‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. április 1.

2014.04.03.

Előző bejegyzésemben írtam az új, tapasztalatlan, de lelkes és törtető műszakvezetőnkről. Nos, nem sokkal az után, hogy befejeztem naplómat, szegény balesetet szenvedett. Épp mellettem történt az eset. A matracomon ültem, mellettem kinyitotta a gépterem ajtaját és láttam, hogy behajol valami ruhadarabot kivenni. (Korábban már írtam róla, hogy ez az egyetlen száraz hely a hajón és ide rakják a vizes cuccokba már belefáradt emberek ruháikat száradni.) A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a lába egy váratlan hullám miatt lecsúszott a gépterem ajtajának küszöbéről és már be is esett a motortérbe. Ez egy nem különösebben kellemes környezet, ha esésről van szó, mert tele van éles, hegyes, szúrós, többnyire fém cuccokkal, elsősorban a motorral meg egyéb berendezésekkel.
Szegény csúnyán összetörte magát, de még ki tudott mászni önerőből, mire leugrottam az ágyamról. Utána viszont már nem nagyon tudott mozogni, az ágyához is már vinni kellett, pedig kb. 1,5 méterre volt az esettől.
Az oldalát, a bordáit fájlalta erősen. Olyannyira, hogy az erős fájdalomcsillapítók ellenére 1 nap elteltével sem tud mozogni. Még a WC-re is úgy kell kivinni. Vagy nagyon komoly zúzódása, vagy bordarepedése van. Gondoljuk mi, meg a telefonon felhívott távorvos. De a lényeg, hogy SEMMIT nem tudunk tenni. A legközelebbi orvos ill. kórház vagy Japánban, vagy San Francisco-ban van. Mivel több ezer mérföldre vagyunk a szárazföldtől, ezért semmilyen légi evakuáció nem jöhet szóba, hisz pl. egy helikopternek nincs ilyen hatótávolsága. Az egyetlen szóba jöhető mód valamely ország hadi flottájának mozgósítása lehetne, de ez egy ilyen „egyszerű” (értsd nem életveszélyes) esetnél nem merül fel. Szóval várhatóan 2 hét kín és szenvedés vár szegényre. Ha szerencséje van, akkor csak zúzódás. Mire az USA-ba érünk, nagyjából helyrejön. Ha nem, akkor a törés miatt az utat is abba kell hagynia.

Egy biztos, nem szabad betegnek lenni a hajón. Ez nem betegnek való környezet. Bár, mivel Patrick egyik kedvencéről van szó (még ha eddig rövid életű is volt a műszakvezetői karrierje), kivételes bánásmódban van része.
Patrick is rendszeresen meglátogatja, beszélget vele, sőt még azt is megkérdezték, hogy megemlíthetik-e a rendszeres szkipper blogban. Ezt eddig senkitől nem kérdezték meg, és volt akinek a családja a hivatalos hajó blogból értesült, hogy a hozzátartozójukkal valami baleset történt. Ami Patricket illeti, mellettem egyszer ment el és kérdezett egy félmondattal rá, hogy „ugye minden OK?”, mikor vesehomokkal egy fél napot kínok között feküdtem korábban.

Mindenesetre remélem, hogy betegünk hamar felépül, mert egyrészt nagyon kevesen vagyunk a műszakban a fedélzeten, szombatra virradóan pl. ketten jelentünk meg műszakváltásra. Másrészt, mivel ágyhoz van kötve, az ő hálótársa most az én háló(váltó)társam lett. Jobb szeretem, ha nem kell osztozni az ágyon valakivel, mert így minden alkalommal össze kell csomagolni a hálózsákomat, ami önmagában egy tortúra.

