‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
Napló 2014. január 08.
2014.01.12.
Legutóbbi írásomban azt mondtam, hogy a Déli óceánon jellemzően rosszabb idő van, mint attól északra (kicsit leegyszerűsítve). Nos, úgy tűnik, hogy a Tasmán tenger meghallotta (vagy olvasta a blogomat :)), és megneheztelt rám. Pedig nem akartam ezzel lebecsülni a képességeit, éppen ellenkezőleg, mégis úgy tűnik meg akarta búcsúzóul mutatni, hogy mire képes. Nos méltán szomszédja a Déli Óceánnak.
Vasárnap megerősödött a szél és olyan dudálásba kezdett, mintha éppen versenyt akarna fújni az előző napok szélviharával. Az erősödő szélben megint a legkisebb fehér vitorláinkkal haladtunk, de az széllel együtt jöttek az egyre nagyobb hullámok is. Ez gyilkos kombináció. Ráadásul – mint általában, nem tudom miért – szembe szélként fújnak és a hullámok is szemből jönnek. Ugyan lehet csökkenteni a hullámvölgybe zuhanást, ha a hullám tetején kicsit leesünk a széltől (elfordulunk a szél felől), ilyenkor nagy zuhanás helyett a hullám túloldalán ferdén lesiklunk a hullámvölgybe. Viszont mikor szinte teljesen szemből jönnek a 6-8 méteres hullámok, nem sok mindent tud az ember tenni, csak megkapaszkodik, és várja a zuhanást majd a becsapódást. Persze erre korlátozott lehetőség van, amikor kormányzok, mert akkor, ugye, a kormányt kell fogni. Úgyhogy a hátam tele van zúzódásokkal, amiket a kormány mögötti fém keret okozott, amikor az ilyen zuhanások után nekicsapódtam.
Mivel a vihar nem hozott felhőket, esőt, ezért jól meglehetett figyelni, milyen viccesek a repülő halak ilyen viharos szélben. Normális esetben a repülőhalak kiugranak a vízből és szárnyhosszúságúra nőtt mellső uszonyaikkal zizegve repülnek, sokszor igen nagy távolságokra, több száz méterre is vitorlázva a víz felett. Most, az erős szélben viszont kiugrottak, zizegtek, repülni próbáltak, majd vagy ott estek vissza ahol kiugrottak, vagy még hátrébb. Gondolom ez hogy megzavarhatta az üldözőiket…
Szerencsére minden rossznak vége lesz egyszer, így a viharoknak is a tengeren, bár amíg tartanak, az ember néha úgy gondolja, hogy ennek soha nem lesz vége. Az én türelmem is fogytán volt már az elviselhetetlen dőlés és a fájdalmas becsapódások miatt. Nem csoda hát, hogy az utolsó tartalékok is elfogytak vasárnap este. Éppen a műszak végén jöttünk le a hajó belsejébe és a viharkabátomat tudtam levetni. Rajtam volt még az aláöltezetem és a kantáros viharnadrágom. (Az idő olyan mértékben felmelegedett, hogy csak egy alapréteget viselek a viharruházat alatt, de már az is meleg.) Ebben a pillanatban egy hatalmas hullám csapott át a hajón és a hajó belsejébe is zúdult a víz, mert nem volt bezárva a lejárat teteje. Mint az ázott veréb úgy néztem ki, folyt belőlem a víz. Bosszankodva próbáltam magamról letörölni a vizet és átöltözni, mielőtt megvacsoráztunk. Nagyjából megszárítottam magam és felvettem egy új, tiszta aláöltözetet. Épp az ágyam felé tartottam, amikor egy újabb hullám csapott át a hajón és ugyanazon a helyen, ahol előtte, ugyanúgy elöntött a víz. Pedig most be volt húzva a lejárat teteje, de ez nem tudta a tömérdek vizet megállítani. Ugyanúgy csurom víz voltam. Fel tudtam volna robbanni, de a végén csak elmosolyogtuk a dolgot a többiekkel (pontosabban ők mosolyogtak rajtam és a tehetetlenségemen). Rosszkor voltam, rossz helyen.
