‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2013. december 13.

2013.12.20.

Bekanyarodtunk. Ahogy észak felé kezdtünk fordulni hétfő késő délután, mintha egy másik tengerre értünk volna. A szürkeséget erős kontrasztok váltották fel. A felhők olyanok voltak mint amikor fekete tintát cseppentünk egy pohár vízbe. Fenyegető, komor, sötét, magasba tornyosuló képződmények. Igen, itt már nem a nyílt óceánok felett kialakuló nagy kiterjedésű alacsony vagy magasnyomású frontok dominálnak, hanem helyileg kialakuló zivatarok, ill. vihar frontok.

A szél iránya is nyugatiassá változott, ami egyben – mivel észak felé tartottunk – azt is jelentette, hogy széllel szemben, élesen kellett utat törnünk magunknak. Erősen dőlt a hajó, ismét élhetetlenné vált mind a fedélzet, mind pedig a hajó belseje. Én például szinte semmit nem tudtam kedd reggel virradóan a váltások között aludni, mert – bár teljesen fel volt emelve az ágyam széle – folyamatosan kapaszkodnom kellett az erősen meg-megdőlő hajó miatt, hogy ki ne essek. Amikor pedig elszunnyadtam, akkor arra riadtam fel, hogy gurulok az ágy széle felé és már az oldalvászon tart vissza a leeséstől.

Éjszaka ismét sokat kormányoztam, úgyhogy alig vártam, hogy a reggeli váltás eljöjjön, remélve, hogy talán tudok aludni. Sikerült is keveset. Valószínűleg a fáradtság segített a legtöbbet, mert a körülmények nem változtak. Sajnos a kormányzás alatt az állandóan vergődő hajó miatt megfájdult a hátam. Nem a vesém – azzal szerencsére már nincs probléma –, hanem a derekam. Nagyon remélem, hogy nem áll be, mert akkor nem tudom mit csinálok.

Mit jelent a „vergődő” hajó? Képzeljük el, hogy felemeljük ezt a 40 tonnás hajót és mondjuk 2-3 méter magasból leejtjük. Ez történik, amikor a szemből érkező hullámokra felfut a hajó és a hullám tetejéről „leesik”. Akkora ütődéseket hallani a remegő hajótesten, mintha valami óriási tartályt kongatnának. Néha megfordul a fejemben, hogy meddig bírja ezt a megpróbáltatást a hajó. (Nyilván nem lesz semmi gond, de tényleg rémisztően hangzik.)

A délutáni műszakban egymás után csaptak le ránk a zivatarok, erős, 60 csomó körüli széllökéseket hozva. Megítélésem szerint nem időben készültünk fel rájuk, ezért mindig a legerősebb széllökésekben próbáltuk a vitorlákat leszedni vagy kurtítani. Mire megvoltunk vele, akkora tulajdonképpen elvonult a zivatar és csinálhattuk vissza az egészet.

Akkor miért az egész felhajtás? Sajnos nem lehet megúszni, mert a viharos szél olyan mérhetetlen erővel tolja oldalra a hajót, hogy az irányíthatatlanná válik. Tulajdonképpen kétszer is ez történt velünk, amikor nem időben reffeltük a nagyvitorlát. A hajó ilyenkor elkezd szél felé fordulni, kormányozni nem lehet, és gyakorlatilag lefekszik az oldalára. Ez nem egészen 90 fokos dőlést, de ahhoz nagyon közelit jelent. A kormányállásban szinte lóg az ember a víz felett, a többiek pedig abba kapaszkodnak amit elérnek ill. a cockpit belső oldalán állnak. Végtelenül hosszúnak tűnnek a másodpercek, amíg a hajó kezd magához térni, picit visszabillen, és lassan elkezd engedelmeskedni a kormánynak. Persze, hogy ez megtörténjen, ki kell engedni a nagyvitorlát, ami hevesen elkezd lobogni és csapkodni az erős szélben.

