‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. január 05.
Van valami abban, hogy miért a 40 szélességi foktól délre eső víztömeget nevezik a félelmetes és sok tengerész által rettegett Déli Óceánnak. Pedig, hát hogyan is lehetne elválasztani a tengert. De mégis. Ettől a szélességi körtől délre mind a négy alkalommal, amikor itt jártam cudar, mondhatni pokoli idő volt, viszont ettől északra jobb, esetenként kimondottan kellemes idő. No, de kezdjük az elején… Mint talán már említettem, két hajó is kormánymű problémákkal küszködött a flottából, ezért a hobarti indulásunkat elhalasztották csütörtökre, január 2.-ára. Ráadásul csak délután tudtunk indulni, de volt elég elmaradt munka a hajón, amit az utolsó pillanatban próbáltunk megcsinálni (elsősorban néhány lusta csapattársam elhanyagolt feladatáról van mindig szó). Ekkorra már a legtöbb, a versenyen résztvevő hajó visszaindult haza. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy ez alkalommal nem volt semmilyen parádézás, hanem irány a rajtvonal. Egyik fiatal csapattársam mindig büszkén számolgatja, hogy hány vitorlát cseréltünk egy versenyen, mert szerinte az a jó vitorlázó fő mércéje, hogy milyen gyakran cserél vitorlát. Nem vagyunk azonos véleményen … Nem sokkal ezután folytatódott a vitorlacserék sora. Szinte az összes vitorlánkat kipróbáltuk az egyre gyengülő szélben, beleértve a spinakkereket is. A végén még a legkönnyebb, un. szélkereső (Windseeker) vitorlánkat is felraktuk, mert gyakorlatilag nem volt szél. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy tudtuk az előrejelzésből, hogy valami brutális idő van készülőben, 30-40 csomós széllel és 60 csomó körüli befúvásokkal. Hogy mennyire veszélyes egy ilyen tengeri vitorlás kaland a Déli óceánon, arra csak két példa. Épp a konyhában voltam, amikor nem sokkal az indulás után jött egy Mayday rádióüzenet. Ez a hajós világban a legkomolyabb, és vészhelyzetet jelző üzenetek megjelölése, süllyedő hajó, vagy közvetlen emberi életveszély esetében alkalmazzák. Kiderült, hogy a flotta egyik hajóján valaki olyan fejsérülést szenvedett, hogy elvesztette eszméletét. Az erősödő vihar elől a szárazföld felé menekültünk, remélvén, hogy ott talán némi védelmet adnak Tasmánia hegyei, és a hullámok is talán kisebbek lesznek. Ez mindig egy nehéz egyensúly, hogy mennyire versenyezzünk, ill. A partokhoz kicsivel közelebb aztán megint északnak fordultunk. A tiszta idő folytatódott, és éjszaka is zavartalan, csillagos égbolt alatt rohantunk előre a tomboló szélviharban. Amikor a hajó mögé néztem, akkor láttam, hogy enyhén derengő, kékes fénycsík jelzi utunkat. Olyan volt ez, mint amikor a kikötőkben a luxus yachtok alatt megvilágítják a vizet. Itt persze nem volt világítás, mert a derengő fényt a fluoreszkáló moszatok biztosították. Akár azt is képzelhette az ember, hogy valami különleges derengő-fény meghajtású űrhajón utazunk az egyik csillagra. Igen, egy csillagra, mert amikor ilyen időben kormányoz az ember, akkor kinéz magának egy csillagot, ami a megfelelő irányba esik, és azt szem előtt tartva irányítja a hajót. Egyébként tényleg eszembe jutott az Armageddon, mert ahogy a hullámok jobbról-balról ostromolták a hajót és a felcsapódó vízcseppek pedig puskagolyó módjára becsapódtak a szemembe, tényleg úgy éreztem, mintha valami meteorit zápor kellős