Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán

Site Search

 

‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. április 10.


2014.04.11.

Ha vasárnap, akkor hajószakácskodás. Mivel 14-en vagyunk a hajón, és párosával vagyunk konyhai beosztásban, ezért gyakorlatilag hetente kerül rám a sor. Úgy esett, hogy ez mindig vasárnap. Az igazság, hogy ez tulajdonképpen teljesen mindegy, mert a folyamatos műszak miatt nincsenek napok, hétvégék, ünnepek. Egyik nap olyan, mint a másik. Ha valaki korábban mondta volna, hogy van olyan hely, ahol folyamatosan, a hét minden napján, napi 12 óra szolgálatban kell lenni, hónapokon keresztül, akkor egyrészt kétkedve hallgattam volna, másrészt elképzelhetetlennek tartottam volna. És tessék, ebben élek, immáron több mint 7 hónapja! Korábban írtam, hogy átmentünk „állatka üzemmódba”. Ez teljesen így van. Jól is van így, mert másképpen nem nagyon lehetne kibírni.

Ilyen időben, mint amiben már néhány napja utazunk, meg pláne nem. A felettünk átvonuló front a rendkívül erős szél mellett igen kellemetlen oldal hullámokat is hozott. A szél csak félelmetesen hangzik, amikor süvít, ordít az ember fülébe, de lehet ellene védekezni megfelelően kurtított vitorlákkal. A hullámok viszont gyilkosak. Amikor oldalba vágják a hajót, olyan mintha valami irtózatos kalapáccsal megütnének egy hordót, majd a felcsapódó hullám mindent elmos, ami az útjában van. Pontosabban amit tud.
Amit nem tud, azt átjárja, menthetetlenül. Pl. a hajó belsejében egyre több helyen folyik, szivárog a víz. Nem úgy kell érteni, hogy lyuk van a hajó alján, hanem felülről. A fedélzeten lévő minden lyuk, furat, rés, előbb- utóbb elkezd szivárogni az állandóan átszáguldó hullámok miatt, amik még a legjobb szigetelést is kikezdik. Sajnos az én ágyam fölött a plafonban lévő
3 csavar (ami egyébként egy, a fedélzeten lévő csigát rögzít) elkezdett szivárogni, majd pedig szinte folyamatosan folyt belőle a víz. Sajnos ez a vízfolyás betalált a cuccaim közé, és a ruháim, amiket hordok mind eláztak, Úgy próbálom szárítgatni őket a gépteremben. Nem sok sikerrel. Úgyhogy amikor leveszem a ruhámat, akkor nyirkos, amikor meg felveszem, akkor még inkább. Roppant kellemetlen.

Persze mindez a szivárgás semmi ahhoz képest, hogy a hajó fedélzeti lejárója (ahol lemegyünk a fedélzet alá) nem hogy nem zárható el, de egyenesen olyan, mintha arra tervezték volna, hogy bevezesse a vizet. Most is ahogy az ágyamban írom ezeket a sorokat, tőlem nem egészen 2 méterre, a lábamnál vödör számra ömlik be a víz a hajó belsejébe. Bosszankodásomra Patrick azt mondja, hogy az „óceáni vitorlázás bizony együtt jár a nedvességgel”. Persze, de azt ne mondja nekem senki, hogy egy hajónak szita módjára kell ereszteni a vizet a belsejébe. Sajnos a vödör számra bezúduló vízzel nem tudok mit kezdeni, mert nyilvánvalóan tervezési hiba, de az engem legjobban zavaró, fejem fölött befolyó rést is csak a következő megállóban, száraz időben tudom javítani.

A fedélzeten sokkal könnyebb elfogadni, hogy minden vizes és az embert időről-időre elönti egy-egy hullám. Még talán élvezni is lehet, hisz őrültség az egész. Sokszor hallani a fiatal, egy-egy szakaszra csatlakozó útitársak kacaját, akiknek ez az egész nem más, mint egy oltári buli, aminek „sajnos pár napon belül vége”. Viszont, ha az ember megkérdezi őket, akkor legtöbbjüknek köszönik szépen elég volt. Mi Földkerülők, jóval kimértebben állunk a sors eme megpróbáltatásához, és inkább elviseljük, semmint élveznénk. Ez alól talán azok az órák kivételek, amikor kormányzok, mert azt legtöbbet élvezem. No, nem a koromsötétben az iránytűt bámulni, hanem nappal, vagy holdfényes/csillagos éjszakán. Mint amilyen pl. a vasárnapra virradó is volt. Ugyan a legkisebb vitorláinkkal mertünk csak szembenézni a széllel, de ezekkel is 12-13 csomóval haladtunk, negyedszélben. Olyan, mintha az ember egy hullámvasúton ülne, de itt nincsenek sínek, nincs pálya. Minden a kormányos kezében van, hogy hogyan fogunk felmenni egy hullámra és hogyan fogunk onnan lejönni. Igazi rally ez a javából.

