‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. január 05.

2014.01.08.

Van valami abban, hogy miért a 40 szélességi foktól délre eső víztömeget nevezik a félelmetes és sok tengerész által rettegett Déli Óceánnak. Pedig, hát hogyan is lehetne elválasztani a tengert. De mégis. Ettől a szélességi körtől délre mind a négy alkalommal, amikor itt jártam cudar, mondhatni pokoli idő volt, viszont ettől északra jobb, esetenként kimondottan kellemes idő. No, de kezdjük az elején…

Mint talán már említettem, két hajó is kormánymű problémákkal küszködött a flottából, ezért a hobarti indulásunkat elhalasztották csütörtökre, január 2.-ára. Ráadásul csak délután tudtunk indulni, de volt elég elmaradt munka a hajón, amit az utolsó pillanatban próbáltunk megcsinálni (elsősorban néhány lusta csapattársam elhanyagolt feladatáról van mindig szó). Ekkorra már a legtöbb, a versenyen résztvevő hajó visszaindult haza. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy ez alkalommal nem volt semmilyen parádézás, hanem irány a rajtvonal.

Egyik fiatal csapattársam mindig büszkén számolgatja, hogy hány vitorlát cseréltünk egy versenyen, mert szerinte az a jó vitorlázó fő mércéje, hogy milyen gyakran cserél vitorlát. Nem vagyunk azonos véleményen …
Mindenesetre a vitorlacserék számlálása már indulásunk előtt elkezdődött.
Viszonylag erős szelet vártunk, ezért a közepes orrvitorlánkat készítettük elő. Viszont a Hobart előtti öböl, a Storm Bay (Vihar Öböl) még egyszer meg akarta mutatni, hogy nem véletlen az elnevezés. Olyan erős széllökésekkel fogadott bennünket, hogy még a rajt előtt, mielőtt felhúztuk volna, kicseréltük az orrvitorlánkat a legkisebbre. Egy viszonylag nagy öbölről van szó, ezért órákig eltartott kiérni a nyílt tengerre, ahol északnak fordultunk, hogy Brisbain felé vegyük utunkat.

Nem sokkal ezután folytatódott a vitorlacserék sora. Szinte az összes vitorlánkat kipróbáltuk az egyre gyengülő szélben, beleértve a spinakkereket is. A végén még a legkönnyebb, un. szélkereső (Windseeker) vitorlánkat is felraktuk, mert gyakorlatilag nem volt szél. Az egészben az volt a legbosszantóbb, hogy tudtuk az előrejelzésből, hogy valami brutális idő van készülőben, 30-40 csomós széllel és 60 csomó körüli befúvásokkal.
Péntek reggelre aztán meg is érkezett a Déli Óceán tiszteletünkre adott búcsú koncertje. Úgy dudált a szél, hogy az ember hátán felállt a szőr.
Eleinte felhős volt az ég, de délutánra verőfényes napsütésben folytatódott a szél fúvósok koncertje. Valahogy olyan disszonáns volt a szikrázó napsütés és az üvöltő szél, hogy már nem is tűnt a vihar félelmetesnek.
Pedig egyre erősödött a szél, míg a végén már csak a legkisebb orrvitorlával (belső orrvitorla nélkül) és a legkisebbre reffelt nagyvitorlával haladtunk. Pontosabban bukdácsoltunk, mert szembeszéllel kellett küszködnünk. Az egész hajó nagyokat nyekkent, amikor egy-egy hullámvölgybe bezuhant. Újra élhetetlenné vált az egész környezet.

Hogy mennyire veszélyes egy ilyen tengeri vitorlás kaland a Déli óceánon, arra csak két példa. Épp a konyhában voltam, amikor nem sokkal az indulás után jött egy Mayday rádióüzenet. Ez a hajós világban a legkomolyabb, és vészhelyzetet jelző üzenetek megjelölése, süllyedő hajó, vagy közvetlen emberi életveszély esetében alkalmazzák. Kiderült, hogy a flotta egyik hajóján valaki olyan fejsérülést szenvedett, hogy elvesztette eszméletét.
Ilyenkor egyébként a versenyszervező, a Clipper, minden kommunikációs csatornát befagyaszt, hogy nehogy valaki még azelőtt a nagyvilág tudomására hozza az törénteket, hogy ők elemezni tudták volna. És persze felkészülni a válasszal. Szóval ilyenkor nincs műholdas kommunikáció, telefon, e-mail … Nem sokkal ezután pedig nálunk vágódott egyik társam úgy át a hajó egyik oldaláról a másikra (pedig be volt kapcsolva a mentőkötele), hogy nagyot nyekkenve a hátával az egyik fedélzeti rúdnak esett. Sokáig mozdulni sem tudott, de szerencsére nem lett nagyobb baja. Lehetett volna ….