közepén haladnánk. A rettentően kellemetlen környezet ellenére volt az éjszaka, a csillagok, a trombitáló szélvihar elegyében valami izgalmasan érdekes… A vihar szombaton is folytatódott, de iránya kicsit változott, nyugatiassá fordult. Ez számunkra kedvező volt, mert egyrészt tudtunk célunk felé haladni, másrészt inkább félszelünk (oldalszelünk) volt, ami egy sokkal kellemesebb (kevésbé dőlős és ugrálós) haladást tett lehetővé. Végre elhagytuk a zavaros vizeiről hírhedt Bass Strait-et és a Déli Óceánt is. Újra élhetőbb környezetben haladtunk, ráadásul nem is akármilyen sebességgel. Sokszor 15-16 csomót mutatott a sebességmérő a ferdén hátulról érkező hullámok jótékony hatásának köszönhetően. Sietős volt az utunk, mert az előző verseny dobogós helyezésén felbuzdult csapat megérezte a vér („a Ugyan viszonylag korán az élbolyba kerültünk, de a kapuhoz közeledve a 2. Az egyre gyengülő szélben egyre nagyobb vitorlákat raktunk fel, A kis orrvitorla helyett közepest és lassan az összes reffet kiszedtük a nagyvitorlából. A vasárnapra virradó éjszaka első felében így haladtunk, jó tempóban, viszont hajnalban annyira lecsökkent a szél, hogy felraktuk a legnagyobb orrvitorlánkat. Akkor valami olyan történt, amit nem felejtek el amíg élek. Az orrvitorla csere ezeken a hajókon úgy történik, hogy ugyanarra az előmerevítőre egy új vitorlát húzunk fel, miután leszedtük a korábban fent lévőt. (Hozzáértők kedvéért jegyzem meg, hogy nem minden hajón így van, van ahol párhuzamosan két vagy több előmerevítő is van.) A leszedés viszonylag egyszerű (bár fizikailag sok erőt igényel a szélben lobogó vásznat a hajó fedélzetére húzni), mert sorban a fedélzetre ülünk, és egymás mellett próbáljuk lecibálni a fehér anyagot. Miután ez megvan, mehet fel az új vitorla, de azt előbb ugye fel kell kapcsolgatni (15-20 kapocs) az előmerevítőre. Ehhez valaki kiül a hajó orrába a korlátra, Ő kapcsolgatja fel a másik két ember által odatolt vitorlakapcsokat. No, ez a két ember ez alkalommal épp egy nagytermetű (hozzám hasonló méretű), Kanadában lakó kínai srác és én voltunk. A hajó orrában egyébként különösen szűk a hely (sokkal szűkebb, mint az előző 68 lábas flotta hajóiban), gyakorlatilag alig lehet elférni a vitorla mellett. Ebben a szűk, mondhatni szorongatott helyzetben kell a vitorlát elég magasra felcibálni, hogy a kapcsokat be lehessen akasztani a merevítőbe. Ehhez nem egyszer rángatni, húzni kell a fehér vásznat. Kanadai társam egy ilyen rántásnál elveszítette az egyensúlyát és átesett a hajó orránál lévő korláton. Mindez a szemem láttára, de már nem tudtam elkapni. Szerencséjére be volt a mentőkötele csatolva, azon lógott a hajó oldalán, miközben a hullámok csapkodták a hajóhoz. Az első rémület után odaugrottam és húztam felfelé a mentőkötelénél fogva. Először azt hittem sikerül, mert fel tudta tenni a lábát a hajó oldalára és azt reméltem, hogy fel tud lassan lépkedni. Sajnos a hullámok lesodorták és utána már nem tudta a lábával stabilizálni magát. Szerencsére a riadalmon és a vizes göncökön túl nem lett nagyobb baj, de azért elgondolkoztató az eset, és érdemes tanulni belőle. Időközben persze azért felment a legnagyobb orrvitorla és azzal haladtunk, inkább sodródtunk, a szinte teljesen elálló szélben. Valami komoly időjárás változás fog következni. Remélem elrepít bennünket Brisbain-ig!
|