Mindezt tesszük egy olyan hajóval, aminek hiányzik az orrából egy darab.
Elenyésző annak a valószínűsége, hogy egy ekkora óceánon valaminek nekimegyünk, mégis megtörtént. És megtörtént másodjára is. Vasárnapra virradó éjszaka egy nagy ütést kaptunk. Úgy érződött, hogy a hajó jobb hátulját találta el valami. Valószínűleg a kormánylapát ütődött neki valaminek. Vagy egy nagy halnak (de tényleg nagynak kellett lennie), vagy valami úszó dolognak. Mivel a hajó kormányzásában nem volt változás, ezért mentünk tovább, de figyeljük, hogy nem jön-e nagyobb mennyiségű víz befelé a kormány tönköknél.

A minap azt írtam,hogy már csak mosolygok olyan dolgokon, amik korábban bosszantottak. Nos, azért még tudok bosszús lenni. Még a hajószakácskodás előtti éjszaka történt, hogy pont műszak végén kellett bekapcsolni a generátort, mert az akkuk feszültsége a megadott szint alá csökkent.
Többszöri próbálkozásra sem sikerült, a hibajelből pedig tudtam, hogy impellert kell cserélni. Ez egy kis gumi „fogaskerék”, ami a generátor hűtővíz ellátását biztosítja. Jellemzően letörik egy-egy ága, és ilyenkor nem kap elég tengervizet a generátor. Szerencsére az elektronika leállítja a motort
és jelez. Szóval éjjel 23:00 óra van, és kezdhetek szerelni. Ráadásul
vadul ugráló hajó belsejében, a gépterembe ide-oda pattogva. Nem csak én, de a szerszámok, csavarok és minden egyéb is, ami a szereléshez kellett.
Hívtam ugyan műszakban lévő mérnök társamat, de legnagyobb csalódásomra nem jött. Úgyhogy vagy hagytam én is a fenében az egészet (és rövidesen leálltak volna az elektromos berendezések), vagy alvás helyett megcsinálom.
Persze, az utóbbi lett belőle. Nem egyszerű, mert nem csak ki kell cserélni egy új impellerre a töröttet, de meg is kell találni a letörött darabokat.
Nekem a hőcserélőig kellett nyomozni, mire minden darab meg lett. Utána már viszonylag gyorsan ment az összerakás, de jóval elmúlt éjfél, mire végeztem. Kértem, hogy ne ébresszenek fel a műszakváltáskor, de mindhiába.
Egyrészt felébresztettek, de a nyüzsgés és zaj miatt egyébként is ébren voltam, nem tudtam aludni. Fáradtam kezdtem neki a vasárnapi főzésbe.

A kaja készítés egyre nagyobb kreativitást igényel, mert egyre több minden nincs. A só mellett lassan más fűszerek is elfogynak, nincs citromlé és sorolhatnám. Szóval egyre nehezebb jót és finomat csinálni. Az egyetlen vígasztaló, hogy vasárnap reggel már kevesebb mint 900 mérföld van hátra!

A hétfőre virradó éjszaka, annak ellenére, hogy elvileg végig tudtam volna aludni (mivel szakács voltam), az eddigi utazásom egyik mélypontja volt.
Szinte egyáltalán nem tudtam aludni. Olyan mértékben tombolt a vihar, hogy először nem tudtam elaludni, amikor pedig elnyomott a fáradtság, akkor a rám fröcskölődő víz ébresztett fel. No, meg kollégáim zaja, akik a mellettem lévő hajófenékből próbálták vödör számra eltávolítani a vizet. Az igazi sziszi-fuszi munka, mert közben kb. ugyanilyen mértékben ömlik be a víz a fedélzetről. Egyszerűen tehetetlennek érzem magam a rengeteg vízzel szemben. Nemcsak a rám zúduló vízről van szó, hanem a közben folyamatosan a cuccaimra folyó vízről. Mindenem, ami nem száraz tasakban van (dry bag), csurom vizes. Sajnos, vannak ilyen cuccaim, mert egyrészt amit viselek azt nem rakom ki-be a zacskókba, másrészt olyan ruhadarabok, amik nem otthonról jöttek (pl. az Old Pulteney-től kapott logózott dzseki) már nem férnek be a száraz tasakjaimba. Benéztem tároló rekeszeimbe, és állt bennük a víz.

