‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. március 28.

2014.03.31.

Pillangóztunk! No nem lepkehálóval szaladgáló embereket kell elképzelni, akik egy zöld mezőn szaladgálnak (idilli, nem?). Sokkal inkább mi voltunk a lepkék egy hatalmas háborgó mérges kék mezőn és Neptun rohant utánunk lepkehálóval.

Hétfőn reggel annyira fordult a szél nyugatiassá, hogy tulajdonképpen tökéletes hátszél volt arra az irányra, amerre menni akartunk volna. Ez majdnem ugyanolyan rossz, mint a szembeszél, mert a „normál” vitorlázattal nem lehet teljes hátszélben menni, hiszen a nagyvitorla „beárnyékolja” az orrvitorlát. Szóval, ki kell téríteni az orrvitorlát a nagy árnyékából.
Ehhez egy „rudat” használunk (mint a spibaum, csak rövidebb), aminek az egyik végét az árbochoz rögzítjük, a másik végét pedig 3 kötéllel 3 irányba stabilizáljuk több méter magasságban, a nagyvitorlával ellentétes oldalon.
Pontosan olyan magasan, mint a közepes orrvitorlánk hátsó sarka, ugyanis ezt rögzítjük a rúd végéhez.

Így el tudjuk érni, hogy a két vitorla, a nagy és az orrvitorla, a hajó két oldalán legyen, így a legnagyobb vitorlafelületet tudjuk felajánlani a hátszélnek, hogy toljon bennünket előre. Szép az ilyen pillangózó hajó, de nagyjából ennyi. Elég instabil, olyan értelemben, hogy billeg egyik oldalról a másikra. Ezért pl. rendkívül nehéz bármit csinálni rajta, mert hol jobbra, hol pedig balra esik el az ember. A hajó belsejében szó szerint faltól-falig esünk, ha bárhová menni akarunk, de még akkor is, ha csak megállunk. Őszintén szólva, nem is tudom melyik a rosszabb: ez, vagy az erősen (de egyenletesen) dőlő hajó. Ezen felül viszonylag nehéz kormányozni, mert nagyon érzékeny ez a vitorla felállás a legkisebb szélirányváltozásra is, úgyhogy nagyon kis határok között kell a hajót tartani.

Az előző kellemetlenségek ellenére nagyon élvezhető nap volt a hétfő, mert gyönyörű, napsütéses időnk volt, és a dél-nyugatias szél sem volt most olyan hideg, mint a korábbi, északi szelek. A hátszélnek van azért egy jó
tulajdonsága: a hullámok is hátulról érkeznek. Ez pedig egyet jelent a szörfözéssel! Bár már nem annyira újdonság nekem, de mindig tudom élvezni, amikor 17-18 csomóval lesiklunk egy-egy hullámról.

Apropó újdonság. Szerencsére, a kis létszám ellenére, van a műszakunkban 2 fiatal, értelmes és – nem utolsó sorban – lelkes csapattag. Nagy örömömet lelem benne, hogy tanítgathatom őket. Nem utolsó sorban azt élvezem, hogy elmondhatok nekik olyan dolgokat, amiket nekünk senki (különösen nem a
szkipperünk) sem mondott el: a „miért”-eket. Azt gondolom, hogy ez a Clipper oktatási megközelítésének a hibája, nevezetesen, hogy „csak”
betanított munkásokat képeznek és nem számít az, hogy valaki megértette-e, hogy miért kell egy kötelet meghúzni, vagy miért kell a hajó dőlésének irányába tekerni a kormányt, … és még sorolhatnám a sok „miért”-et. Mivel engem érdekel, azért utána gondolok ill. utána járok a dolgoknak, de nem ezt vártam. Sokkal többet szerettem volna tanulni. De ez már nem fog javulni, úgyhogy magamnak kell kikaparni ami érdekel.
Visszatérve az újoncokra, egyikük most tanul kormányozni (másikuk sajnos bátortalan), tehetséges. Érdekes volt nézni az első szörfözéseit. Szinte vibrált, remegett az izgalomtól és az élvezettől. Valószínűleg én is ilyen voltam az első szakaszon.

A szörfözés egészen kedd reggelig tartott, nagyon jó sebességgel haladtunk.
Sajnos az éjszaka kevésbé volt élvezetes mint a nappal. Nem csak azért, mert a korom fekete, borult égbolt semmilyen tájékozódási pontot nem adott a kormányzáshoz, de azért is, mert komoly villámlások kíséretében eleredt az eső. Amolyan áztató eső ez. Tartósan és kiadósan jön le az égből. Az ember csurom vizes lesz és a végén már fel sem veszi.

