‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. december 09.

2013.12.11.

Pénteken az esti műszak vége felé jártunk. Megint úgy jártam mint már többször, a kormánynál felejtettek. No, sebaj – gondoltam –, ezt a kis időt már kibírom műszakváltásig. Mivel erősödött a szél, javasoltam, hogy reffeljük a nagyvitorlát. Meg is történt, és érezhetően kiegyensúlyozottabb lett a hajó kormányzása. Ismét a közepes spinakkert reptettük a hajó orrán, és ez alkalommal már több órája, gond nélkül. Patrick is a fedélzeten volt és a többiekkel együtt élvezte a vitorlázást.

Egyszer csak egy váratlan széllökést kaptunk. Teljesen alátekertem a kormányt, hogy leessünk (elforduljunk a széltől), de a hajó ezzel ellentétes irányba, szél felé fordult. Ez történik akkor, amikor a hajó túl van vitorlázva, azaz a kelleténél nagyobb a fővitorla. Patrick azt tette, amit ilyenkor kell, ugrott és kiengedte a nagyvitorla sotkötelét, hogy kevesebb erővel nyomja a szél felé a hajó farát. Sajnos mire odaért már késő volt, a spinakker összeesett és az átmenetileg erős szélben vadul rángatózott össze-vissza. Az erős rángatózásban kitépte azt a sotkötelét, ami arra volt előkészítve, hogy be tudjuk vele a vitorlát húzni. Hirtelen mindenki tanácstalan volt, hogy mivel húzzuk be a hajóra a spinakkert, amíg a másik elszabadult sotkötelet hangos suhogással csapkodta a hajó mellett a szél. Ha az elkapott volna bárki, úgy vágta volna ketté, mint egy kard.
Megpróbáltuk a felhúzó kötelet lassan leengedni, hogy majd úgy elérjük a vitorlát és berángatjuk a hajóra. Igen ám, de aki azt fogta, nem tekert eleget a csörlő köré, így a kötél megcsúszott. Persze azonnal megégette a kezét, ami miatt úgy dobta el a kötelet, mint egy tüzes vasat. Már csak azt láttam, hogy a kötél vége kiszalad a csigák közül. Immáron már csak a vitorla lehúzó kötele tartotta a spinakkert a hajóhoz, mielőtt elveszítjük.
Rémület ült ki Patrick arcára. Szerencsére ekkorra már elegen voltunk a fedélzeten és lassan a hajó orrától kezdve elkezdték behúzni a vitorlát a fedélzetre. Végül sikerült megmenteni, egy darabban a hajóra került, sőt az összes hozzá csatlakoztatott kötél is megvolt. Kész csoda.
Persze ez azt is jelentette, hogy az alvásnak lőttek, kezdhettük átvizsgálni, kibogozni és összekötözni a spinakkert a hajó aljában. Már ekkor éreztem,hogy valami nincs rendben nálam.

Kicsit fájt a hátam és a hasam alja. Fél órán belül a fájdalom elviselhetetlenné vált. Minden megfordult a fejemben. Mi van, ha vakbélgyulladásom lesz? De ezt ki tudtam zárni, mert nem éreztem szúró fájdalmat a hasam aljában nyomásra. Azt is kizártam, hogy megemeltem volna magam, vagy sérvet kaptam volna.

Már a falat kapartam kínomban, amikor eszembe jutott, hogy vagy 10 évvel ezelőtt éreztem ilyet, amikor az orvos azt mondta, hogy nagyon apró vesehomok távozik a szervezetemből. Összeállt a kép. Nem a hátam, hanem a vesém és onnan lefelé fájt. Szinte biztos voltam benne, hogy ugyanaz történik velem, mint évekkel ezelőtt. Csak azt reméltem, hogy ivással és a vesék mielőbbi átmosásával gyorsan megszabadulok tőle. De mi lesz addig?
Akinek volt már ilyen problémája, az tudja, hogy szinte kibírhatatlanul fáj. Hivatalból megnézett kirendelt hajóorvosunk, aki mellesleg a kormányos társam és civilben nőgyógyász. Nyilván kb. annyit értett hozzá, mint én, úgyhogy diagnózisa és kezelése kimerült a fájdalomcsillapítóban. Mondtam neki, hogy adjon görcsoldót, de az nincs az ellátmányban a hajón. Szóval jól bedrogozott. Bemásztam az ágyamba, ami önmagában is emberfeletti erőfeszítésnek tűnt az erősen dőlő hajó aljában. Persze ilyenkor nem nagyon tud feküdni az ember, csak kínlódik, mert sehogy sem jó. Nyilván az sem segít, hogy a hajó össze-vissza ugrándozik. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem szabad betegnek lenni a hajón. Az egyetlen kúra, hogy fekszik az ember, de ez nem mindenre használ.

