‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. március 15.

2014.03.16.

Nos, mint legutóbbi bejegyzésem végén utaltam rá, nem volt kizárható, hogy a várhatóan gyengülő szél miatt előre hozzák a verseny befutóját, ugyanis erősen kérdéses volt, hogy időre Kínába érünk-e. Nem kellett soká várnunk a hírre, hétfőn kora délután jött a szatellites telefon, hogy az új befutó tőlünk 60 mérföldre van. Utána pedig motoros vitorlázva olyan gyorsan siessünk Qingdao-ba, ahogy csak tudunk. (Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy Hong Kong felé 2 napot lötyögtünk el a tengeren, hogy minél később érjünk oda. :( )

Sajnos ez a 60 mérföld is igen távolinak tűnt a gyengülő szélben, de hétfőn késő éjszaka végülis odaértünk és motort indítottunk. A nagy kérdés ilyenkor, hogy mekkora távra van üzemanyagunk. Ilyenkor mindig hozzám jönnek, hogy számoljam ki. Persze a pontos számoláshoz (a dízel tankok furcsa alakja miatt egy korrekt integrál egyenletre lenne szükség, de azért nem ennyire komoly a dolog. Szóval, most már részben rutin és tapasztalat alapján, azt becsültük, hogy épp elég üzemanyagunk lesz Kínáig és még a tartalék üzemanyaghoz sem kell nyúlni. (Ez a hajó hátsó tárolójában /alias lazarette/ van elhelyezve, műanyag kannákban, amik persze jellemzően valahol folynak és minden csupa dízel …) Itt jegyzem meg, hogy szinte csontra pontosan annyi volt a tankokban, mint amennyit számoltunk.

Az eleinte gyengülő szél később megfordult, déliessé vált, és így – hosszú idő után először – oldal, ill. hátszélben vitorláztunk. Persze a motort is bekapcsolva hagytuk, hogy a maximumot tudjuk kihozni a hajó sebességéből. Mindenki nagyon türelmetlen volt már és vágyott arra, hogy végre megérkezzünk. Kedden reggel a műszak kezdésekor felmegyek a fedélzetre és látom, hogy kb. 30 fokkal eltérve az optimális iránytól, elég lassan haladunk előre. Így bizony csak csütörtökön érkeztünk volna meg. Azonnal irányt változtattunk és nyílegyenesen a kikötő felé fordítottuk a hajót, ill. megemeltem a hajó motorjának fordulatszámát 1800-ra, hogy tartósan 10 csomó feletti átlagot tudjunk menni. Ezek eredményeként várható megérkezési dátumunk újra visszakerült szerdára. Ráadásul az időnként megerősödő hátszélben (a hozzá tartozó, hátulról érkező hullámokkal) még szörfölgetni is lehetett. No, nem nagyokat, de az időnkénti 15 csomós sebesség tovább biztatott, hogy másnap megérkezünk.
Minden jól is haladt kedden. Szerdán viszont rossz híreket kaptunk. Egyrészt a megérkezés előtti órákra szembeszelet jósolt az előrejelzés, másrészt a Henry Lloyd nevű hajónak elfogyott az üzemanyaga és nekünk kellett számukra pótlást átadni a tartalékunk terhére. Az időjárás illetően nem sok mindent tudtunk tenni, de már előre elegem volt a várhatóan szemből jövő, rövid hullámokból és az ezzel járó bukdácsolós haladásból. Ez le fog bennünket lassítani. Ha pedig az érkezési időnk szerda délután 16:30 után esne, akkor nem engednek be bennünket a kikötőbe (majd mindjárt leírom miért). A másik hajó üzemanyaghelyzete csak bosszantó volt, mert nem értem, hogy miért nem takarékoskodnak mások is, mint mi. Ez is hozzá fog adni az érkezési időnkhöz legalább egy órát.