Hétfőre virradóan búcsút intettünk a Tasmán Tengernek és már a Csendes Óceán déli vizein hajóztunk. Kicsit csökkent a szél és a hullámok is érezhetően kisebbek lettek, sőt a szél is fordult. Egyre inkább oldalról kaptuk, ami sokkal élhetőbbé tette a hajózást. Ez a folyamat egészen addig folytatódott, hogy hétfő délutánra spinakkert tudtunk reptetni. Ez szinte kiegyensúlyozza a hajót, vízszintesen, jó sebességgel utaztunk. Ráadásul olyan erővel sütött az Ausztrál nyárba a nap, hogy papucs és rövidnadrág volt a standard viselet. Ezek azok a pillanatok, amikor ez az egész utazás nem csak utólag, hanem ott és akkor is élvezhető. Szoktam is mondani, hogy én ilyen, bőszeles, hátszeles versenyre neveztem be, nem tudom hogy kerülök a többi időjárási helyzetbe.
Az emberek mosolyognak, beszélgetnek, nevetgélnek, jó hangulatban telik az idő és nem utolsó sorban jó tempóban haladunk a célunk felé. Még kb. 360 mérföld van hátra, de több mint 10 csomós átlaggal szerda reggelre talán meg is érkezünk. Ráadásul a 4. helyen hajózunk, úgyhogy még egy dobogós helyezés sem kizárt!
A hétfő este erősödő szélben már nem bírtuk tovább fenntartani a spinakkert, mert 3-szor is oldalra fordult a hajó. Ez akkor történik, amikor túl sok a vitorlafelület, és a szél, valamint a hullámok együttes nyomása akkora erővel fordítja el a hajót, hogy már kormánnyal nem lehet ellensúlyozni. Ilyenkor a hajó erősen oldalára dől, és megállíthatatlanul a szél felé vagy jelen esetben a szél irányába fordul (nyilván attól függően, hogy az orr, vagy a nagyvitorla fordítja nagyobb erővel a hajót). No, ilyenkor gyorsan csökkenteni kell a vitorla felületet, esetünkben pánikszerűen leszedtük a spinakkert. Alig egy óra telt el, és úgy ítéltük meg, hogy megint csendesedett annyit az idő, hogy vissza lehetett húzni a bőszeles vitorlát, úgyhogy éjszaka már megint a közepes spinakkerrel repültünk. Sajnos kormányos társam (általában ketten váltjuk egymást a kormánynál) éppen konyhás volt és jól megérdemelt pihenőjét töltötte, úgyhogy egyedül maradtam vezetni. Ez azt jelentette, hogy kereken 4 órát töltöttem egyhuzamban spinakkert reptetve. A műszak végén teljesen kimerülve, mondhatni agyhalál állapotában voltam, és úgy zuhantam álomba az ágyamban, hogy a következő műszak kezdetéig fel sem ébredtem és akkor sem tudtam, hogy hol vagyok. Felbotorkáltam félálomban a fedélzetre, és mondtam, hogy kérek pár percet míg magamhoz térek. Műszakvezető társam felajánlotta, hogy addig ő megpróbál kormányozni. Ez 1 percig tartott, ami alatt kétszer omlott össze a spinakker, mindenki pánikolt, hogy mikor fog elszakadni. Úgyhogy erőt vettem magamon és visszavettem a kormányt. Igen kimerítő részben fizikailag a zavaros hullámok oldalnyomása miatt, részben pedig szellemileg.
Hajnal felé fordult a szél és kénytelenek voltunk leváltani a spinakkert a hagyományos vitorlákkal, mert már nem tudtunk irányra vitorlázni, de így is jó sebességgel törtünk előre, továbbra is a 4. helyen. Sajnos ahogy fogy a távolság, egyre kevesebb esély van a dobogós helyezésre. Tulajdonképpen eddig jól teljesítettünk ezen a szakaszon, és csak egy technikai gond miatt vesztettünk sok időt. Nevezetesen elvesztettük az árbocon lévő sín (amiben a nagyvitorla csúszkái mozognak le-fel) egy darabját, ezért amikor reffeltünk mindig valakit fel kellett húzni az árbocra és ott kellett kínlódni a kis csuszkák helyükre igazításával. Több óra elment összesen ezzel a kínlódással.