Apropó betegek. Az egyébként is alacsony létszámból (14-en vagyunk
legénység) az előbb említett műszakvezető mellett ugyancsak betegállományban van hajómérnök társam és egy másik fiatal lány. Előbbi rettentően köhög (mint akinek tüdőgyulladása van, rossz hallgatni), utóbbi pedig meghúzta a karját és mellkasát, ezért nem megy fel a fedélzetre.
Mindezeken felül a „vitorlajavító” még mindig a spinakkert ápolja, de mióta befejeztem kisegítői tevékenységemet, azóta nem nagyon halad vele. Summa summarum, maradunk 10-en, mint hadra fogható legénység. (És akkor még nem is említettem, hogy 2 konyhás is kiesik, úgyhogy legrosszabb esetben csak 8 fő marad.) Márpedig ez alatta van a Clipper hivatalos minimumának, ami 12 fő. Elvileg ettől kevesebb legénységgel nem indíthatnak el egy hajót.
Persze így út közben nem nagyon tudunk mit csinálni, maradnak a felébresztések a pihenőműszak közepén.

Az időjárást illetően sajnos nincs javulás, még midig az a nyomorúságos, esős, borult, időnként viharos széllel járó ciklon kísér bennünket, ami elől nem sikerült elmenekülni. Úgyhogy, most kvázi jön utánunk és folyamatosan csurom vizesek vagyunk. Annyira elegem van már a vízből, hogy szombat reggel 2 réteg Gore-Tex vízálló réteget vettem fel, hátha sikerül szárazon maradnom. Hát nem sikerült. A fedélzetre átcsapó hullámok minden apró rést megtalálnak és beszivárognak az ember ruhájába, ami miatt folyamatosan hidegnek és nyirkosnak érzi az ember magát.

A szürke időjárásba csak egy delfin csapat látogatása hozott színt.
Hosszasan elnéztük, ahogy követnek bennünket, ki-kiugrálva a vízből, közben nagyokat szuszogva. Elképesztő, hogy milyen iramot tudnak diktálni.
Jól lehet őket látni a víz alatt, a kristálytiszta sötét türkiz vagy inkább zöldes vízben. Mi – az erős szélben – 13-15 csomóval haladtunk, és láthatóan meg sem kottyant nekik. A leglátványosabb az volt, amikor úgy ugrottak ki a vízből a nagyobb hullám tetején, hogy egy hullámvölgy fölött voltak. Ilyenkor hosszan „repültek” és messze a hullámvölgy alján csapódtak újra be a vízbe. Lenyűgöző állatok!

Gondolom, hogy az erősebb szél az oka, hogy albatroszokat látni. Velük sem lehet betelni, ahogy hatalmas szárny fesztávjukkal siklanak közvetlen a hullámos, tajtékzó víz felett, de max. csak a szárnyuk hegye érinti a vizet, ők sohasem. Nem lehet betelni vele, ahogy fenségesen és erőfeszítés nélkül uralják a levegőt.

Az erős szelet hozó ciklonban, ha már élvezni nem is nagyon lehet a szürke, vizes időt, legalább jól haladunk. Szombaton a napi átlagsebességünk meghaladta a 12 csomót. Ez tovább javította az eddigi közel 10 csomós átlagunkat ezen a szakaszon. Elvileg, ahhoz, hogy az előre meghatározott időre San Francisco-ba érjünk, kb. 8,6 csomós átlagsebességre van szükség a teljes szakaszon. Szóval, ha be nem ragadunk valami komolyabb szélcsendes helyen, akkor időben kell érkezzünk.