Mindkét előbbi dolog bejött. Megfordult a szél és megint szemből fújt. 1-2 óra alatt a hullámok is átfordultak és azok is szemből jöttek. Erősen bukdácsoltunk. Az eső is eleredt és az erősödő szél át-át csapta a hullámokat a fedélzeten. Nagyon kellemetlen volt a környezet megint. Talán azért esett rosszul, mert már mindenki azt várta, hogy csak simán befutunk Kínába. Most meg megint tetőtől-talpig csurom vizesek voltunk. Ilyenkor persze jobban is fázunk. A kellemetlen időt tovább fokozta, hogy a köd is leereszkedett és látótávolságunk 1-1,5 mérföldre csökkent. Újra a számítógép AIS adataira, ill. a radarra kellett figyelni a fokozottan zsúfolt hajóforgalomban.

Nem sokkal dél előtt megérkezett a másik hajó mellénk, hogy adjunk nekik dízelt. Ilyenkor átdobunk egy kötelet a másik hajóra, aminek a végén van az üzemanyagot tartalmazó műanyag kanna, rajta egy másik hosszú kötéllel. A két hajó egymás mellett halad, és – mint a kötélhúzásban – szépen áthúzzuk egyik hajóról a másikra a kannákat, majd visszahúzzuk a kötelet és már mehet is a másik kanna. Fele tartalék üzemanyagunkat küldtük így át. Kérdezhetné valaki, hogy miért nem állunk egymás mellé és adjuk át a kannákat közvetlenül. Nos, szélcsendes, hullámzás mentes időben minden bizonnyal ezt tettük volna. Most viszont a fokozódó hullámzásban nem lehetett volna egymás mellé biztonságosan rögzíteni a hajókat, mert könnyen összeütődtek volna. Ezért kellett kötélhúzóst játszani. Ahogy gondoltam, tényleg elvett egy órát, mármint hozzáadott a várható érkezési időnkhöz. A transzfer befejezése után megpróbáltunk mindent kihozni a vitorlákból és a motorból, hogy még aznap megérkezzünk. Szerencsére sikerült. Nagy élmény volt nem sokkal ebéd után megpillantani Qingdao körvonalait.

Igazi meglepetés volt. Nem vártam egy világváros sziluettjét. A távolban felhőkarcolók sűrű sokasága nyújtózkodott a köd fölé, ráadásul igen hosszan a parton. Az egymást érő kereskedelmi hajók pedig igen erős, egészséges gazdasági pezsgésre engedtek következtetni. Ahogy közelebb értünk már láttuk az olimpiai rendezvény központot, és a színes 5 karikát a kikötő bejáratánál. Jöttek a fotósok is elénk kis csónakokon, hogy megörökítsék a megérkezésünket. A „hálátlan” Henry Lloyd, akinek üzemanyagot adtunk, nem sokkal utánunk érkezett, de mégis előttünk engedték be a kikötőbe, úgyhogy várnunk kellett. Elárulhatom, hogy nem örültünk a várakozásnak, úgyhogy búfelejtőnek előkerült egy üveg Old Pulteney, ami – miután kibontották – gyorsan „elpárolgott”. Mindenesetre segítette az idő eltöltését. Végre megkaptuk a jelet, hogy mehetünk a kikötőbe. Ahogy közeledtünk, úgy tisztult a kép. Élesedtek a belváros égbetörő csúcsainak körvonalai, egyre több lett a fotós, sőt megérkezésünket tűzijáték is jelezte! De mégsem ez volt a legszokatlanabb, hanem az a drón kamera, amit egy ügyes kezű kínai gyerek lebegtetett a fejünk felett. Ott körözött körülöttünk és biztos kiváló képeket csinált. Szerintem nem kell sokáig várni, hogy mindennapos legyen ez a technika, de most még mindannyian csak bámultuk. Ahogy a kikötő bejáratát elértük, egyre erősödő dobpergést és katonazenekart lehetett hallani. Ekkor értettük meg az egész időzítési őrületet. Ugyanis kb. 100, pirosba öltözött kínai fagyoskodott egész nap a dobok mellett, várva, hogy megérkezzen egy hajó. Amikor valaki befutott, akkor egy kb. 1 órás ceremónia vette kezdetét. Először a doboló hölgyek díszsorfala között kellett áthaladni, majd a zöld-aranyba öltözött katonazenekar (vagy valami hasonló) rezesei recsegtek a fülünkbe. Csak ezután értünk fel a pódiumra. Itt számos, igen harcosnak hallatszódó beszédet kellett végig hallgatnunk, amikben „tengeri harcosoknak” szólítottak bennünket. Úgy tűnik itt „divat” harcosnak lenni. Akárcsak otthon, hiszen Magyarországon is állandóan harcolunk valami ellen … Na, de ne politizáljak!