Sajnos ez a csapkodó vitorla erősen megterheli a vitorla első élét, amit nem bír a végtelenségig. A mienk is megunta a megpróbáltatásokat, és kiszakadt belőle a vitorla első élét tartó egyik „kocsi”. (Ez egy kis műanyag csúszka, ami a vitorlát az árbocon lévő sínben tartja.) Amikor észrevettük, azonnal leszedtük a nagyvitorlát javításra. Ez azonban várat magára az erős szél miatt.

Sajnos erős szélben csak orrvitorlákkal haladni elég instabil vállalkozás. Kell valami a hajó hátsó felében, ami stabilitást ad. Ezért felhúztuk a viharvitorlát a nagyvitorla helyett. Ez ugyan – az előzővel összehasonlítva – zsebkendőnyi méretű, de mégis segít a hajó irányíthatóságában. E mellett az orrvitorlát is a legkisebbre cseréltük. Ezt persze könnyű leírni, de képzeljük el, hogy viharos szélben vadul lobogó vitorlát kell kézzel összeszedni egy vizes, 30-35 fokban lejtős, csúszós talajon, ami több métert mozog közben le és fel ill. oldalra. E mellett dézsa számra öntik ránk a vizet… Nehéz élvezni.

Így adtuk át a hajót a másik váltásnak. Aludni persze most sem lehetett az extrém dőlés miatt, és mire a következő váltásra, szerdára virradóan visszamentünk, a helyzet tarthatatlanná vált. Olyan erős szél fújt, mint amit az előző szakaszon, a Déli óceánon átéltünk. Persze szélműszerünk most sincs, azaz most már nem működik. Ugyanis Albany-ban megjavították, de újra elromlott. Szóval, nincs megbízható adat, de a korábbi tapasztalattal összehasonlítva, most is 80 csomó körüli lehetett a szél. Az előző váltás is tudta, hogy a két orrvitorlával (bár a legkisebbek voltak fent) túl van vitorlázva a hajó, de inkább eltértek az útvonaltól, leejtették a hajót (elfelé fordultak a széltől), hogy valamelyest csökkentsék az extrém dőlést. Tulajdonképpen megértem őket, hogy nem akartak a vitorlákhoz nyúlni az előzőekben leírt viszonyok miatt, ugyanakkor most először mondtam, hogy ez így veszélyes.

Mivel megint én kerültem kormányra praktikusan követeltem, hogy szedjük le az egyik orrvitorlát, mert nem biztonságos a hajót így kormányozni. Sikerült elérni. Az egyszerűbb megoldást választottuk, a belső orrvitorlát szedtük le (könnyebb és egyszerűbb erős szélben a hajón belül tartani) és csak a legkisebb orrvitorlánkkal (Yankee 3) haladtunk. No és persze a már említett zsebkendőnyi viharvitorlával. Mindeközben a szél olyan zenét játszott a hajó kötélzetén és az árbocon, mintha épp a pokol valamelyik komponistája próbálná felidézni egy éhes farkas falka holdtöltekor hallatott üvöltését. Megdöbbentő, hogy milyen hangokat tud a szél kelteni. (És az is, hogy ilyeneket eddig még nem hallottam életemben). Süvít, sikít, vonyít, nyüszít, … csupa olyan szó jut eszembe róla, ami félelmet kelt, vagy amit félelmében hallat valaki vagy valami. Tulajdonképpen az egész félelmetes. Van a csapatnak néhány (elsősorban az újonnan csatlakozók között) olyan tagja, aki nem is tudja/akarja leplezni félelmét. Szemmel láthatóan kiül a rettegés az arcukra. De ilyen körülmények között nincs mit szégyellniük.

