|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. január 20.
Nem sokkal előző bejegyzésem befejezése után, csütörtök délután áthaladtunk a pontozó kapun. Méghozzá szerencsés 3.-ként, ugyanis a Henri Lloyd nevű hajó szélcsendesebb területre került és ott ragadt egy ideig. Így megcsíptük a 3. befutónak járó 1 pontocskát. Az is valami. Rögtön a pontozó kapu után nyugat felé fordultunk. Ez egyben a spinakkereknek is búcsút jelentett, ugyanis pontosan abból az észak-nyugati irányból fújt a szél, amerre menni szerettünk volna. No se baj, elő a fehér vitorlákkal, azokkal haladunk takkolgatva előre.
Péntek délelőtt feltűnt egy sziget is a láthatáron, Budibudi szigete. Péntek délután aztán megérkeztek a zivatarok is. Az egyik hajó üzente a többieknek rádión, hogy most csapta nyakon őket, 40 csomós szél kíséretében, egy hirtelen kialakult zivatar. Erre Partick, a szkipperünk nagy nyugalommal válaszolta, hogy mi persze elkerüljük, majd amikor a radarképre nézett, akkor jött rá, hogy alig pár percünk van, hogy minket is utolérjen. Mire felért a fedélzetre, már ott is volt a vihar. Elmenekülni már nem nagyon lehetett, nem volt más választás, mint reffelni a nagyvitorlát és haladni tovább. A radaron jól látszott, hogy egy olyan zónába kerültünk, ahol egymás után keletkeztek, majd tűntek el a zivatarok. Hosszú órákba telt, míg kijutottunk belőle, de hát ez ennek az időjárási területnek a sajátossága. Szombatra virradóan, mintha éppen az előzőekben leírtakat akarná megcáfolni a természet, olyan csendes éjszakánk volt, hogy vadászni kellett a szelet. Alig 4-6 csomóval haladtunk, továbbra is takkolva, félig-meddig előre. Nagyon sejtelmes éjszaka volt. A párával telített levegőn keresztül a hold fénye akkor is csak átszűrődött, amikor nem volt felhővel takarva. Mögöttünk, a távolban hatalmas villanások jelezték, hogy komoly viharok vannak arrafelé. Szerencsére előttünk tiszta volt az ég. Csak a hajó által keltett hullámok csobogása és a vízkészítő kompresszorának zümmögése (nem annyira romantikus) törte meg a csendet.
Eközben persze szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Szerencsére előtte sikerült magamra kapni a vékony vízálló dzsekimet, de a meleg miatt csak rövidnadrág volt rajtam, ami persze tiszta víz volt. A vízálló cuccokkal is sajnos az a baj, hogy ahol nyílás van rajtuk (értsd nyak és kézellő), ott a víz is megtalálja az útját. Különösen az ilyen zivatarban, ahol olyan az eső, mintha magasnyomású mosóval akarnának bennünket megtisztítani. Minden esőcsepp fáj, még ruhán keresztül is. A kormánynál pl. Patrick állt, de mivel nem tudta nyitva tartani a szemét, felvett egy – kimondottan ilyen esetre odakészített – sí szemüveget, hogy tudjon kormányozni. Időközben azzal a jó hírrel próbálta feldobni az – egyébként elég nyomorúságosan kinéző, ázott veréb – csapatot, hogy a pontozó kapu után 6.-ra visszaesett helyezésünket ismét 3.-ra sikerült javítani. Ez meseszerűen jól hangzik, mert – a takkolgatás miatt – legalább 2,5-szer akkora utat teszünk meg, mintha egyenesen a célunk felé haladnánk. Sajnos a vasárnapra virradó éjszaka jobbára virrasztással telt. Amikor műszakban voltunk, akkor azért, amikor nem, akkor meg azért, hogy ne essünk ki az ágyból. A kiesés veszélyével akkor szembesül az ember, amikor vagy nagyon dől a hajó és egyszerűen már nem tudja az ember feljebb húzni az ágyat, vagy pedig ha gyakran takkolgatunk jobbra-balra, és mindig állítgatni kell az ágyat. Ez utóbbi egyébként nem jellemző az óceán átkelésekre. Azok, akik olvasták korábbi bejegyzéseimet a Rió-Fokváros szakaszról, emlékezhetnek, hogy talán 1-2 takk váltásunk volt az egész út alatt. Nos, jelen esetben, mivel tulajdonképpen egy kijelölt útvonalon haladunk a szigetek között, az általunk hajózható sáv viszonylag keskeny (óceáni viszonylatban), kb. 50 mérföldön belül próbálunk maradni a célirányos útvonalhoz képest. Szóval egyrészt ez ösztönöz bennünket a takkolásokra, másrészt pedig az állandó zivatar veszély. Elsősorban ezek játszottak velünk szombat éjszaka. Próbáltuk ugyan kerülgetni őket, de teljesen elkerülni nem lehetett, úgyhogy az éjszaka egy részét villámok között töltöttük.