Szóval beszéd, beszéd után. Majd mindannyian kaptunk ajándékot, hisz itt így szokás. Egy szép sálat (persze pirosat, mert az itt szerencsét hoz), és egy klassz plüss lovacskát (mivel a kínai újév a ló éve, és persze ez is piros). Az ember még azt gondolná, hogy figyelmességről van szó, ha nem tudná, hogy mindezt központilag rendelték el. Erre figyelmeztet bennünket a biztonsági őrök soha nem látott sokasága is, akik persze akartak egy közös képet velünk, ami, biztos vagyok benne, hogy egy aktába is bekerül valahol. Az ajándék után felöltöztették szkipperünket a római harcosokra emlékeztető vörös stólába, és a római légiók zászlóira emlékeztető vörös zászlós rudat is a kezébe nyomtak. Sőt, függetlenül a helyezésünktől (ami nem túl fényes 10. hely, de a körülmények miatt most ez nem érdekel) jött a pódiumnak kijáró pezsgő is. Ezután átkísértek bennünket egy közeli épületbe, ahol könnyű süteménnyel és üdítőkkel kínálták a megfáradt „tengeri harcosokat”. Az épületig tartó úton legalább annyian kísérték és figyelték lépéseinket, mint ahányan voltunk, de lehet, hogy többen.
A több mint 1 órásra sikeredett ceremónia után fénysebességgel lőttünk ki a hotel felé. Nem kellett messze menni, mert közvetlen a kikötő bejáratánál magasodott az Intercontinental épülete. A hotel színvonalát jól jelzi, hogy a bejárata mellett egy Rolls-Royce szalon található …

Mindent követnek Kínában, ezért a szállodába csak útlevéllel lehetett bejelentkezni. Ez sajnos nem volt nálunk, hiszen elvitték útlevél kezelésre. Még szerencse, hogy volt nálam egy papír másolat, amit egy éjszakára elfogadtak, de gondoskodtak róla, hogy a szoba kulcsom 1 nap múlva már ne nyissa ki a szoba ajtaját, ha nem viszem vissza bemutatni az eredeti okmányt, benne a legfontosabb kínai vízummal. A hotelt nem akarom isteníteni, de tényleg 5 csillagos. Az éttermében minőségi kaják végeláthatatlan sorától lettünk szinte rosszul vacsora alatt.

Csütörtökön – a mellett, hogy én irányítom az itt tartózkodásunk alatt a munkákat – be voltam osztva (magamat osztottam be, hogy fair legyen és jó példával járjak elől) karbantartásra, délután meg vitorláztatásra. A délelőttöt nem részletezem, hisz már számos alkalommal leírtam, hogy milyen bolondok háza van a kikötőkben. Mindenki rohangál, mint pók a falon. Hol áramot nem tudunk vételezni, hol vizet. Hol ez az alkatrész hiányzik, hol valami más. Most az volt a cél, hogy minden meglegyen délre, ugyanis szponzorunk, az Old Pulteney whisky vendégeit kellett vitorláztatnunk délután. A vendégek nagyon kedvesek voltak, mert előzetesen meghívtak bennünket egy közeli kínai étterembe ebédre. Ez egy élmény, ugyanis a felszolgálók, pincérek, szakácsok, stb. egyike sem beszélt angolul. Úgyhogy vagy vinni kellett egy tolmácsot magunkkal, ha meg akartuk tudni mit is eszünk, vagy kockáztatni, hogy valami olyan kerül a szánkba, amire nem biztos, hogy vágytunk. Igazi gasztronómiai kaland. Elképesztő, hogy a helyi kínai konyha mennyire más, mint amit a hozzánk települt kínaiaktól lehet a kínai büfékben venni, arról nem is beszélve, hogy mennyire más, mint az un. nyugati konyha. Számomra az a legmeglepőbb, hogy egyelőre bírja a gyomrom a megpróbáltatást :) .