Más hajóknak is voltak technikai gondjaik, még súlyosabbak is. Az egyiknek még induláskor motorhiba miatt kellett visszafordulni, de ők legalább, ugyan késéssel, versenyben maradtak. Míg egy másik hajó a fedélzetén észlelt olyan repedéseket, ami miatt veszélyesnek ítélték a további versenyzést és feladták. Ők is jönnek utánunk, de már versenyen kívül. Mi még nem vettünk ilyen problémát észre. Szkipperünk azzal vígasztal bennünket, hogy a mi hajónkat az utolsók között gyártották és jobb minőségű mint a korábbiak, mert azok hibáiból tanultak a gyárban…
Kedden mintha lemásoltuk volna az előző napot, délután újra spinakker következett és lendületesen közeledtünk Brisbane felé. Ragyogó napsütés, 27 fokos tengervíz, kellemes, jó irányból fújó szél … mit kívánhat az ember többet. Délután még egy delfin csapat is meglátogatott bennünket. Tompa orruk és foltos bőrük volt, hatalmas hátúszóik pedig késként szelték a vizet, ahogy a hajó mellett úsztak velünk. Azt már megtanultuk, hogy ezek a legveszélyesebb pillanatok, amikor el lehet veszíteni egy spinakkert, mert eltereli az emberek figyelmét. Ez alkalommal megúsztuk. Még kb. 60 mérföld van hátra, plusz 4 óra motorozás (a hírek szerint kb. ennyit kell még haladni a célegyenes után, mire beérünk a kikötőbe).
Addig jár a korsó a kútra míg el nem törik … mondja a magyar bölcsesség. Nos, így van ez a spinakkerekkel is. Előbb-utóbb végük lesz, felrobbannak, szétszakadnak, elszállnak. Ezen az utolsó éjszakán, Brisbane-beb történő megérkezésünk előtt, tudtam, hogy nem sokat fogunk aludni, mert kb. hajnal 02:00 körül vártuk, hogy megérkezünk a célhoz, utána meg már úgysem lehet aludni …, úgyhogy azt reméltem, hogy az éjszakai műszak előtt legalább egy órát tudok majd pihenni. Este 7-kor át is adtuk a stafétát a másik műszaknak és a chilli con carne után próbáltam gyorsan elaludni. Még a közelébe sem jutottam, hogy elszenderedjek, máris elhangzott a legutálatosabb kiáltás, amit hajón el lehet képzelni: „Mindenki a fedélzetre!”. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi a baj, mert előtte „megfeküdt” a hajó, majd őrületes rángatózás rázta a hajótestet. A spinakker számára elviselhetőnél erősebb széllökés oldalra billentette a hajót, összeesett a spinakker, majd amikor az újra „talpraálló” hajó orrán újra hirtelen megtelt széllel a spinakker, akkor mint a túlfújt lufi, kidurrant, szétrobbant.