Szerencsére az én esetemben a fájdalmak kezdtek egy napi vergődés után alább hagyni és mivel borzasztó az ágyban kínlódva fetrengeni, ezért megpróbáltam a szombat esti váltásban már felmenni a hajóra. Jól tettem, a friss levegő és a függőleges állapot jól esett. Bár kicsit még fájt a hátam a vesémnél, némi odafigyeléssel tudtam kormányozni is. Tulajdonképpen nagy szüksége volt rám a műszakomnak, mert igen gyengére sikeredett a mostani összeállítás.

A kormányzásban a legrosszabb talán nem is a javuló hátfájásom volt, hanem a szürke éjszaka. Igen, némileg eltérően az eddigi koromfekete éjszakáktól, a mostani sötét szürke volt, sokkal rosszabb, mint a fekete. Ugyanis egy alacsony nyomású front ért utól bennünket, ami a szél mellett, esőt is hozott. Szóval igazi déli óceáni hullámzás egyenesen az Antarktiszról, hideg (bár nem annyira, mint az előző szakaszon), a hajóra csapkolódó hullámok és folyamatos eső. Ideálisnak nem mondható körülmények. A mindent magába olvasztó szürkeség miatt csak a műszerek és a fülem maradtak a kormányzásra. Ez utóbbi azért, mert ha belobogott az orrvitorla, akkor annak az enyhe csapkodása figyelmeztetett, hogy ideje irányt korrigálni.
Tényleg nem lehetett még a vitorlát sem látni, csak hallani. Bárcsak becsukhattam volna a szemem, mert az apró esőcseppek, mint megannyi tű csapódtak a szememre, szabályosan fájt.

Ugyanilyen körülmények között ért bennünket a virradat. Tulajdonképpen csak annyi változott, hogy a szürkeség kicsit világosabb lett és már ki lehetett némi mintázatot venni a felhős égbolton, ami segített a kormányzásban.
Kora délelőttre kezdett bennünket maga mögött hagyni a front és dél körülre kiderült az ég. A hullámzás is kissé alábbhagyott, bár még mindig jöttek trükkös hullámok, amik egyik pillanatról a másikra egyszer csak 30-40 fokkal elfordították a hajót. A legagresszívabb kormányzással sem lehetett mit kezdeni velük. Tulajdonképpen a normál vitorlákkal nagy bajt nem okoztak, mert ahogy elfordították a hajót, úgy vissza is. Mintha mi sem történt volna. Szerencse, hogy nem volt fent spinakker, mert azok sikítottak volna. Persze pont emiatt nem raktuk fel a legnagyobb vásznakat, mert egyébként kiváló, bőszeles időben vitorláztunk, szóval épp a spinakkereknek való széljárásunk volt.

A koreográfiát persze eljátszottuk. Azaz, közepes orrvitorla helyett felraktuk a legnagyobb orrvitorlát (ilyenkor persze mindent amit leszedünk el kell csomagolni). Majd leszedtük a belső orrvitorlát és felkészítettük a kis spinakkert a reptetésre. Ekkor született meg a döntés a navigációs asztalnál, hogy nem kockáztatjuk a spinakkert, mert az éjszaka folyamán egy újabb front halad át fölöttünk. Szóval minden előkészület vissza. Az ilyen koreográfiák arra jók, hogy az embert elfoglalják és gyorsabban telik az idő.

Magunk között szólva, szerintem az óvatosságnak az is oka, hogy a Sydney- Hobart versenyre mindenki igyekszik a lehető legjobb állapotban megőrizni a hajót, úgyhogy nem kockáztatunk sem felszerelést, sem vitorlát. Ha már a felszerelésnél tartunk, ma kiszakadt a fedélzetből az alba egyik fordító csigája. Ugyan nem lepett meg bennünket, mert a másik már korábban kiszakadt és már meg is javítottuk, de azért még sincs ez rendjén, hogy olyan csigák, amiket 4 átmenő csavar tart, egymás után szakadnak le a fedélzetről. Ez is tovább erősíti azt a véleményemet, hogy a hajók felszerelése alulméretezett. Ezért volt és van annyi kötélszakadásunk és tönkrement, elhajlott csigánk.