A délutáni vitorlázás jól sikerült. A vendégek érdeklődtek (annak ellenére, hogy senki sem vitorlázott előtte) és hajlandóak voltak rész venni a játékban. Húzták a kötelet, tekerték a csörlőket, sőt még kormányoztak is. Persze nem sok idő van magára a vitorlázásra, mert mire kimegyünk, felküzdjük a vitorlákat, csinálunk 2 fordulót, már jöhetünk is vissza. Mindenesetre a vendégek jól érezték magukat és ezt azzal hálálták meg, hogy meghívtak bennünket este vacsorára is. Mit ád az ég, épp a mi hotelünkben volt a vacsi, úgyhogy gondoltam elmegyek. A vacsora előtt azért még időt kellett szakítanom a használt ruháim mosására. Mivel az egész kikötőben egyetlen mosógép volt, nem sok opcióm volt hol mossak. Szóval egy épület alagsorában rátaláltam a Mosógépre. Elég kiábrándító volt, hogy csótányok mászkáltak körülötte, de mint írtam, nem volt más opció. Persze mondhatná valaki, hogy miért nem adtam le mosatni a ruháimat? Nos, a felszerelésemben sok „speciális” cucc van, amiket vagy nem lehet bizonyos hőfok felett mosni, vagy nem lehet kicsavarni, vagy nem lehet vasalni, és még sorolhatnám. Nem akartam kockáztatni, hogy egy ismeretlen mosodában tönkretegyenek valamit a felszerelésemből. Persze a mosásvállalkozásom sem volt kockázatmentes, mert a mosógép kínaiul volt feliratozva. Alig találtam valakit, aki beszél angolul és le tudja fordítani. A végén egy önkéntes fordító egyetemista lány segített megtalálni a „Standard mosás” feliratot.

Egyébként ez is egy érdekes történet. A tartományból angolul beszélő önkénteseket toboroztak, akik a mi itt tartózkodásunk idejére „rendelkezésre állnak”, hogy segítsenek a fordítással. Valójában ez azt jelenti, hogy mindenhova jönnek velünk és „megfigyelnek”. Jó példa erre, hogy amikor a beszerzőink elmentek vásárolni, természetesen a tolmács segítségével, akkor a pénztár után a fordító kislány elkérte a részletes számlát és minden egyes lapjáról fotót készített!? Ki tudja hová kerülnek ezek a képek, de biztos nem magának csinálta emléknek …

Este kis bonyodalmat okoztam azzal, hogy nem egyedül mentem, hanem 3 másik csapattársamat is vittem a vacsorára (akik nem voltak ott a vitorlázáson), de némi átültetéssel megoldották a kihívást. Tényleg nagyon kedvesen vették a nem várt kérést és az extra vendégeket tőlem. Azt viszont nem tudtuk, hogy 5 féle whisky-t és 3 féle bort is „kell” fogyasztani a vacsora alatt. Igazi gurman menü volt, ami közben komoly fejlődésen ment keresztül evőpálcika használati képességem. Itt ha nem tudsz pálcikával enni, akkor vagy éhen maradsz, vagy kellemetlenül érzed magad. A végén nagyon kellemes élménnyel jöttünk el.