Az erősödő vihar elől a szárazföld felé menekültünk, remélvén, hogy ott talán némi védelmet adnak Tasmánia hegyei, és a hullámok is talán kisebbek lesznek. Ez mindig egy nehéz egyensúly, hogy mennyire versenyezzünk, ill.
mennyire biztonságosan vitorlázzunk. Persze a kettő nem zárja ki egymást, de azért a két megközelítés feszegeti egymás határait. Nekünk most azért is kellett a biztonság felé elmozdulni egy kicsit, mert sajnos a mi kormányművünk is egyre jobban engedi be a vizet a hajóba. Gyakorlatilag fél óránként 100 liter nagyságrendű vizet kell a hajó hátuljából kimerni, amikor dől a hajó. (Fél- vagy hátszeles időben, amikor nem dől, akkor a kormánymű tuskói nem érnek be a vízbe, és ezért nem jön víz a hajóba.)

A partokhoz kicsivel közelebb aztán megint északnak fordultunk. A tiszta idő folytatódott, és éjszaka is zavartalan, csillagos égbolt alatt rohantunk előre a tomboló szélviharban. Amikor a hajó mögé néztem, akkor láttam, hogy enyhén derengő, kékes fénycsík jelzi utunkat. Olyan volt ez, mint amikor a kikötőkben a luxus yachtok alatt megvilágítják a vizet. Itt persze nem volt világítás, mert a derengő fényt a fluoreszkáló moszatok biztosították. Akár azt is képzelhette az ember, hogy valami különleges derengő-fény meghajtású űrhajón utazunk az egyik csillagra. Igen, egy csillagra, mert amikor ilyen időben kormányoz az ember, akkor kinéz magának egy csillagot, ami a megfelelő irányba esik, és azt szem előtt tartva irányítja a hajót. Egyébként tényleg eszembe jutott az Armageddon, mert ahogy a hullámok jobbról-balról ostromolták a hajót és a felcsapódó vízcseppek pedig puskagolyó módjára becsapódtak a szemembe, tényleg úgy éreztem, mintha valami meteorit zápor kellős közepén haladnánk. A rettentően kellemetlen környezet ellenére volt az éjszaka, a csillagok, a trombitáló szélvihar elegyében valami izgalmasan érdekes…

A vihar szombaton is folytatódott, de iránya kicsit változott, nyugatiassá fordult. Ez számunkra kedvező volt, mert egyrészt tudtunk célunk felé haladni, másrészt inkább félszelünk (oldalszelünk) volt, ami egy sokkal kellemesebb (kevésbé dőlős és ugrálós) haladást tett lehetővé. Végre elhagytuk a zavaros vizeiről hírhedt Bass Strait-et és a Déli Óceánt is.

Újra élhetőbb környezetben haladtunk, ráadásul nem is akármilyen sebességgel. Sokszor 15-16 csomót mutatott a sebességmérő a ferdén hátulról érkező hullámok jótékony hatásának köszönhetően. Sietős volt az utunk, mert az előző verseny dobogós helyezésén felbuzdult csapat megérezte a vér („a
nyerés”) ízét és többre vágyott. Éppen a pontozó kapu volt a következő cél, ahol ugye az első 3 hajó kap pontot.

Ugyan viszonylag korán az élbolyba kerültünk, de a kapuhoz közeledve a 2.
helyért küzdöttünk. Ez alkalommal a Switzerland nevű hajóval. Ők spinakkerrel haladtak, ami egyrészt nagyobb sebességet adott nekik, másrészt viszont kevésbé manőverezhetővé tette a hajót. Ez utóbbi lett a vesztük. A némileg forduló szélben nem tudták bevenni a kaput, elhibázták (pedig 25 mérföld széles vonalról van szó, amin át kell haladni). Ráadásul, amikor annak érdekében, hogy átmenjenek a kapun, megfordultak, még a spinakkerük is összetekeredett. A kegyelemdöfést a DLL nevű hajó adta meg nekik, amelyik mindeközben áthaladt a pontozókapun, harmadikként… Mi mindenesetre bezsebeltünk 2 értékes pontot!

