|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. január 28.
A szerencse forgandó. Közhely, de a vitorlázás, különösen az óceáni vitorlás versenyzés kapcsán nagyon is igaz. Csak egy éjszaka, a szombatra virradó éjszaka kellett hozzá, hogy teljesen átalakuljon a vezető hajók helyzete. Péntek este még úgy tűnt, hogy a OneDLL biztosan vezet és utána lemaradva halad a LondonDerry, majd mi. Mindannyiunkra szélcsendes idő várt, de a vezető hajó úgy beleállt egy széllyukba, hogy jó ideig nem tudott kikecmeregni belőle. Csak nézte, hogy közeledik a két üldözője és hogy hagyja el őket. Úgyhogy az éjszakából úgy jöttünk ki, hogy második helyen haladtunk a Londonderry hajó után. A korábbi vezető pedig mérföldekre lemaradva próbál lépést tartani velünk. Persze nekünk is volt teljesen szélcsendes időszakunk, amikor csak sodródtunk. Ilyenkor megpróbáljuk a hajó orrát legalább irányban tartani, de van amikor ez sem sikerül. Ha valaki megnézi a nyomvonalunkat, akkor egy érdekes hurkot talál benne, azaz volt amikor a sodródás közben körbe mentünk. A következő néhány napra élénk, erősödő, 20 csomó körüli szelet mond az előrejelzés, sajnos pontosan onnan, ahová haladni szeretnénk. Ez azt jelenti, hogy továbbra is szembeszéllel kell majd küzdenünk, de várhatóan sokkal kellemetlenebb körülmények között, hiszen az erős szél minden bizonnyal komolyabb hullámzást is hoz. A mezőny második fele komoly távolságra lemaradva próbálja a vezetőket behozni. Legtöbbjük nem a Pápua Új Guinea-i partok mentén keresi a szelet, hanem lényegesen kijjebb, a nyílt óceánon várja az erősebb szelet. Volt már erre példa, hogy hajók a legrövidebb úttól messze eltérve elébe mentek a szélnek, majd állva hagyták a korábbi vezetőket. Ettől tartva mi is északra, inkább a nyílt víz felé haladunk, onnan várva a szelet.
Fatörzs figyelő ügyeleten ill. a kormánynál állva elnéztem a csapat többi tagját. Elgondolkodtam rajta, hogy mennyi különböző emberrel hozott így össze a sors. Van közöttük olyan, akivel nagyon jól kijövök, hasonlóan gondolkodunk, hasonlóak az értékeink és könnyen megértjük egymást. Gondolom ők lesznek azok, akikkel a verseny után is megmarad a kapcsolat. És persze van olyan is, akivel – egészen őszintén – nem szívesen állok szóba sem. Szombat délben, az erősebb szelet várva felhúztuk a közepes orrvitorlánkat a legnagyobb helyére. Nem meglepő módon ezzel is ugyanolyan sebességgel haladtunk, mint a legnagyobbal, mivel az már nem volt hatékony, túl volt a hajó orra vitorlázva vele. Persze, mivel egy ilyen művelethez több ember kell mint akik egy műszakban vannak, mindez azt jelentette, hogy tovább tartott a mi műszakunk és megint kevesebb idő jutott pihenésre, alvásra. Korábbi spekulációnk, miszerint előrehozza a szervező a verseny lefúvását, nem jött be (egyelőre). Valószínűleg azért, mert motorral sem haladnánk az erős szembeszélben gyorsabban, mint vitorlával, úgyhogy nem igazán lenne mit nyerni vele. Mindenesetre egyre kérdésesebb, hogy időben Szingapúrba érünk-e. Szombaton este tovább erősödött a szél. Még mindig tartottuk a közepes orrvitorlánkat. Gondolom azért is, mert szorosan a nyomunkban üldözött bennünket versenytársunk. Az éjszaka közepén viszont, pont amikor pihenőn lettünk volna, bejött egy olyan vihar, hogy azonnal a legkisebb orrvitorlára kellett cserélni a közepeset. Ezeket az ébresztéseket utálom a legjobban. Nem mintha tudna az ember aludni az iszonyúan oldalára fordult hajón, de legalább megpróbál csukott szemmel kiszakadni a valóságból és a képzelet valami nyugodtabb világába kényszeríteni magát. Szóval, ilyenkor gyorsan visszarántanak a valóságba és közlik, hogy azonnal a fedélzetre kell menni. A kiegészítés így hangzott: „készülj, hogy vizes leszel!”. Először is megpróbáltuk a közepes orrvitorlánkat leszedni. Előre mentünk az orrfedélzetre, ahol az első másodpercben csurom vizesek lettünk az átcsapódó hullámoktól. Tulajdonképpen nem nagyon bántam, mert a víz továbbra is meleg, 30 fokos volt és nem volt más rajtam mint egy úszónadrág. Ha már egyszer vizes lesz az ember …. No, meg persze a mentőmellény. A mentőkötelem is be volt kapcsolva, hogy ne tudjon lesodorni egy váratlan hullám. Tulajdonképpen a vitorlát példaszerűen sikerült leszednünk, összekötöznünk. Szerintem ott kellett volna lekötözve hagyni a hajó orrában, de a szkipperünk ragaszkodott hozzá,hogy visszavonszoljuk a cockpitba. Ekkor derült, ki, hogy valaki véletlenül hozzákötözte a vitorlához a sottkötelet. Idegölő perc telt el, míg kioldozták. Egy örökkévalóságnak tűnt, miközben folyamatosan több méteres szabadesésekkel ugrált