A hétfő reggel igazi megváltás volt. Amolyan keserű megváltás, mert elállt a szél és kisütött a nap az elvonult front után. Sajnos ez azt is jelentette, hogy, ha ez így marad egy darabig, akkor később érkezünk San Franciscoba. Egyik szemem sírt, de a másik nevetett, mert ez az idő (amiben nem lehetett vitorlázni a szél hiánya miatt), kiváló alkalmat adott a nagytakarításra és a cuccaim megszárítására. Úgyhogy a hétfő délutánt alvás helyett szárítgatással töltöttem. Minden száraz tasakomat kivettem, letörölgettem. Nagy megelégedéssel töltött el, hogy az Ortlieb zacsik kiválóan végzik a dolgukat. Nem szivárognak és ami bennük van, az a tengernyi víz ellenére száraz maradt! Sajnos, az a néhány ruhám, ami viszont már nem fért be a zacsikba, csurom víz. Szó szerint folyik belőlük a víz. Fel velük a fedélzetre, a jótékony napsugarak majd elvégzik a dolgukat. Nem csak én voltam ezzel így. A hajónk teljes „díszben pompázott” a száradni kirakott ruháktól. Olyanok voltunk mint egy zsibvásár, mintha mindenki árulta volna a használt portékáját, a zoknitól a hálózsákig. Sajnos a cipőim is csurom vizesek voltak, sőt egy-egy helyen már penész jelei is mutatkoztak (lehet, hogy csak én láttam így?). Rendkívül frusztráló. Ezek után nem is tudom, hogy érdemes-e bármit venni az út további során.

A nagytakarítást egészen a matracomig folytattam, amit sajnos ugyancsak fel kellett vinni a fedélzetre, ugyanis annyi vizet szívott fel, hogy folyt belőle. Nem csoda, hisz az ágyam alatt lévő üzemanyag tank mellett annyi víz gyűlt össze, hogy amikor lötyögött, akkor fel-felcsapódott az ágyam alatt a falra, az ágyam aljára. Olyan volt, mintha nem is hajó belsejében, hanem egyenesen a háborgó tenger fölött feküdtem volna. Ugyan a vastag matrac nem tudott kiszáradni, de kicsivel szárazabbnak érződött és talán nem szív fel annyi vizet belőle a hálózsákom.

Bár nagyon hiányzott már az alvás, mégis jól éreztem magam, hogy rendbe raktam a cuccaimat. Egészen a következő délies, negyedszeles szakaszig!
Remélem ilyen már nem lesz, mert az előrejelzés szerint hétfő éjszaka valamikor északias szél érkezik és végre újra tempósan haladhatunk a célunk felé!

Kicsit késve ugyan, de tényleg megjött a várva várt szél! Keddre virradóan újra 8-9 csomóig nőtt a sebességünk és várhatóan tovább erősödik majd a szél.

Az egyedüli probléma, hogy a szél nem tudja mit is kellene neki csinálni az előrejelzés szerint. Úgyhogy fittyet hányva minden elektronikus információra, amit a szervező rendszeresen küld nekünk műholdon keresztül, egyszerűen megint elállt a szél kedd éjszaka. Megjegyzem, csak azért nem bántam, mert legalább kicsit tudtam aludni. Ami a meteorológiai előrejelzéseket illeti, az egyik nagy tanulság számomra, hogy minden, szinte korlátlan számítástechnikai kapacitás ellenére, nem tudjuk szimulálni az időjárást. A Nagy Természet komplexitása felülmúl minden emberi léptékkel mérhető számítást. Nem egyszer fordult már elő, hogy, az egyébként 5-7 napos előrejelzés, két egymást követő fájlban (ezeket 6-12 óránként kapjuk) homlokegyenest ellentmondó volt. Ez azt jelenti, hogy 5-7 napra nem lehet előre tervezni, de gyakorlatilag fél napra sem.