Sajnos a vitorlázás mellett számos karbantartási feladat is adódik. Mintha minden most akarna leromlani. Csak, hogy érzékeltessem. A generátorunkat időnként nehéz elindítani, többször leáll, mert valami miatt az egyik csapáson nem kap elég hűtővizet. A fedélzeti számítógépen nem lehet elindítani a navigációs szoftvert, ezért csak a GPS koordinátáink ismeretében tudjuk a szinoptikus térképeken silabizálni, hogy milyen idő és milyen szél várható. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a hajókon lévő Garmin chartplottereken nincs térkép! Annak ellenére, hogy a Garmin az egyik hajó névadó szponzor?) Elment a gáz is a hajón. Mármint, hogy van gáz a tartályokban, csak épp a tűzhelyig nem jut el valami oknál fogva. Ez szombat este derült ki, vacsora előtt. Hogy a csapat ne maradjon éhesen, előkerültek a „porkaják”, Ezek olyan fagyasztott és porított ételek, amikből kivonták a vizet. Úgyhogy csak forró vizet kell hozzáadni és kész.
Még az a szerencse, hogy villanyunk még van, úgyhogy tudunk vizet forralni az elektromos kannában. Sajnos a lelkes és érdeklődő olvasót el kell szomorítsam, hogy az így készített kaja borzalmas. Hogy a karbantartásnál maradjak, elromlott az egyik WC is. Ezt betegállományban lévő mérnöktársam javította egész nap szombaton. Még a csöveket is le kellett csatlakoztatni és kalapáccsal ütögetve megszabadulni a benne lerakódott és megszáradt „anyagtól”.

A fedélzeten pl. mindig elszakad a 3. reff kötelünk. A vitorlában lévő karikával lehet a gond. Valószínűleg egy éles része van, ami állandóan elvágja a kötelet. Pedig vasárnapra virradóan nagy szükségünk lett volna lá, mert komoly vihar szakadt a nyakunkba. 8-9-es erősségű szél és hullámok nehezítették utunkat és döntötték erősen oldalára a hajót. Az éjszaka pedig olyan koromfekete volt, hogy amikor felmentem az éjszakai műszakba a fedélzetre, szó szerint semmit sem láttam. Úgy kellett tapogatni, hogy eltaláljak a kormányálláshoz, ahol a műszerek halvány fénye vonzotta az ember szemét. Ja, csak az elromlott tárgyak listáját folytatandó, mindkét kompaszunkban kiégett az égő ….

Azt várjuk, hogy a ciklon elkanyarodik északnak és kicsivel nyugodtabb vizeken haladhatunk tovább. Nos a kanyar bejött, de a nyugodt vizek nem.
Vasárnap délelőtt volt, amikor az orrfedélzeten épp a legkisebb orrvitorlánkat cseréltük a közepesre. Vagyis cseréltük volna. A csere először is azzal kezdődött, hogy leengedtük a kis orrvitorlát (Yankee 3), jól összekötöztük, hogy az erős szél el ne vigye, majd 2 ember elkezdte lecsatolni az előmerevítőről. Nem kis munka viharos szélben. Ha ez megvan, és a vitorla már szabadon mozdítható, akkor megpróbáljuk a vitorlát a szél felőli oldalon hátracibálni a cockpitba. Ez sem egyszerű, nem is elsősorban a vitorla súlya, hanem részben az erősen dőlő fedélzet, ill. az azon lévő mindenféle veret miatt, amibe mindig megakad a vitorla. Legyen az egy bika, vagy éppen a spibaum vége. Szóval, amikor a vitorla biztonságban van, akkor felküzdjük a vitorlatárolóból az új vitorlát. Ez egy párszáz kilós vászondarab esetében akkor sem könnyű, ha nem dől a fedélzet és nem zúdul az ember nyakába a hullám. Így meg aztán külön élvezet. Mikor a fedélzeten van az anyag, akkor előre kell küzdeni a hajó orrába. Itt is, nem a cipelés a legnagyobb gond, hanem az, hogy a belső előre merevítő mellett annyira kicsi a hely, hogy alig lehet elférni. Majd kiszedjük a vitorlát a zsákjából és elkezdjük felcsatolni az előre merevítőre. Gyakorlatilag készen álltunk a vitorla felhúzására, amikor egy hatalmas széllökés oldalra fektette a hajót. Csoda, hogy a fedélzeten tudtunk maradni, bár az egyik srác már félig lelógott. Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra 90 fokot fordult a szél és tovább erősödött. Patrick, aki épp a kormánynál volt, alig tudta stabilizálni a hajót, miközben azt ordította, hogy szedjük le a vitorlát. Közel 2 órányi kemény munkát dobtunk a kukába. Közben a pihenőműszakból is feljött 2 ember segíteni. Mire a vitorlát visszacipeltük a cockpitba, gyakorlatilag eltelt a műszakunk fele, de ekkor még hátravolt a két vitorla hajtogatása és elpakolása. Egyik sem volt könnyű, mert a hajtogatás erősen nehezítette a viharos szél, az elpakolást pedig a nyitott vitorlatároló ablakon bezúduló hullámok.