a hajó orra és időről időre elöntött bennünket a víz. Végre megmozdulhattunk, alig néhány métert haladtunk előre, amikor egy iszonyatos hullám csapódott oldalról a hajónak. Miközben felrepültünk a levegőbe, a hullám arrébb dobott mindannyiunkat. Éreztem, hogy végre hozzácsapódok a fedélzethez (pár méterrel arrébb, de a mentőkötelem megtartott) és valamiben meg tudott kapaszkodni a lábam, nem csúsztam tovább. Spárgához közeli testhelyzetbe érkeztem, de örültem, hogy stabilan voltam végre. Ott próbáltam lógatni a lábam, hogy az ízületet ne terheljem és sport krémmel bekenve vártam a megkönnyebbülést. Nem én voltam az egyetlen sérült, még másik két ember is megütötte, összezúzta magát. Persze, mindeközben tombolt a vihar odafent. Hallottam, ahogy felkerül a kis orrvitorla és, ugyan továbbra is erősen dőlve, de kicsit kiegyensúlyozottabban haladtunk tovább. Néha, amikor egy-egy erősebb széllökést kaptunk, éreztem, hogy a nagyvitorlát kilobogtatják, hogy csökkentsék a hajó dőlését. Sajnos továbbra is nagyon hiányzott a 3-as reff, ezért kellett a túl sok szelet kiengedni a nagyvitorlából. Vasárnap estére jobban lettem, legalábbis elhitettem magammal, hogy semmi baja a lábamnak. Úgyhogy megint a kormánynál álltam. Továbbra is északias irányban haladtunk a nyugatias szélben. Elég trükkös volt a kormányzás, mert a hajó nehezen akart irányban maradni. Ezt a jelenséget a zavaros hullámzás okozta, azaz hol szemből, hol pedig oldalról jöttek a hullámok és elég kiszámíthatatlanul (éjszaka volt, nem mindig lehetett előre látni a Pedig igyekeztünk volna, hiszen a nyakunkban lihegnek a versenytársak. Időközben elhagytuk Pápua Új Guineát és Pápua (Indonézia) partjaitól távolodunk. Ez persze ugyanaz a sziget, csak a nyugati fele már egy másik ország, Indonézia. Itt jóval kevesebb a hajóforgalom, inkább a szeszélyes időjárás az, amire nagyon figyelni kell. Időközben átléptük az egyenlítőt. Hétfőn konyhás szerepben voltam. Reggelire a standard (müzli és a vajas- dzsemes kenyér) mellé, szalámit és májpástétomot szervíroztunk, csak, hogy kicsit más legyen, mint a szokásos, unalmas menü. Ebédre igen jól sikerült a pesztós tésztánk, amihez pikáns, kolbászos szószt adtunk. Vacsorára pedig csirke curry volt a menü. Tulajdonképpen egész napos munkát ad ennyi embernek főzni, elmosogatni és persze másnap reggelre friss kenyeret sütni, ami napi rutin a konyhában. Végre kedd reggelre megjött a szervezők levele, miszerint lerövidítik a versenyt. Nem sokkal, 200 mérfölddel hozták előre az első versenyszakasz befutóját. Szerintem még mindig kérdéses, hogy hogy és mikor fogunk Szingapúrba érkezni, hiszen az előbb említett befutó után még van több mint
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Szombaton délelőtt egyenletes, folyamatosan erősödő szélben haladtunk 7 csomó körüli sebességgel. Sajnos nem pont a célunk felé, de a cél felé irányuló sebességvektorunk 5-6 csomó közötti volt. A ragyogó napsütésben szinte ideális vitorlázó időnk volt. Csak a váratlanul felbukkanó, esetenként tekintélyes méretű fatörzsek zavarták meg a nyugalmat, amiket néha ki kellett kerülni, nehogy összeütközzünk velük. Egyszer még egy rozsdás olajoshordóhoz hasonló úszó tárgy is az utunkba akadt. Egészen furcsa volt, mert mintha valami határozottan vonszolná maga után a víz alatt. Egy idő után ezt is magunk mögött hagytuk. Többször is felbukkant és a vízből kiugrálva szórakoztatott bennünket kistermetű delfinek népes csapata. Nem tudom, hogy ténylegesen kis termetűek voltak-e, vagy csak növendék delfinek, de nagyon aranyosak voltak, ahogy játszadozó gyerekek módjára ugráltak egymás után.
Gondolom, hogy milliszekundumok teltek csak el, amikor megérkezett a hátamra egyik társam, aki még csak akkor készült landolni. Történetesen rajtam. Persze nem tehetett róla, de ez már sok volt a lábaimnak. Mind a két térdem kicsavarodott. Iszonyatos fájdalom nyilallt belém, de a legrosszabb az volt, hogy hallottam (vagy éreztem), ahogy az ízületek csavarodva reccsennek egyet. Néhány másodperc agónia után diagnosztizáltam, hogy nem tört el semmim, mozog mindkét lábam. Visszakúsztam a fedélzeten a cockpitba, pontosabban csak a hajófedélzet hátsó részére, mert a cockpitba a leszedett vitorlát raktuk. A jobb lábam munkaképesnek bizonyult, de a bal térdem nagyon fájt, nem tudtam ráállni. Még a fedélzeten maradtam amíg összehajtogattuk a vitorlát, de már az új vitorlát nem tudtam segíteni felhúzni. Kértem egy fagyasztott darált húst (jobb híján) a fagyasztóból, amivel lejegeltem a bal térdem annyira, hogy le tudjak vánszorogni a hajó belsejébe.