Tulajdonképpen egész jól megúsztuk a vasárnap délelőtti műszakot, ami alatt azt értem, hogy a korábbi esőtől megszáradtunk és már vártuk a műszak végét. Ekkor javasolta szkipperünk, hogy gyorsan cseréljünk orrvitorlát, mert elég csúnya idő készülődik előttünk. Egyet kellett vele értenünk, csak az nem fér a fejembe, hogy miért kellett ezzel az utolsó pillanatig, műszakváltásig várni, amikor nyugodtan meg lehetett volna előtt mondjuk fél órával csinálni. No, mindegy, menni kellett. Előre a fedélzetre, ahol az átcsapó hullámok miatt azonnal átáztatott bennünket az egyébként nem kellemetlen, 31 fokos tengervíz. Csak ne lett volna olyan vizes…. Alig cibáltuk le legnagyobb orrvitorlánkat, amikor elkezdett szakadni az eső. De úgy, mintha dézsából öntötték volna. Nem is ázott verebek, hanem inkább kiöntött ürgék voltunk. A legnagyobb orrvitorla helyett előcibáltuk a közepeset, és előkészítettük a felhúzásra. Ekkorra már annyira erős volt a szél, hogy inkább a fedélzeten hagytuk és vártunk, míg csendesedik kicsit. Végül az eső is alábbhagyott és a vitorlát is felhúztuk. Kb. 1,5 órát vesztettünk a pihenőidőnkből, mire végre lemehettünk ebédelni, de az erős szélben ekkorra már nyirkossá száradt a ruhánk. Őszintén szólva ez a legrosszabb, a nyirkosság. Egyszerűen nem lehet vele mit csinálni. A kimosott és száradni kiterített ruhák sem száradnak meg a párával telített levegőben. Az egyetlen hely, ahol meg lehet szárítani valamit, az a gépterem. Itt viszont, értelemszerűen, olyan meleg van, hogy ha csak néhány másodpercre lép is be az ember, utána úgy szakad róla a víz, hogy többször is meggondoljuk magunkat, hogy bemenjünk-e. Mire a nagyvitorlát összecsomagolta a másik csapat, már mehetett is vissza a hajó orrára. Kicsit sok hűhó a semmiért volt az egész. Néha az az érzésem, hogy szándékosan talál ki Patrick áltevékenységeket, hogy elfoglalva tartsa a gárdát és kimerítsen bennünket, ezzel is tovább hangsúlyozva, hogy Ő a szkipper. Folyamatosan azt érzem, hogy fordítva ülünk a lovon, mintha nem mi lennénk a fizető „ügyfelek”, és mintha nem Ő lenne a fizetett szkipper. Egész vasárnap éjszaka folytatódott a szélcsend és szinte viharos szél egymás váltogatása. Nem könnyű megszokni és talán eldönteni sem, hogy melyik a rosszabb: ülni a szélcsendben és lötyögve várni, hogy mikor haladunk már előre, közben meg arra gondolni, hogy így sosem érünk Szingapúrba, vagy őrülten dőlve, takkolgatva tempósan haladni előre a célunk felé. Azt gondolom, hogy mégis az utóbbi, ha már elkezdtük, akkor mielőbb csináljuk végig. Apropó haladás, hétfőn továbbra is elsők vagyunk! Ugyanaz a két hajó üldöz bennünket, mint korábban, miközben Pápua Új Guinea és Új Britannia közötti Vitiaz Strait-ben haladunk, ami egy viszonylag keskeny szoros a két sziget között. Mesébe illő lenne ezt a versenyt megnyerni, hiszen ez a mi kupánk, az Old Pulteney kupa!