Szerdán egész nap hasonló szélviszonyok között haladtunk. Talán csak annyi változott, hogy a tenger is megőrült. Mit értek ezalatt? Nos, eddig ahhoz szoktunk, hogy a nyílt tengereken, óceánokon jól meghatározott, mondhatni ütemes rendben követik egymást a hullámok. Szép, hosszú, esetenként félelmetesen nagy hullámok. Majdnem, hogy kiszámíthatóak. Ezzel szemben, ahogy keletről elhaladtunk Tasmánia mellett, elértünk egy viszonylag sekély szoroshoz. Egykor Tasmánia Ausztrália félszigete volt, de amikor az összekötő földterület egy része tenger alá került, kialakult egy sekély vízű „csatorna” a kettő között. Ebbe a szorosba érkeznek a Déli óceán nyugatias hullámai, majd a sekély vízben össze-vissza zilálódva, újra összetalálkoznak a Déli óceán hosszú hullámaival. Minden összekuszálódik. A hullámok mérete, iránya, erőssége, … Tulajdonképpen kiszámíthatatlanul össze-vissza dobálják a hajót. Ezek a körülmények megterhelőek a deck-en és a hajó belsejében egyaránt. Ha azt írtam, hogy erősen dőlő hajón nem lehet élni, akkor attól csak egy valami rosszabb, amikor össze-vissza imbolyog, dobálózik a hajó. Soha nem tudja az ember, hogy a következő pillanatban merre fog csapódni és mibe fogja beverni magát.

Szerda délután még mindig több mint 300 mérföld van hátra Sydney-ig.
Csütörtökre virradóan ismét óriási változás állt be az időjárásban. Nem arra gondolok, hogy a szél jelentősen gyengült és hátszélbe fordult, ill. a hullámok is elcsendesültek (ami egy sokkal kedvezőbb, élhetőbb körülményt eredményezett), hanem arra, hogy szinte néhány óra alatt felmelegedett az idő. Ennek egyik legjobban mérhető mutatója a vízhőmérséklet, ami jelentősen meghatározza a környezeti hőmérsékletet is: 23 fok fölé emelkedett. Érdekes volt a gyors átmenet, mert az egymást követő szélfuvallatok érezhetően más hőmérsékletűek voltak, ahogy a hidegedd déli és a melegebb nyugati levegő keveredett. Egy hidegebb légmozgást követett egy melegebb, és viszont. Olyan volt, mint mikor az ember sekély vízben úszva felkeveri a különböző hőmérsékletű vízrétegeket és azok más-más hőfokon simogatják a testét.

Jó érzés volt ez és jó volt levenni a ruha rétegeket. A csütörtök délelőtti műszak, már rövid nadrágban és pólóban tartózkodott a fedélzeten, legalábbis a melegebb vérűek.

Mivel vesztettünk pozíciónkból és kb. a 7. helyre csúsztunk vissza, úgy döntött Patrick, a skipper (persze formálisan bevonta a műszakvezetőket is, de azok mindig csak bólogatnak), hogy nem követjük a többieket, nem a part mentén közelítjük meg Sydney-t. Megpróbálunk egy mindent vagy semmi stratégiát, mélyebben bevitorlázunk keletre és utána – a várt északi, észak-keleti szélben – kedvezőbb szögben vágunk a flotta eleje felé. Tulajdonképpen elfogadható az érvelés, esélyt ad, de ha kifogunk egy szélcsendes lyukat az óceánon, akkor messze kint vesztegelhetünk a tengeren. Szóval kockázatos. Eddig tulajdonképpen hozta az időjárás, amit az előrejelzés mutatott. Legyengült a szél és déliessé fordult. Egy ideig még a spinakkert is felhúztuk, de az idegek játéka volt vele vitorlázni a változó szél és a még mindig megmaradt hullámok miatt.

Minden stratégia addig jó, ameddig következetesen végrehajtják. Nos, itt buktuk el a lehetőséget egy jobb helyezésre. Végre – talán először a verseny során – volt egy érvekkel alátámasztott stratégiánk, és ezt is eljátszottuk. Mi történt? Csütörtök délután Patrick elbizonytalanodott és ahelyett, hogy végig csináltuk volna amit elhatároztunk(zott), elkezdtünk a többiek után menni. Azaz, elkezdtünk a part felé vitorlázni. Széllel szemben! Ez azt jelenti, hogy kb. kétszer annyi utat kell megtenni, mintha egyenes vonalban haladtunk volna és a széllel éles szöget bezárva, viszonylag alacsonyabb sebességgel. Ugyanez történt a korábbi szakaszon is, amikor elindultunk délre – mi voltunk a legdélebbi hajó és majd megveszett bennünket az isten hidege a Déli óceánon –, majd északra mentünk a többiek után, majd újra délre stb.