Az éjszaka nagy részét kormányoztam, mikor meg nem a kormánynál voltam, akkor az orrfedélzeten voltam vitorlát cserélni, leszedni, felhúzni, …, mikor mit kellett. A tapasztalatlan új műszakvezető megtalálta, hogy tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, akire mindenben számíthat. ezért ezzel (vissza)él. Többen a csapatból pl. kategorikusan „megtagadják”, hogy az orrfedélzetre menjenek. Ki marad? A 2 újonc, akik valami adrenalin éhségükben élvezik a veszélyt, meg én. Tulajdonképpen nem bánom, mert legalább telik az idő, de kedd reggel kicsit kibuktam, hogy mindenben tőlem várják a megoldást.

Szinte egész éjszaka kormányoztam és csak azért mentem le a hajó belsejébe, hogy megírjam a kötelező angol blog bejegyzésemet, amire én voltam a soros.
Ilyenkor, különösen csurom vizesen, egy tortúra a le-felöltözködés. Alig vetettem le a vizes gönceimet, amikor hív, hogy menjek vissza a fedélzetre, mert le akarják szedni a belső orrvitorlát. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mondtam nekik mielőtt lementem a hajó belsejébe, de akkor még valami oknál fogva nem volt fontos, amit 10 perccel később azonnal meg kellett
csinálni.) Javasoltam neki, hogy ez egy kétemberes munka, meg tudják csinálni nélkülem is. Nem. Ragaszkodtak hozzá, hogy öltözzek fel és menjek segíteni nekik. Bosszantó. Különösen annak fényében, hogy látom, mennyire megváltozik valaki azzal, hogy „pozícióba” kerül. Eddig sem csinált sok mindent a fedélzeten, most talán még kevesebbet, mint műszakvezető, de úgy viselkedik, mintha a titulussal tudást és tapasztalatot is szerzett volna.
Úgy beszél, mintha rendelkezne bármi és bárki felett is a csapatból.
Sajnálatos.

Az egyetlen jó, hogy azt veszem észre magamon, hogy, ahogy kezd elérhető közelségbe kerülni a hazatérésünk, egyre jobban viselem az ilyen idegesítő dolgokat és egyre inkább csak az érdekel, hogy minél előbb érjünk oda.
Tudok mosolyogni a hülyeségükön és inkább sajnálattal nézem az ilyen és hasonló gyenge jellemeket, semmint bosszúsággal.

Szerdán irányt váltottunk,és elkezdtünk erősen dél-kelet felé haladni. Ez talán kissé furcsának tűnhet azok után, hogy a legrövidebb út észak-keletre van ill. hogy eddig ebbe az irányba haladtunk. Az irányváltásnak az volt az elsődleges oka, hogy Japán partjai közelében kialakult egy alacsony nyomású légköri képződmény, egy ciklon, ami keletre tartott. Nem akartunk az ez által hozott viharokba kerülni, ezért dél felé igyekeztünk, hogy tőlünk északra történjen minden borzasztó, amit ez a ciklon hozhat. Szerintem túlságosan is délre tartottunk, ami azzal a veszéllyel jár, hogy az Észak Csendes óceáni magas nyomású anticiklonba futunk túl mélyen bele, és esetleg szél nélkül maradunk.

Lehet, hogy revidiálnom kell a Magellánról alkotott véleményemet, mert mostanában valóban csendes, és nyugodt a Csendes óceán. De majd a végén eldöntöm, hogy mit gondoljak. Ahol most járunk, ott van egy ismétlődő ritmusa az időjárásnak. Napközben gyönyörű, ragyogó napsütés, míg az este közeledtével befelhősödik az ég. Éjszaka villámlás és eső kísérte zivatarok vonulnak minden fele. Majd másnap kezdődik az egész elölről. Ennek a sémának a jegyében telt a szerda és a csütörtök is. Nappal melegünk van és megszáradunk, éjszaka fázunk és elázunk. Valahogy a Reziben töltött katonai hegyi kiképzésem jutott eszembe, csak ott 1 hét alatt vége volt a nyomorúságnak. Itt még mindig több mint 2 hét van hátra!

