|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. március 24.
Ezek a kínaiak tudhattak valamit, amikor úgy búcsúztattak bennünket, mint háborúba induló harcosokat, akik nem biztos, hogy visszatérnek a csatából.
Délután viharosra erősödött a szél és 2 reffet is bele kellett rakni a nagyvitorlába, hogy irányítható maradjon a hajó. Estére még több szelet kaptunk, és az orrvitorláinkkal nem tudtunk tovább menni. A korábban fecskének kategorizált kismadár úgy döntött, hogy a hajóval utazik. Leszállt hozzánk és azóta is velünk van. Ide-oda bukdácsol (úgy megy mint a tengerészek, imbolyog a hevesen mozgó Péntek délelőtt is tartott a 40 csomó körüli szél, de teljesen kiderült az ég és ragyogó napsütésben utaztunk. A napsütés és a 20 fok feletti tengervíz hőmérséklet ellenére nagyon hideg volt az északi szél. Ismét újabb rétegeket kellett a viharruházat alá préselni. A hidegérzésünket nagyban rontotta, hogy tetőtől talpig átáztunk a folyamatosan átcsapó hullámokban. A viharos szél a kisebb hullámokat elporlasztotta és páraként kaptuk meg a vizet, ami mindenhová behatolt, míg a nagyobb hullámok sok köbméteres vízesést zúdítottak a nyakunkba. A kormánynál ez különösen izgalmas, mert ez állandó idegek játéka, hogy elég gyors vagyok-e ahhoz, hogy még a zuhatag előtt elforduljak és ne az arcomba kapjam a vizet. Ha nem, akkor bizony a tömérdek víz egy része szépen leszivárog az ember nyakán a mellkasáig és nyirkos, nedves érzéssel még kellemetlenebbé teszi az egyébként sem kellemes környezetet. Továbbra is „izmos” munka volt kormányozni, mert egy-egy, a hajó farához vagy éppen orrához érkező hullám 30-40 fokkal is el tudja a hajót fordítani, amit persze a kormányosnak kell minimalizálni ill. korrigálni. Komoly „full body workout”, a lábaktól a vállakig mindent megmozgató edzésterv, a’la Neptun. Valójában nem bánom, mert részben élvezek kormányozni, ill. a fizikai munka melegen tart. Péntek délutánra kezdtek kisimulni a hullámok és a szél üvöltése is alább hagyott. Azt gondoltam enyhül az idő. Nos estére ráébredtünk, hogy ez csak gyorsan múló remény. Az éjszaka ugyan a csillagok segítettek kormányozni, de olyan, 40-60 csomó körüli befúvások (értsd széllökések) voltak, hogy esetenként már-már azt gondoltam, hogy nem tudom visszafordítani a hajót irányba. A váratlan és hirtelen erős széllökés belekap a nagyvitorlába és olyan erővel tolja azt, hogy a hajó szinte kormányozhatatlanul a szél felé kezd fordulni. Ez akkor különösen probléma, ha egyébként hátszélre vagyunk felvitorlázva. Ekkor ugyanis kicsivel több vitorla van a hajón mint széllel szembe menetben. Nos, az ily’ módon túlvitorlázott hajó szél felé fordítva gyakorlatilag irányíthatatlan és erősen oldalra dől. Ezen azzal szoktunk segíteni, hogy valaki a nagyvitorla sott kötelénél van készenlétben, és szükség esetén kiengedi a nagyvitorlát, hogy kevesebb nyomás legyen rajta.