Ilyenkor jellemzően még az egyik sottkötéllel be lehet húzni a hajóba, de a megerősödött szél olyan erővel tépkedte a vásznat, hogy az emberi erő kevés volt hozzá. Az egyetlen esélyünk az volt, hogy valahogy a vízbe „ejtjük”, hogy a szél ne tépje tovább, és onnan lassan a hajóra vonszoljuk. Már így is rongyokban volt a vitorla, de félő volt, hogy ha gyorsan nem tudjuk a szél karmai közül kiszedni, akkor el is veszítjük. A gyors megoldás, hogy ilyenkor a vitorla felhúzó kötelét elengedjük a hajóról, hadd fusson ki a stopperek és csörlők közül, végig az árbocon és hadd repüljön el a spinakkerrel együtt a hajó mellé a vízbe. Épp ez az oka, amiért a spinakkerhez kötött kötelek végére nem kötünk stopper csomót, mert ha el kell engedni, akkor végig kell tudjon szabadon futni. Mit ad az ég, épp én kaparintottam kézbe a felhúzó kötelet a zűrzavarban és észrevettem, hogy valaki egy csomót kötött a végére. Még jó, hogy megnéztem, mielőtt elengedtem volna a kötelet. Ha nem teszem, akkor a kötél valószínűleg, pontosabban biztosan beragad az utolsó csigába, és el kellett volna vágni … Szerencsére meg tudtam állítani a kötelet, mielőtt lefutott volna a csörlőről, kibontottam a csomót és végre mehetett a spinakker megnyugvást keresni a vízbe. Utána már csak az volt a feladat, hogy lehetőleg minden darabot szedjünk ki a vízből, hogy kikötés után össze tudjuk varrni és tovább tudjon szolgálni bennünket. Nagy szükségünk van még rá, hiszen még egy „fél világ” hátra van a földkerülésből. Szerencsére sikerült minden darabját kimenteni, javítható volt. Ez persze nem derült ki azonnal, csak amikor a kikötőben egy ehhez elég nagy területen kiterítettük és összeillesztettük a darabokat.
Ez után ismét fehér vitorlákkal mentünk tovább. Ilyenkor, amikor valami váratlan esemény történik (pl. vitorla probléma), a verseny szellemében az azonnali kármentés után az első prioritás, hogy a minimális időveszteséggel tovább tudjunk haladni. Azaz mielőbb új vitorlát tudjunk húzni. Minden más, mint pl. a károk felmérése, elpakolás, összecsomagolás, rendrakás, javítás, stb. csak ez után következik. Szóval haladtunk tovább a cél felé. Azt már látni lehetett a többi hajó helyzetéből, hogy ha velük valami komolyabb gond nem történik (és velünk sem), akkor a 4. helyen fogunk végezni. Mint ahogy ez történt is. Egyik csapattársam fogalmazott úgy, hogy „ez összhangban van a csapat potenciáljával”. Persze ez a potenciál állandóan változik, hiszen emberek jönnek-mennek a csapatban. Nem tudom, hogy egyetértsek-e a megállapítással, mert, ha pl. ezt a versenyt is nézzük, simán lehettünk volna dobogón, csak ügyesebben meg kellett volna találni a kedvező áramlatokat, mint ahogy néhány más hajónak sikerült. No de azért az első harmadban lenni nem rossz. A technikai problémákra tekintettel még jónak is mondható.
Érkezésünk után tényleg el is ment 4 óra azzal, hogy a kikötőbe beérjünk. Meglehetősen kieső, ipari területen található a Rivergate Marina. Lehangoló a látvány, ha az ember körülnéz, de a választás érthető, hiszen olyan megállóra volt szükség, ahol nagyobb karbantartásokat is el lehet végezni a hajókon, mielőtt nekivágunk a világ másik felének. Sajnos a Hobart-i tapasztalatok alapján szükség volt a hajókat újra kiemelni, mert egymás után mondták fel a szolgálatot a kormány csapágyazások. Egyrészt eresztettek (esetenként nagy mennyiségű vizet), másrészt viszont szétroppantak a csapágyak és szorultak, ill. beragadtak. Szerencsére a mi hajónkat az elsők között javítják, remélem nem lesz vele utána gond.
A megérkezések mindig kellemesek. Azok, akik fogadnak bennünket mindig szeretettel és jégbe hűtött sörrel várnak. Mindig valamiféle megkönnyebbülést hoz a célba érés. Egy újabb akadály leküzdését, egy állomással közelebb a végső célhoz, a hazaéréshez. Gratulálunk egymásnak. Mindannyian úgy érezzük, mint amikor valami fontos állomáshoz érkezik az ember az életében. És talán így is van. Sokaknak csak egy-egy szakasz teljesítése a cél, nekem minden egyes verseny egy-egy lépés csak a hazaúton. Egyelőre azt gondolom, hogy még kb. 3 hónap kemény időszak áll előttem, San Francisco-ig. Utána már levezetés lesz a hátralévő 3 szakasz. Még 9 verseny!
‹‹‹ Előző hír Következő hír ›››