Csütörtök reggelre szinte egészen elállt a szél. Jött a kérdés, miért nem spinakkerezünk? Hát legyen, spinakkerezzünk! Fel is cibáltuk a legnagyobb spinakkert a fedélzetre és elkezdtük előkészíteni a reptetésre. Ekkor jött Patrick és elkezdett arról beszélni, hogy mennyire kezd magához térni a szél, miyen rossz lesz majd a nagy szélben leszedni a nagy spinakkert. Erre persze mindenki bepánikolt és behódolva „megszavazták”, hogy a legkisebb spinakkert rakjuk csak fel. Én széljegyzeteltem külön véleményemet :)

Hogy valami értelmeset csináljak, lementem a hajóba és elkezdtem összeragasztani a közepes, és néhány napja darabokra szakadt spinakkerünket. Mondanom sem kell, hogy 10 perc múlva kiabálnak le a hajóba, hogy valaki menjen fel, mert lecserélik a kis spinakkert a nagyra.
Mint korábban írtam, már tudok mosolyogni az ilyenen, de inkább lent maradtam és folytattam a spinakker doktori gyógyítást. Ez abból áll, hogy a teljes hosszában végigrepedt vitorla darabjait egymáshoz kell illeszteni és ragadós hátú javító szalaggal össze kell ragasztani. Ezt mindkét oldalon meg kell csinálni, majd a szalagot erősen hozzávarrni a vitorla anyagához.
Erre van egy rozsdás, öreg varrógép a fedélzeten. Korát megbecsülni sem lehet, de biztos, hogy a villamosság felfedezését követően készült, mert már van rajta villanymotor, de még kézzel is lehet hajtani. A gondot az jelenti, hogy a szimpla, elszakadt vitorlavásznat így két oldalról megragasztva és megerősítve még csak-csak helyre lehet hozni, de a vitorla sarkait, ahol sok réteg anyag van egymáshoz erősítve nem tudjuk hogy lehet, meg lehet-e egyáltalán javítani a hajón. Készültek képek a súlyosan sérült részekről és elküldtük azokat a vitorla gyártójának, hogy adjon tanácsot a javításban. Meglátjuk mit válaszolnak.

Sajnos abban is igazam lett, hogy túlságosan délre mentünk, mert a csütörtök nagy részét szélcsendben lötyögve töltöttük. A várt alacsony nyomású ciklont viszont mégsem sikerült elkerülni, késő délután utolért bennünket. Ilyenkor igazán nem kellemes a fedélzeten lenni. Fúj a szél, esik az eső, az ember arcába felváltva vágja a szél a tengervizet és az esőcseppeket, és ha ez mind nem elég, akkor időnként egy nagyobb hullám átcsap a fedélzeten, mindent és mindenkit átáztatva. Az ember igazán nyomorúságosan érzi magát. Tulajdonképpen csak kétféleképpen lehet ezt megélni: vagy minden percet kínnal élni át és számolni a másodperceket, vagy pedig az egészet fel sem venni és mint a helyzettel járó adottságot felfogni és nem foglalkozni vele. Valójában a kettő között csak az a különbség, hogy míg az első esetben az ember teljesen belefullad az önsajnálatba, addig a másik esetben inkább máshol kalandoznak a gondolatai.
Igyekszem az utóbbit magamra erőltetni és nem foglalkozni az időjárással, ami ellen úgysem tudnék mit tenni.

A péntekre virradó egyik éjszakai műszakot sikerült a hajó aljában töltenem, mert a teljesen végig szakadt spinakker javítása jelentős időt felemésztett. Viszont a péntek hajnali műszakban már a fedélzetre hívtak, mert a szél kezdett viharos lenni és sürgősen csökkenteni kellett a vitorla felületeket. Kisebb orrvitorlát raktunk fel és reffeltük a nagyvitorlát.
Ahogy hajnalodott, már láttuk is a fehér tarajos hullámokat magunk körül, amik 7-es, 8-as erősségű szélre utaltak (akit érdekel, keressen rá a Beaufort skálára a neten) . Érdekes, hogy mennyire máshogy éli meg az ember a vihart, mikor látja, szemben azzal, hogy éjszaka korom sötétben semmit nem lát, csak hallja és érzi a természet erőit.

Kezdek megbarátkozni Magellán elnevezésével, mert ahhoz képest, hogy ez a Föld legnagyobb óceánja (nagyobb vízfelületről beszélünk, mint az összes szárazföld együttvéve!), sokkal barátságosabb az idő, mint jó pár helyen, ahol eddig jártunk. A változatos idő persze állandóan mozgásban tart bennünket, mármint a hajó legénységét. Péntek kora délelőtt például újra csökkent a szél és újra lötyögős lett a haladásunk. Sajnos a konzervatív (és a kelleténél cikcakkosabb) haladásnak megvan az eredménye: a 9. helyen futunk.

Nemsokára áthaladunk a 180. hosszúsági fokon, ami a Földkerülés felét jelentené, mármint a kelet felé haladást illetően. No, de erről többet a következő bejegyzésemben.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››