A szombati anticiklon gyönyörű napos időt hozott, ami nem csak kellemes volt az elmúlt napok nyomorúságos és hideg, vizes időjárása után, de kiszárította a ruhánkat és a hajót is. Nehéz leírni azt a jó érzést, amikor az ember a nyirkosság után újra száraznak érzi a ruháját. A fedélzeten ülve elgondolkodtam rajta, hogy mit is keresek én itt a Csendes óceánon. Elnéztem a csapattársakat és ismét megállapítottam, hogy a csapat az ami időnként nehézzé (volt már úgy, hogy elviselhetetlennek éreztem az embereket), időnként meg egészen élvezetessé teszi ezt a nagy utazást. Azt gondolom, hogy most, a kis létszám ellenére, jó a csapat. Ha már az embereknél tartunk, tegnap este volt egy érdekes affér a műszakvezetőm és Patrick között. Mostanában a szkipperünk több időt tölt a hajóban mint a fedélzeten. A navigációs asztaltól figyeli (egy fedélzeti kamera képén), hogy mi történik a „felszínen”, és onnan próbál ukázokat osztani. (Amikor meg nem ezt csinálja, akkor videókat néz a laptopján.) Péntek éjszaka is így történt, és a gyengülő szélben szinte kiabálva dugta ki a fejét a feljárón. hogy miért így és így vannak a vitorlák, miért nem megyünk gyorsabban stb. Ez mindenkinek rosszul esett és a műszakvezetőnk is emelt hangon küldte el melegebb éghajlatra, mondván, hogy jobban tenné, ha nem kiabálna és inkább a fedélzeten töltené az idejét. Az incidens után Patrick érezhetően csendesebb lett (itt volt az ideje), de leváltotta a műszakvezetőnket és egy másik csapattagot nevezett ki. Nyilvánvalóan olyan embereket keres műszakvezetőnek, akiket teljes mértékben tud irányítani és kevés önálló akarattal rendelkeznek (e miatt én számításba sem jövök :)). Az időre visszatérve a Japán partoktól még mindig sokat kell északnak mennünk. Kíváncsi vagyok, hogy a már most is rendkívül hideg éjszakák mennyire hűlnek tovább. Nem szeretem a hideget. Még száraz időben csak-csak tud az ember védekezni, de vizes ruhában szinte reménytelen. Biztos vagyok benne, hogy további nedves napoknak nézünk majd elébe. Emlékeimben él a történet, hogy egy híres kapitány, Magellán nevezte el, még az 1500-as években a Csendes óceánt „csendes”-nek (angolul „Pacific”), mert nyugodtnak, barátságosnak találta. Igen kérdésesnek tartom a névválasztást. Inkább „változékony”-nak kellett volna hívni, mert szinte lehetetlen lépést tartani az időjárással. Egyszer gyönyörűen süt a nap, pár perccel később esik az eső. Egyszer szélcsend van, pár percre rá pedig akkora széllökést kapunk a nyakunkba, hogy a hajó teljesen lefekszik az oldalára. Ilyenkor persze kisebb fajta pánik van, mert egy időre irányíthatatlanná válik a hajó. Persze első lépésnek reffeljük a nagyvitorlát, de mire ezt megszervezik az is eltart egy darabig. Mivel ez is, mint általában a pánikok a műszakváltás előtt 5 perccel történnek, mint vasárnap délben is. Mire végére értünk a reffelésnek, megint a pihenő időnkből használtunk el fél órát. Neptun most is elkérte a részét: ismét elszakadt a 3. reff kötelünk. Nyilván valami vitorla konstrukciós hibáról lehet szó, hiszen mindig ugyanott szakad el. Ez volt az utolsó új, tartalék reff kötelünk. Megint 3. reff nélkül megyünk tovább.
Hétfőn ismét hajószakács voltam, viszonylag könnyű napunk volt. Sajnos, mert ez azt jelentette, hogy nem nagyon volt szél, jobbára csak lötyögtünk. Még mindig kb. 4200 mérföld van hátra, ami további kb. 20 nap!, ha az eddigi átlagsebességünket vesszük alapul!
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Az egész ott kezdődött, hogy csütörtökön reggel Japán déli csücskénél bekanyarodtunk és megreptettük a közepes spinakkerünket. A némileg erősödő és élesedő szélben ugyan felmerült a gondolata, hogy leszedjük és alapvitorlázattal menjünk tovább, de, mivel olyan jó érzés volt spinakkerrel menni, fenthagytuk, mondván, hogy majd később leszedjük. Én ugyan viharruházatban maradtam vagy 2 órát szolgálaton kívül, hogy ha kell tudjak segíteni, de a végén feladtam és lefeküdtem. Kicsit később felébredtem és hallottam, hogy Patrick azt kiabálja, hogy „Húzd Natália!”.
Mivel a szél nem akart enyhülni, ezért a nyilvánvalóan túlvitorlázott hajón csökkentettük a vitorlafelületet és leszedtük a belső orrvitorlát. Bár szerintem még vitorlázható volt az idő, de a darabokra szakadt spinakker élménye konzervatívabb vitorlázásra ösztönözte Patricket, ezért nem maradhatott fent minden vitorla. Ez stabilizálta a hajót, de sajnos sokat vesztettünk a sebességünkből. Szombaton végre csökkent a szél és utolért bennünket egy magas nyomású anticiklon. Az extrémitások egymást követték: a túl sok szél után túl kevés. Szinte egész szombaton csak lötyögtünk, vártuk a szelet. Ugyan még mindig Japán partjai mentén vitorláztunk, de valamivel délebbre voltunk a többi hajótól és így kikerültünk a Japán partok mentén északra tartó erős „Fekete kígyó” (Black snake) áramlatból, ami a többi hajót a szélcsend ellenére is előre tolta. Azzal vígasztalt Patrick, hogy majd mi hamarabb kapjuk meg a délről érkező frissülést, de ez egyelőre nem jött be.
A pánik előtt kimondottan szép vitorlás időnk volt, sziporkázó napsütés, viszonylag erős szél és alig felcsapódó hullámok. Kiváló szárító idő.
