|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. február 01.
Veszélyes üzem a tengeri vitorlázás. Legalábbis nekem nem ez a legszerencsésebb szakaszom, az már egyszer biztos. No de folytassam ott, ahol legutóbb abbahagytam. Szóval a versenyt lerövidítették, tekintettel a kedvezőtlen szélviszonyokra. Mármint, hogy pont szemből kapjuk az áldást. Kedd este még a legkisebb orrvitorlával és 2-es nagyvitorla reffel próbáltunk meg északra menekülni, hogy utána – az előrejelzések szerint – kedvezőbb szögből kapjuk a szelet. Ugyanis a nyugatias szél az előrejelzés szerint északiassá fordult volna. Persze a szél erről semmit sem tudott, nyilván nem értesítették, hogy mit is kellene tennie, úgyhogy fittyet hányva az előrejelzésre, kitartóan fújt tovább, ahonnan eddig is. Éjszaka megkaptuk az újabb időjárás előrejelzést, amiben éppen a korábbi ellenkezőjét állították, mármint, hogy a szél hamarosan déli irányba fordul. Nem mintha ez sokkal pontosabb, vagy megbízhatóbb előrejelzés lett volna, mint az eddigiek. Mégis, azonnal takkot váltottunk, és délies irányba fordultunk, hasonló okok miatt, mint amiért eddig északnak haladtunk. Egész éjszaka viharokat kerülgettünk, reggelre viszont annyira lecsökkent a szél, hogy azonnal teljes vitorlázatra cseréltük a vásznakat.
Szóval épp ennek a megfeszített hátra merevítőnek a szomszédságában ültem, amikor az az acélszem, amihez az egész rögzítve volt, egyszerűen kiszakadt (valószínűleg a hegesztés engedett el). A megfeszített kötél, mint valami acélsodrony pattant fel és pontosan eltalálta az alkaromat. Az első pillanat fájdalma után zsibbadást éreztem. Eltartott egy darabig, mire feldolgoztam és megértettem mi is történt. Persze azonnal pánik a fedélzeten, hogy most mi is legyen. Tulajdonképpen jogosan, hiszen a széllökésekben kicsit túl volt a hajó orra vitorlázva, és a hátra merevítő nélkül ki tudja meddig és hogyan bírta volna az árboc. Az egyetlen jó döntés született, azonnal takkot váltani, hiszen a másik oldali hátra merevítő jó volt. Takkváltás után fel lehetett mérni a helyzetet és elgondolkozni, hogy mit tegyünk. Tulajdonképpen egyszerű volt a megoldás: Én, még a zsibbadt karommal levonszoltam magam a hajó aljába és előkerült egy zacskó fagyasztott víz. A célnak kiválóan megfelelt, azonnal le kellett hűteni, fagyasztani az alkaromat. Eközben próbáltam mozgatni a karom, az ujjaimat, ahogy az élet kezdett visszatérni bele a sokk után. Nagy örömmel konstatáltam, hogy minden irányban mozog a karom, még ha komoly fájdalmak árán is. Azt gondolom nem tört el semmim, de elég bizonytalanul mozogtam, mert nem igazán tudtam komolyabb erőt kifejteni vele. Márpedig továbbra is dől a hajó és kapaszkodás nélkül sehová nem lehet eljutni. Gondolom (remélem), néhány nap alatt helyrejön, mert mindkét kézre szükség van a hajón. Közben elég lassan haladtunk előre, mert szerdán délelőtt még mindig közel Szerda és csütörtök is elég ugrálósra sikeredett. Továbbra is széllel szemben haladtunk, de a tenger igen össze-vissza hullámokkal kísért illetve fogadott bennünket. Mindkét nap kerülgettük a zivatarfelhőket, sikerrel. Persze tovább folytatódik a spekuláció, hogy mikorra várható az érkezésünk. Az érkezési időre vonatkozó spekuláció mellett kedvenc beszédtéma a kaja. Csütörtök délután a fedélzeten ülve eszembe jutott egyik barátom, Horváth Csaba – aki nem mellesleg tavaly megcsinálta a verseny első felét – mondása, miszerint az ember egy idő után átkapcsol „állatka üzemmódba”. Péntek reggelre kicsit reménykeltő változás állt be a szél irányában, nyugatiassá, délnyugatiassá fordult, úgyhogy végre irányra tudtunk vitorlázni. Sajnos az erőssége jelentősen csökkent, úgyhogy nem igazán haladtunk gyorsabban a verseny célegyenese felé, mint korábban. Előttünk feltűnt a Londonderry hajó, aki a második helyen haladt, úgyhogy mindenkiben újra feléledt a remény a dobogós helyezésre. A harmadik helyen futó GB hajót azért nem látjuk, mert messze északra halad tőlünk. Csak a tisztázás kedvéért jegyzem meg, hogy a verseny aktuális állását, mindig a célegyenestől légvonalban mért távolság alapján határozza meg a szervező, így fordulhat elő, hogy hozzánk sokkal közelebb került a második helyezett, mint a harmadik. Szóval, ilyenkor mindig egy kis fogócska kezdődik. Hol közelebb, hol pedig távolabb kerülünk a látótávolságra lévő hajótól. Sajnos sok mindent nem tehetünk, mert a nagyon gyenge szélben hol ők, hol pedig mi futunk bele egy szélcsendes foltba.