Igen, a viharos szélben rohamosan nőttek a hullámok. Ennek kettős hatása
van: egyrészt nagyokat lehet szörfölni (amit élvezünk), másrészt egy-egy oldalról érkező hullám úgy csap át a hajón, hogy mindent vinni akar ami az útjába kerül. Miután átvettem a kormányt 20 csomó feletti sebességgel szörföztünk, viszont volt néhány hullám ami megtámadott és alig tudtam a kormányba kapaszkodva megmaradni.

A szörfözés nagy élvezet, mert a sebesség mellett az ember érzi, hogy mekkora iszonyatos erő nehezedik a vitorlákra és a hajó hátuljára, amik szinte megállíthatatlanul tolják előre ezt a hatalmas hajótestet. Olykor olyan víztömeg csap fel a hajó mellett, hogy szinte tornyosul a sötét türkiz, habos tengervíz. Az ember kezében remeg a kormány a ránehezedő víznyomás alatt, és egy kezdeti lökés után csak arra kell figyelni, egyenesben tudjam tartani a hajót. Nappal még csak segítenek a felhők az egyenesben tartásban, de éjszaka, mint amilyen a hétfőre virradó is volt, szinte semmi tájokozódási pont nincs. Pedig nem veszélytelen játék, mert a bőszeles, viharos menetben, nem nagyon lehet eltérni az iránytól. kb. 120-140 fok között kellett tartani a látszólagos szél irányát a stabil haladáshoz. Ettől kevesebben erősen dőltünk, ettől többen pedig egy váratlan perdülést kockáztattunk. Ez akár katasztrofális is lehetne, mert ha a féltonnás baum átlendül, akkor ki tudja hol áll meg. Még akár az árbocot is elveszthetnénk. Éjszaka 2 órát kormányoztam, de az erősen hullámzó tengeren teljesen kimerültem, mind fizikailag, mind pedig szellemileg. Többször is kaptam olyan hullámot, ami teljesen elöntött, és hosszú másodpercekig semmit sem láttam. Ilyenkor csak arra próbálok figyelni, hogy nehogy átperdüljünk, no meg persze, hogy megmaradjak a kormánynál.

Hétfőn reggel ismét hajószakácsként voltam beosztva. Ez már rutin számba megy, viszont ez alkalommal különleges volt az időzítés, ugyanis hétfő reggel kezdtem, de vasárnap este fejeztem be. Nem arról van szó, hogy egy hétig vagyok szolgálatban, és nem is rúgtam be. Egyszerűen átértünk a Föld másik oldalára, átléptük a nemzetközi dátum vonalat. Ez a 180. hosszúsági kör, aminek a nyugati oldalán 12 órával a nemzetközi középidő előtt vagyunk, míg a keleti oldalán ugyanennyivel utána. Tehát mikor átléptünk rajta, akkor hétfő reggel 8:45 helyett vasárnap reggel 8:45 volt. Ez az oka, hogy jelen bejegyzésemben a vasárnap és a hétfő kétszer szerepel. A különleges alkalmat, csakúgy, mint az egyenlítő átkelést egy-egy korty szponzori whiskyvel ünnepeltük meg ebéd után. Innen még mindig több mint
2600 mérföld van hátra célunkig, bár nagyon jól haladunk. Az elmúlt éjszaka ugyanis újabb hajó sebesség csúcsot állítottunk fel: 28,6 csomó.