Az egyre gyengülő szélben egyre nagyobb vitorlákat raktunk fel, A kis orrvitorla helyett közepest és lassan az összes reffet kiszedtük a nagyvitorlából. A vasárnapra virradó éjszaka első felében így haladtunk, jó tempóban, viszont hajnalban annyira lecsökkent a szél, hogy felraktuk a legnagyobb orrvitorlánkat. Akkor valami olyan történt, amit nem felejtek el amíg élek.

Az orrvitorla csere ezeken a hajókon úgy történik, hogy ugyanarra az előmerevítőre egy új vitorlát húzunk fel, miután leszedtük a korábban fent lévőt. (Hozzáértők kedvéért jegyzem meg, hogy nem minden hajón így van, van ahol párhuzamosan két vagy több előmerevítő is van.) A leszedés viszonylag egyszerű (bár fizikailag sok erőt igényel a szélben lobogó vásznat a hajó fedélzetére húzni), mert sorban a fedélzetre ülünk, és egymás mellett próbáljuk lecibálni a fehér anyagot. Miután ez megvan, mehet fel az új vitorla, de azt előbb ugye fel kell kapcsolgatni (15-20 kapocs) az előmerevítőre. Ehhez valaki kiül a hajó orrába a korlátra, Ő kapcsolgatja fel a másik két ember által odatolt vitorlakapcsokat. No, ez a két ember ez alkalommal épp egy nagytermetű (hozzám hasonló méretű), Kanadában lakó kínai srác és én voltunk. A hajó orrában egyébként különösen szűk a hely (sokkal szűkebb, mint az előző 68 lábas flotta hajóiban), gyakorlatilag alig lehet elférni a vitorla mellett. Ebben a szűk, mondhatni szorongatott helyzetben kell a vitorlát elég magasra felcibálni, hogy a kapcsokat be lehessen akasztani a merevítőbe. Ehhez nem egyszer rángatni, húzni kell a fehér vásznat. Kanadai társam egy ilyen rántásnál elveszítette az egyensúlyát és átesett a hajó orránál lévő korláton. Mindez a szemem láttára, de már nem tudtam elkapni. Szerencséjére be volt a mentőkötele csatolva, azon lógott a hajó oldalán, miközben a hullámok csapkodták a hajóhoz. Az első rémület után odaugrottam és húztam felfelé a mentőkötelénél fogva. Először azt hittem sikerül, mert fel tudta tenni a lábát a hajó oldalára és azt reméltem, hogy fel tud lassan lépkedni. Sajnos a hullámok lesodorták és utána már nem tudta a lábával stabilizálni magát.
Közben többen is érkeztek segíteni, megpróbálni felhúzni. El is értük a felénk nyújtott kezét, de a kesztyűs kéz (a kötélmunkához viselt vitorlás
kesztyűt) folyamatosan csúszott ki a kezünkből. Mindeközben folyamatosan csapkodtak a hullámok, némelyik át a feje fölött. Nyilván a ruhája, csizmája, mindene megtelt vízzel, elnehezedtek a mozdulatai. Mindeközben folyamatosan tartottam a mentőkötelét. Végre valaki felénk nyújtott egy felhúzókötelet. Még időben, mert John-nak (így hívják a vízbe esett srácot) volt annyi lélekjelenléte, hogy a mentőmellényére csatolja azt. Ez után már csak ki kellett csörlőzni a vízből és a fedélzetre emelni.
Nagyon megrázott az eset, soha nem fogom elfelejteni a szemeit, ahogy rám nézett, miközben egyetlen vékony kötélen lógott, tehetetlenül a hajó mellett. Sötét este volt, ráadásul nem fújódott fel a mentőmellénye. Ugyan van rajta kézi felfújó, de kinek jut az eszébe pánikban. Szóval, ha a mentőmellénye nem fújódik fel, akkor nem látjuk a kis lámpát, ami azon kezd el villogni a vízben …sosem találtuk volna meg…

Szerencsére a riadalmon és a vizes göncökön túl nem lett nagyobb baj, de azért elgondolkoztató az eset, és érdemes tanulni belőle.

Időközben persze azért felment a legnagyobb orrvitorla és azzal haladtunk, inkább sodródtunk, a szinte teljesen elálló szélben. Valami komoly időjárás változás fog következni. Remélem elrepít bennünket Brisbain-ig!

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››