Szóval csütörtök délután eldőlt, hogy legjobb esetben is csak 7.-ek lehetünk. Sajnos annak is elszállt az esélye, hogy csütörtökön befussunk Sydney-be. Egész éjszaka és pénteken egész nap erősen dőlve, viszonylag lassan haladtunk előre. Alig fogytak a mérföldek. Volt amikor a szélirány miatt majdnem merőlegesen haladtunk a tervezett irányunkhoz képest. Nagyon frusztráló, különösen annak a fényében, hogy ha kint maradtunk volna a tengeren, akkor egyszerűen berepültünk volna Sydney-be, nem kellett volna oda-vissza takkolgatni. Az erősen dőlő hajó csak tovább fokozta az emberek frusztrálságát. Egyébként nem számított volna, hogy csütörtökön vagy pénteken érkezünk, de mivel mindenki arra volt beállítva, hogy csütörtökön ott vagyunk és péntekre végzünk a nagytakarítással, mindenki csalódott volt.

Pénteken kora délután már láttuk Sydney felhőkarcolóit, de még mindig a széllel szemben küzdöttünk. Alig haladtunk előre. Késő délután vettem át a kormányt. Kicsit erősödött a szél és végre olyan szögben haladtunk, hogy előttünk láttuk a Sydney öböl bejáratát. Minden apró emelkedés a sebességmérőn örömet okozott és magamban számoltam a perceket, mennyivel érkezhetünk korábban, ha gyorsabban haladunk. A verseny történetében először nem vette át Patrick a kormányt a cél felé, maradt nálam. Végre befordultunk a Sydney felé nyíló öbölbe. ismerős volt a terep, mert egy évvel ezelőtt itt mentünk át komppal Manly beach-re, Sydney kedvenc tengerpartjára. Ekkortájt sötétedett be. Sydney fényei vezettek be bennünket az öbölbe. Nagyszerű látvány volt. Óvatosnak kellett lennünk a még este is nagy forgalom miatt a vízen. Jó érzés volt a hajót átvinni a célvonalon, még akkor is, ha csak a 7. helyen értünk be.

Ez a verseny is ékesen bizonyította az elméletemet, mármint, hogy a verseny – mivel 12 egyforma hajóról van szó – elsősorban a stratégiák versenye. Aki azt jól csinálja (és következetesen végig is viszi), az nyer. Ezen a szakaszon több vitorla cserénk volt, mint az előző szakaszokon összesen idáig, és mégsem sikerült az extra ráfordítást jobb helyezésben kifejezni. Az igazság az, hogy egy amatőr csapatnál nem feltétlen éri meg sokat cserélgetni a vitorlát. Ugyanis minden vitorlacsere időbe telik és van olyan kieső idő, ami alatt a hajó lassabban halad mintha nem cseréltünk volna vitorlát. Ha nem sikerül ezt a kieső időt (és alacsonyabb sebességet) behozni, akkor az egész vitorlacserének nem volt értelme. Sajnos ilyenre is volt több példánk is. Nem kérdéses, hogy sportosabb érzése van az embernek, amikor a műszak végén fáradtan esik össze, de erősen kérdéses, hogy mennyire szolgálja a verseny célját és azt, hogy nyerjünk. Ha egyszer ezt sikerül tudatosan csinálnunk, akkor elkezd javulni a helyezésünk. Addig is maradunk a középmezőny vége felé.

Péntek késő éjszaka volt, hogy le tudtunk szállni a hajóról és most is legtöbben szinte futva menekültünk valami szálláshely felé Sydney-ben.

Sydney-ről a következőkben.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››