Pénteken délben rövid látogatást tett nálunk Neptun király (egyik csapattársam maskarába öltözött személyében), és bejelentette, hogy szombaton délben újra ellátogat hozzánk, hogy törvényszéket tartson az egyenlítőn csak most átkelő társaink felett. Igaz, hogy már több napja áthaladtunk az egyenlítőn és az északi félteke csillagképei tűnnek fel az égen éjszaka, de az eddigi kedvezőtlen időjárás miatt csak most kerülnek felavatásra pollywog társaink. Ez alkalommal csak hárman vannak, mindhárman nők. Kíváncsi vagyok, milyen gusztustalanságot talál ki Neptun holnap a számukra. Apropó csillagos éjszaka, szombatra virradóan gyakorlatilag szél nélküli időben lötykölődtünk a tengeren. Az égen nagy örömmel üdvözöltem a Nagygöncölt. Sajnos a Sarkcsillag még nem látszott, de nem messze a látóhatár alatt volt, vagy csak távoli felhők takarták az ég alján. Mivel nem volt szél, nem volt különösebben izgalmas a vitorlázás, így hát kifeküdtem a deckre és bámultam az eget. Milliárdnyi csillag ragyogott, olyan sűrűséggel, amit sehol máshol nem lát az ember, csak ilyen, civilizációtól távoli helyen, ahol nem szennyezi az eget a közvilágítás. Sajnos a haladásunk annál gyengébb volt, sőt ha lehet azt mondani, negatív. Sajnos az előrejelzés sem jósol semmi ígéreteset. Valószínűleg ez az oka, hogy a szervező minden hajóról bekérte az aktuális üzemanyagszintet. Mi egész jól állunk, 4-ből 3 tartályunk tele van. Nyilván az a kérdés, hogy ha még előrébb hozzák a befutót, akkor meddig elég az üzemanyag és hol tudunk útközben tankolni. Elvileg még mindig több mint 500 mérföld lenne hátra a befutóig…
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Éppen leadtam a kormányos műszakomat, a decken ültem a ragyogó napsütésben és éppen azon gondolkoztam, hogy milyen kellemes az idő, miért nem lehet mindig ilyen. Szinte ideális vitorlás idő volt. Aztán az jutott az eszembe, hogy mindezek ellenére mennyire elfáradtam már az állandó szél elleni küzdelembe, az állandó dőlésbe, az élhetetlen környezetbe …. Egy erős széllökés ekkor még jobban megdöntötte hajót, hullámok mosták a szél alatti fedélzetet. Kérdeztem az éppen aktuálisan kormányzó csapattársamat, hogy engedjek-e kijjebb a nagyvitorlán, mert kicsit túl vagyunk vitorlázva ehhez a széllökéshez. Azt mondta, hogy neki jó ez így. Ebben a pillanatban óriási csattanás és iszonyatos fájdalmat éreztem a bal alkaromban. Először el sem tudtam képzelni mi történt, olyan volt, mintha letépték volna a karom.
A szélkeresés péntek délután is folytatódott, de a nyugodt és meleg időjárás jó alkalmat adott a fedélzeti fürdésre a hajó hátuljában. Nehéz leírni azt az érzést, amit egy ilyen tisztálkodás után érez az ember.