A péntek különleges élményt tartogatott: a kínai „homestay”-t. Ez egy olyan program, amit a helyi önkormányzat szervezett a hajók legénységéből néhány kiválasztottnak. Én magam örülök, hogy jelentkeztem, mert így utólag azt gondolom, hogy megérte, és különleges élmény volt. Szóval néhány hónappal ezelőtt megjelent egy felhívás Qingdao-ban, hogy pályázni lehet vendéglátónak. Családok százai pályáztak, mert különleges megtiszteltetésnek számít, ha, akár egy fél napra is, vendégül láthatják a tenger harcosait. Szóval a pályázók közül a helyi önkormányzat különleges körültekintéssel választotta ki azt a 12 családot, akikről úgy gondolták, hogy megfelelően „képviselik” a kínai népet és betekintést tudnak adni egy itteni „átlag” család életébe. Nem akarok most annak a latolgatásába belemenni, hogy mondjuk Európa bármely városában hány jelentkező lett volna …, mindenesetre a család, ahová harmadmagammal kerültem hihetően „átlagos” lehetett az itteni alsó-középosztályból. Papa, mama a helyi kábelgyárban dolgozik, középvezetői beosztásban. Természetesen 1 gyerek, a tolmács szerepét betöltő Helen, középiskolás. Tömb bérházi kis lakás, a szomszédot kérték meg, hogy fuvarozzon bennünket. Bemutatkozáskor azonnal kezünkbe nyomták a kötelező ajándékokat és egy hatalmas csokor virágot (ez utóbbi nem kis problémát okozott, hiszen nem tudtam hová tenni). nekünk is mondták, hogy illik ajándékot adni, úgyhogy készültem. Persze azért váratlanul ért a dolog, hiszen nem volt lehetőségem semmit venni, úgyhogy még korábban csináltam néhány karkötőt a hajón található vékonyka zsinegből, hogy valami személyes legyen az ajándék, ill. a kezembe nyomtak egy angol teásdobozt, meg egy fél decis Old Pulteney miniatűr üveget, hisz mégis csak ezt a whisky-t képviseljük. Mi csak később adtuk át az ajándékot, amikor megérkeztünk a lakásukba. De előtte elvittek a város főterére fényképezkedni. Itt, nem mellesleg, rengeteg sárkányt eregettek, hisz közvetlen a tengerparton volt és jellemzően kellemes szél fúj, ideális a sárkányoknak. Azonnal kaptunk is a vendéglátóinktól egy kicsi, összecsomagolható sárkányt. Jó lesz szuvenírnek. A kellő számú fénykép után elmentünk a helyi történeti múzeumba, ami Kína, és Qingdao történelmével ismertette meg az érdeklődőket. Nos, ez utóbbiból nem sok akadt, mert talán 2-3 ember volt az egész múzeumban rajtunk kívül. Ennek ellenére nagyon tanulságos volt, mert sokat tanultam Kínáról és azt gondolom, hogy más szemmel nézek a világ eme részére. Persze tudtam, hogy ősi kultúráról van szó, de mégis letaglózza az embert, amikor 7000 éves (igen, 3 nulla van a 7-es után) történelemről olvas. Hol volt ekkor Európa? Qingdao, csak egy 2. kategóriás nagyváros itteni viszonylatban, de ettől még 5 nagyváros konglomerátumát hívják Qingdao-nak, és több mint 8,5 milló!!!! ember lakik itt, mintegy 10,000 négyzetkilométeren. Ugye, hogy meghökkentő?! Több ezer éves kézműves hagyományaik vannak a bambuszfaragástól, a porcelánkészítésen át az árny- bábozásig. Tulajdonképpen tiszteletet parancsoló az egész. Szerintem csak az sajnálatos, hogy ha bemegy az ember egy bevásárló központba, akkor ugyanazokat a márkákat találja, mint bárhol máshol. Akár Budapesten is lehetnék. De a legfurcsább (és ezt csak némi gondolkodás után tudatosítja az ember), hogy az összes reklámon nyugati (értsd európai/amerikai) arc reklámozza a termékeket. Alig lehet kínai modellt vagy reklámarcot látni (legalábbis itt).