Szóval, újra vasárnap este van, vacsorára csirke curry és barackos csoki torta a menü az én interpretálásomban. Vacsora után Patrick bejelentést tett. Ilyet nem szokott, csak akkor amikor a szervezőtől valami különös hírt kap telefonon (volt is műholdas telefonhívás korábban), ezért mindenki már azt gondolta, hogy megint megváltozott a verseny befutója. Nem erről volt szó. Kiderült, hogy valamikor 3 nappal ezelőtt valaminek nekimentünk a hajóval az óceánon. Ugyan csak most vettük észre, de oknyomozás eredményeként azt gondolják, hogy kb. 3 napja történt. Szóval, nekimentünk valaminek, ami kitört a hajó orrából egy darabot a vízvonal fölött. Nem kis darabról van szó, kb. 2 arasz hosszú és 1 arasz mély. Szerencsére a hajónak ez a része pont ilyen esetleges ütközésekre van felkészítve, és rendkívül vastag, nem lyukadt át a hajótest. Mindazonáltal elővigyázatosságból, mivel közvetlen a sérülés fölött van a spinakker alját tartó orrsudár lehúzó merevítője, nem használhatunk a verseny hátralévő részén spinakkert. Nem lehet tudni, hogy a sérülés mennyire strukturális a hajóorr ezen részén és az további komoly problémát jelenthetne, ha az orrsudár kiszakadna. Ez nem jó hír, mert a hátralévő szakaszon olyan idő várható, ami spinakker reptetésre alkalmas lehet, úgyhogy komoly handicappel folytatjuk az utat.

A hátszeles időben még vasárnap délután a spibaummal kitámasztottuk a kis orrvitorlánkat és pillangózva imbolyogtunk tovább. Azért írom ezt, mert ilyenkor egyik oldalról a másikra billeg a hajó. Talán ez az egyik legrosszabb és legnehezebben élhető menet a hajón, mert az ember egyik oldalról a másikra dől és nem tudja mibe is kapaszkodjon. A konyháról nem is beszélve, ahol minden egyik oldalról a másikra csúszik oda-vissza. A konyhaszolgálat után hétfő reggel arra ébredtem, hogy nagyvitorla nélkül vagyunk, ami a cockpitban van és hevesen dolgoznak rajta. Mint kiderült a következő történt. Még előző este (valószínűleg) a spibaun-ot tartó sínrendszer egyik szakasza kiszakadt az árboc elejéből. Ezt nem vették észre, mert a rudat tartó kötélzet elég stabilan tartotta a spibaumot, viszont a kiszakadt sín a nagyvitorla első éléig hajlott vissza. Amikor hétfőn reggel ki akartak egy reffet engedni a nagyvitorlából, az oda hajlott éles síndarab egy szakaszon átvágta a nagvitorlát. No, ekkor derült fény az egész történetre és megint oknyomozással kellett visszafejteni, hogy mikor is történhetett az eset. Mindenesetre a nagyvitorlát le kellett szedni és ott a cockpitban javítani, mert e nélkül reménytelen a további út.

Most már nem csak spinakkert nem tudunk használni, de pillangózni sem tudunk, ami újabb komoly handicap, különösen esetleges hátszeles időben.
Kicsit fáradt vagyok már ettől az úttól, de a fáradtság talán annak is köszönhető, hogy erősen küzdök, hogy ne kelljen a betegek táborához csatlakozni. Mivel a vasárnapot a konyhában töltöttem, és a lent tartózkodó betegek ott sündörögtek egész nap, biztos, hogy elkaptam valami tőlük. Már lefekvéskor éreztem, hogy nem stimmel valami a fejemben, orromban, fülemben, torkomban,… tipikus felső légúti tünetek, influenza jelei. Csak remélni tudom, hogy nem esek le a lábamról.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››