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Péntek reggel már a Solomon tengeren járunk. Itt hasonló időjárás kezd kialakulni mint a Doldrum határán: szeszélyes és zivataros. Csütörtök este és péntek reggel erősödő szélben, de különösebb vihar nélkül jutottunk előre. Bár a komolyabb szélre felkészülve, a közepes orrvitorlánkra cseréltük a legnagyobbat. Úgy tűnik jó döntés volt, mert így is komolyan dőlve és a hullámokon bukdácsolva sikerült vitorlázni. A komoly dőlés alatt azt értem, hogy a hajó fedélzete az alacsonyabb oldalon állandóan a víz alatt volt és már nem tudtam jobban felhúzni az ágyamat, hogy ne guruljak le. Praktikusan nem tudtam aludni éjszaka, mert állandóan kapaszkodni kellett, hogy ne essek le. Többen a leesésüket megelőzendő, a padlóra rakták a matracukat és ott aludtak, mondván onnan csak nem lehet leesni.
Az enyhe időre tekintettel 1 órás váltásokban kormányoztunk. Amikor én voltam a kormányállásban, akkor mutattam a műszakvezetőnknek, hogy a felhők magasságában egészen más a szélirány, merőleges arra ahonnan a vitorlázott szél fúj. Márpedig ez azt jelenti,hogy a baloldalon feketébe forduló zivatarfelhő tömeg nem mellettünk fog elmenni, hanem éppen a mi irányunkba tart. Rezignáltan vette tudomásul, hogy „persze, persze …”. Kb. 1 óra telt el, éppen a szombat hajnal kezdett virradni. A hajó aljából jöttem fel, amikor a hajó elé nézve láttam, hogy egyenesen a zivatar közepébe tartunk, de már olyan közel vagyunk, hogy nem tudjuk elkerülni. Azonnali takkolást javasoltam, de mire műszakvezetőmnek sikerült elszánni magát rá, hogy irányt váltsunk (amit egyébként is kellett volna), akkorra már ott tombolt felettünk a vihar. Ez nem egy kellemes helyzet, amikor elkésünk a megfelelő vitorlaméret előkészítésével (értsd csökkentésével), mert az előző gyenge szélben a legnagyobb vitorláinkkal haladtunk. A hirtelen viharos erősségű szél (a pontos sebességét nem tudom, mert továbbra sem működik a szélműszerünk, de kb. 30-40 csomós széllökéseket becsültem) tépte, cibálta a kiengedett vitorlákat. (Azért kellett kiengedni, különösen a nagyvitorlát, hogy ne borítsa teljesen oldalra a túlvitorlázott hajót.) Igyekeztünk olyan gyorsan, ahogy csak lehet a 2. reffre csökkenteni a nagyvitorlát, de ez is eltartott egy darabig. Végre ez is megvolt, stabilizáltuk a hajót és az erős szélben tulajdonképpen jól haladtunk tovább.
Vasárnap reggel arra kelt fel a nap, hogy – ha jól gondoljuk – első helyen haladunk. Így kell legyen, mert a korábbi első helyezett, Londonderry, jól kivehetően mögöttünk van. Ez nagy örömet okozott mindannyiunknak és talán némi elégtételt is az elszenvedett éjszakáért. Más vígasszal nem is szolgált a reggel, mert folyamatosan zivatarok kergettek bennünket. Igaz, sok viharfelhő elől sikerült elmenekülnünk, és megúsztuk egy kis esővel, amit gyorsan felszárított a szél. Úgy váltogatták egymást a viharos szeles és teljesen szélcsendes időszakok, mintha nem is ugyanazon a helyen lennénk. Mintha valaki valamilyen kapcsolótáblán véletlenszerűen és vadul nyomkodná az időjárás kapcsoló gombjait. Az egyik pillanatban még reffelni kell a nagyvitorlát, utána pedig teljes vitorlázattal lötyögünk a semmiben, a széljelző pedig úgy pörög, mintha éppen valami kávédaráló lenne (ez akkor következik be, amikor egyáltalán nincs szél, és a hullámok miatt az árboc végének kilengése miatt forog a windex).