Szóval tanulságos volt a múzeum, ami után megtiszteltek bennünket azzal, hogy elvittek magukhoz, a lakásukba. Kis lakás, de egy 3 fős családnak elég. Elsőre feltűnt, hogy a nappaliba valahogy nem illik az a hosszú citerára emlékeztető hangszer, ami a falhoz volt szorítva. Megérkezésünk után egy fiatalember rögtön elkezdett játszani a hangszeren, amiről kiderült, hogy közel 2,5 ezer! éves történelemre tekint vissza. A zenei csemege után kötelező teázás, majd közös ebédkészítés következett. Kis nyújtott tésztalapokba töltöttünk valami főszeres tölteléket, majd az így kapott batyut (amiből kereskedelmi mennyiséget készítettünk közel 2 óra alatt) gőz fölött párolva készítették el. Töménytelen más zöldséggel, hússal, sült mogyoróval és még ki tudja mivel rakták az asztalra. Tulajdonképpen minden finom volt, degeszre ettük magunkat. Evőpálcika használó képességem csúcsát jelentette, amikor a sült földimogyorót szemenként ettem pálcikával!

Mindent egybevetve nagyon kedvesek voltak, bár kommunikációnkat korlátozta a fiatal kislány szókincse. Azért megtudtam, hogy még mindig korlátozzák a gyerekszámot, és ha valakinek az első után további gyereke születik, akkor azt megbüntetik. Vidéken van lazítás a szabályon, ami szerint, ha valakinek az első gyereke lány, akkor próbálkozhat egy másodikkal is, büntetés nélkül. Kíváncsi vagyok mit szólnak ehhez a női emancipáció harcos képviselői: ez most pozitív vagy negatív?

Mikor visszaérkeztünk a szállodába, örömmel újságoltam más családoknál hasonló élményben részesült társaimnak, hogy milyen volt a nap. Kissé meglepett, amikor kiderült, hogy másoknál is zenei kultúrprogram és közös ebédkészítés volt a program. Ekkor esett le, hogy ez is nyilván meg volt határozva, mármint, hogy milyen „élményben” kell részesíteni a tenger harcosait. Tovább megyek, szinte biztos, hogy a zenészeket is központilag biztosították, az ajándékokat pedig előre be kellett vallani és jóváhagyatni, … Ez is Kína. El sem tudom képzelni milyen gépezet az, ami ezt az országot ilyen méretekben ilyen szorosan tudja irányítani és kontrollálni.

Szombaton saját programmal telt az egyetlen szabad napunk. Sétáltunk a belvárosban, nézelődtünk a boltok kirakatában, … semmi különös, inkább pihenés jelleggel lődörögtünk a városban. Lélekben már a vasárnapra készültünk, amikor nekivágunk az előttünk álló 5,700 mérföldnek, át a Csendes óceánon. Sajnos az út eleje szinte biztos szembe szelesnek ígérkezik, megint kellemetlen lesz, legalábbis Japán déli csücskéig. Onnan reménykedhetünk, hogy talán kicsit bővebb (oldal ill. hát) szeles időt kapunk és kevésbé dőlve, jó sebességgel haladhatunk nap-nap után. A hőmérséklet biztos hideg marad, mert japán déli sarka után egészen a 43. északi szélességi fokig felmegyünk. Azért csak eddig, mert ugyan az ideális út a 48. fokig felvinne bennünket, de – csakúgy mint a Déli óceánon – a szervező most is korlátozza biztonsági okokból, hogy mennyire mehetünk az északi sarki hideg és az alacsony nyomású ciklonok felé. A következő 1 hónapban ismét a tengerről tudósítok majd.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››