítőre, a még fennlévő vitorla alá. Mindez akár fél óráig is eltarthat, attól függően, hogy milyen tapasztaltak a társak, akik csinálják, mindeközben pedig ömlik ránk a tengervíz, hullám-hullám után.
Kívülről nézve nagyon cudar körülmények vannak, de az első mindent beterítő hullám után már rezignáltan fogadjuk a többit.

Talán a legnehezebb része a vitorla cserének, amikor a fennlévő vitorlát az erős szélben le kell cibálni és a fedélzeten tartani. Ehhez 4-5 ember is kell. Utána jöhet fel az új vitorla, majd a leszedett vásznat hátra kell vonszolni a cockpit-ba, ott szépen redőkben összehajtogatni, berakni a vitorla zsákjába és visszatenni a vitorla tárolóba. Ez az egész procedúra több óráig is eltarthat.

Mindeközben érdekes megfigyelni, hogy sunnyognak lustább csapattársaink.
Pl. van aki nagy elszántsággal tart egy éppen nem használt kötélvéget, vagy csak magába roskadva, elgondolkodva ül, miközben azt mondogatja magában, hogy „csak hozzám ne szóljanak”. Én magam nem szívesen megyek a hajó orrába a leírt kellemetlen körülmény miatt, de néhány ember sunnyogása annyira felháborít, hogy inkább hagyom őket és új kollégáimmal együtt iszom a vizet a hullámok alatt.

Persze az erős szélnek (amellett, hogy újra élhetetlenül dől a hajó), van morál javító hozadéka is, nevezetesen, hogy gyorsabban megyünk és újra fényt látunk az alagút végén, már ami az Ausztráliai érkezésünket illeti. A morál javulására szükség is van, mert többeket zavar a kudarcot vallott stratégia. Skipperünk tehetetlenségében pl. ma elrendelte, hogy mindenki legyen lelkesebb. Komolyan ezt mondta. Persze ezért nehéz hibáztatni, hiszen nincs tapasztalata, hogy hogy kell 20 embert kezelni, motiválni. Egy biztos, így nem lehet. Ha szerencsénk van, akkor marad az erős szél, és a helyzet, már ami a motivációt illeti, megoldódik magától. Mindenesetre engem frusztrál, hogy Patrick nem nyitott semmi segítségre és nem látja, hogy milyen lehetősége van neki is a fejlődére azzal, hogy 20 emberrel van összezárva, akik közül sokan komoly vezetési tapasztalattal rendelkeznek és tanulhatna tőlük.

Péntek este tovább erősödött a szél, azt gondoltuk itt a vihar java.
Úgyhogy leszedtük a hátulsó orrvitorlát (staysail) és helyette felhúztuk a viharvitorlát. Ezt persze könnyű leírni, de mire megcsináltuk, úgy néztünk ki mint az ürge, akit éppen kiöntöttek a lyukából. Azt gondoltam ettől már nem lehet rosszabb. Lehet.

Az éjszakai műszak után lefeküdtem és mivel nagyon dőlt és imbolygott a hajó, felhúztam ferdére az ágyamat, nehogy kiessek belőle. Ilyenkor egy kb.
45 fokos „vályúban” próbálunk aludni. Az ágy szélén van egy vászon, amit fel lehet húzni, hogy ha mégis kigurulna az ember, akkor ez megfogja. Hát engem szerencsére megfogott. Borzasztó élmény arra felriadni, hogy gurulok lefelé (kb. 1 méter magasságból). Nekem mázlim volt, nem úgy mint egy másik csapattársamnak, akit nem tartott meg a vászon és kiesett az ágyból.
Ráadásul a felső ágyból, ami kb. 1.8 méter zuhanást jelent. Csúnyán összetörte magát. Azt hittem ettől már nem lehet rosszabb. Lehet.

Reggelre tovább erősödött a szél. Ugyan nekünk nincs szélműszerünk, hisz az út elején felmondta a szolgálatot, de más hajók jelentése alapján 45 csomó feletti a szél, 70 csomó feletti széllökésekkel (kb. 1.8-al kell szorozni, hogy km-ben kapjuk meg a számot). Eddigi életem során én még ilyen vihart nem láttam és nem hallottam. Mert bizony üvölt a szél, mint valami felbőszített vadállat, a tenger pedig tombol a muzsikára. Tulajdonképpen csak kettőnket engednek a kormányhoz egy kanadai nőgyógyász társammal, és ha valaki más is akar kormányozni, akkor ott kell állni mellette. Sajnos ez azt jelenti, hogy nem lehet kényelmesen a szélnek és a hullámoknak háttal fordulva ücsörögni, hanem szembe kell nézni velük. Az ilyen sebességgel érkező vízcseppek szabályosan kilövik az ember arcbőrét, a szeméről nem is beszélve. Többször is olyan mega-hullám csapott át a hajón, hogy komoly fizikai megpróbáltatás volt a kormánynál maradni, és másodpercekig víz alatt voltunk. Szó szerint kell érteni, úgyhogy többször nem jutottam lélegzethez, amíg le nem folyt a hullám. Akkora víz zúdult ránk, hogy többeknek felfúvódott a mentőmellénye, ill. a víznyomás miatt a ruháink ujján, lábunkon, minden nyíláson felfelé is behatolt a víz. Gyakorlatilag beömlött a ruhánkba a tengervíz. Érdekes módon az én mentőmellényem akkor indult be, amikor levettem magamról. Valószínűleg ennyi idő kellett ahhoz, hogy beszivárogjon a víz.

Egyik társamat elsodorta a hullám, de mivel be volt a mentőkötele csatolva, a hajón maradt, csak néhány méterrel arrébb landolt. Úgy összetörte magát, hogy nem tud mozogni.

Tulajdonképpen az egész helyzet elég félelmetes. Egyelőre azt várjuk, hogy enyhüljön a szél. Ehelyett jégeső kezdett el szakadni. Remélem további komolyabb balesetek nélkül túléljük, mert az az érzésem, hogy kezdenek elszabadulni a dolgok. Még mindig 2400 mérföld van Ausztráliáig!

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››