Sajnos a felszereléstől függetlenül egyéb balesetek is történtek. A legtöbb apróság, zúzódások (említésre sem érdemesek), de a legkomolyabb tegnap esett, amikor egyik (legidősebb) kollégánk megbillent, és elesett a fedélzeten. Egyébként sem volt jól, teljesen legyengült az állandó hányástól (pedig régi, rutinos vitorlázó), de az esés közben beverte a fejét és eltörte az ujját. A fején csúnya véres duzzanat éktelenkedik és azóta egyfolytában szédül. Valószínűleg agyrázkódást kaphatott. Az ujja pedig szilánkosra tört és átjött a bőrén. Ugyan próbálták helyére tenni, de nyilván kérdéses az eredménye röntgen nélkül. Ez az eset végképp az ágyhoz kötötte szegényt. A nem egészen egy napos szenvedésem után sokkal nagyobb szimpátiával viseltetem ágyhoz kötött társaim iránt, mert nem kellemes.

Engem egyébként az a tudat is nagyon zavart, hogy tudtam olyan kevesen vannak és viszonylag gyenge csapat, hogy egy-egy személy is számít.
A hétfőre virradó éjszaka élvezetes volt. Már talán hetek óta nem volt csillagos éjszakánk, úgyhogy nagy örömömre szolgált a kormányzás. Különösen a kellemesen erős félszélben. A hullámok ferdén hátulról jöttek, úgyhogy meg-megemelték a hajó farát és ilyenkor a hajó úgy siklik le a nagy és hosszú déli óceáni hullámokról, mint a szörfdeszka. 20 csomó fölötti siklásokat produkáltunk, ami mindenkit kellemes élvezettel töltött el.

Mivel nem volt farkasordító hideg, ezért még a deck-en is lehetett kicsit feküdve bámulni a csillagokat. Mindig valami hasonló vágyódással fűszerezett csodálat fog el, mint amikor az ember a tüzet bámulja. Újonnan csatlakozott társainknak mutogatjuk az ismerős csillagképeket, a hihetetlen gyorsan elhúzó műholdakat és az időről-időre felbukkanó hulló csillagokat.
Meg is jegyeztem, hogy én nem láttam hulló csillagot mielőtt erre a versenyre jöttem. Tényleg, soha előtte.

Hétfőn igazából 2 említésre érdemes dolog történt. Az egyik, hogy egy kiégett biztosíték miatt elvesztettük összes navigációs műszerünket.
Előkerültek a kis kézi GPS-ek és elkezdtük a papír térképeket komolyan használni és vezetni a pozíciónkat. Megjegyzem, eddig is rögzítettük a pozíciónkat kb. 1-2 óránként, de senki nem vette komolyan. Persze rögtön minden eszközt bevetett Patrick,hogy távsegítséggel kiderítse, hol lehet a hiba. E-mailtől a műholdas telefonig minden segítség adott volt, és kb. fél napos oda-vissza kérdezgetéssel meg is lett a kiégett biztosíték. Úgyhogy havária lefújva. Egyébként is nyilván oda találtunk volna Sydney-be, de sokkal trükkösebb lett volna a part menti vitorlázás. Ugyanis az a terv, hogy a part mentén haladunk északnak, ugyanis a parttól kicsit távolabb erős észak-déli áramlatok vannak, amiket szeretnénk megúszni. Már csak az kell, hogy legyen szél is.

A másik említésre érdemes dolog, hogy megismertettem a hajó legénységét a majonézes krumplisaláta titkaival. Délelőtt ugyanis konyhaszolgálatos voltam és ebédre fejenként 1,5 főtt tojás volt a terv. Ez azért mégiscsak szégyenletesen fantáziátlan lett volna, úgyhogy fel kellett dobni egy kicsit a menüt. Az eredmény mindenkinek nagyon tetszett, bár a majonéz készleteket teljesen kimerítettük.

Hétfőn délután tulajdonképpen elértük Tasmánia alsó csücskét és lassan elkezdhettünk északra, Sydney felé fordulni. Még jó bő 600 mérföld, kb. 3 nap van hátra.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››