Így fordulhatott elő, hogy a kedd éjszaka, bennünket ismét váratlanul ért szélcsendben, és az addig mögöttünk haladó Derry-Londonderry hajó megelőzött bennünket. Igaz, ők északabbra voltak tőlünk, így több, jobb szelet kaptak.
Vagy ők jobban tudták „olvasni” a szinoptikus térképeket? Ez a kérdés jogosan vetődik fel, hiszen az összes előttünk lévő hajó egy tőlünk északabbra eső útvonalat választott, és így jóval több széllel haladtak előre, míg mi a szélcsendben lötyögtünk. Valójában az elmúlt 2-3 napban egyik szélcsendből a másikba esünk. És annak ellenére, hogy a szélcsendes magasnyomású foltok a térképen tőlünk délebbre vannak, mégis dél felé tartunk. Javasoltam, hogy menjünk inkább keletre, észak-keletre, hogy elkerüljük a szélhiányos részeket, de a szkipperünk válasza az volt, hogy nem érdemes eltérni az egyenes iránytól, mert a „szél úgysem azt csinálja amit az előrejelzés mond”. Nos, ebben van némi igazság, de akkor megkérdezném, hogy miért is használjuk az előrejelzést, ha nem az alapján tervezünk útvonalat? Elgondolkodtató.

Mint ahogy az is, hogy miért nem használjuk a navigációs szoftver azon tulajdonságát, hogy útvonaljavaslatot tegyen a szél előrejelzés alapján az optimális útvonalra? Ezt a kérdést akkor tettem fel, amikor kiderült, hogy, az egyébként legtöbbször nagyon jól teljesítő Great Britain hajó, rendszeresen megtervezteti az útvonalát a szoftverrel. Ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy szárazföldi navigációs szoftvert, hisz itt nincsenek utak, utcák. Ilyenkor a szoftver, ismerve a hajó menettulajdonságait (mármint, hogy milyen irányú és erejű szélben milyen sebességre képes), azt mondja meg, hogy a várható szél viszonyok ismeretében, merre érdemes menni, hogy a lehető legrövidebb idő alatt célba érjünk. Kikerestem ezt a funkciót a SeaPro nevű navigációs szoftverben, amit használunk, és megmutattam Patricknak. Javasoltam, hogy állítsuk be és legalább próbáljuk ki. Csípőből elvetette az ötletet, mondván, hogy úgysem megbízható az időjárás előrejelzés. Szerintem pedig inkább arról van szó, hogy nem akar semmilyen alternatív véleményt, vagy javaslatot, mint ahogy nem is kér, illetve, ha kap, akkor nem fogad el. Csak az a helyes irány, amit ő talál ki, minden mást elvet. Sajnos változásra semmi esély nála, ez már így marad ezen a versenyen. Eleinte nagyon frusztrált, mert más hajókon van un. navigátor, aki az egyik csapattag és felel az útvonal megtervezéséért. Nálunk ilyen nincs, nem is lehet Patrick miatt. Mostanra már beletörődtem a helyzetbe, de megpróbálom tanulás jelleggel felfogni a helyzetet ill. a hibákat, amiket vétünk és okulni, hogy mi lehetett volna jobb alternatíva az útvonalra.

Szerdán délelőtt egy újabb szélcsendes helyre kellett volna az előrejelzés alapján érni, de mint eddig oly sokszor, a szél (ez alkalommal szerencsére) erről nem tudott és kitartóan fújt tovább. Alig több mint 400 mérföld van hátra, ami, ha el nem áll a szél, akár 2 nap alatt megtehető távolság San Franciscoig. Ez a kitartó szél egész nap megmaradt, sőt csütörtökre virradó éjszaka tovább erősödött. Sajnos szinte minden alkalommal meg kell küzdenem a műszakvezetőmmel, hogy mikor reffeljünk, mert Patrick beleegyezése nélkül semmit nem mer csinálni. Patrick meg alszik szinte egész éjszaka. Ez alkalommal is csak többszöri erőteljes kérésemre volt hajlandó megmozdulni, miután azt mondtam, hogy ha nem, akkor kormányozzon valaki más ezt a túlvitorlázott hajót. Persze minden jó, ha a vége jó: a második reffel szépen, egyenletesen tudtunk tovább haladni. Ráadásul gyorsabban mint korábban, hiszen nem volt túldöntve a hajó. Sajnos még mindig vannak olyan emberek a hajón, pl. a másik műszakvezető, aki továbbra is azt hiszi, hogy a vitorlázás arról szól, hogy minél jobban dőljön a hajó. Nem képesek megérteni, hogy minden vitorlás hajó testnek van egy optimális dőlési szöge, és ha ettől jobban dől, akkor az már nem hatékony. Ezért van, hogy ha csökkentjük a vitorlafelületet egy túlvitorlázott hajón a megfelelőre, akkor gyorsabban haladunk.

A csütörtökre virradó éjszaka a magas nyomású anticiklon kitisztította az eget és eddig utazásunk egyik legszebb csillagos égboltja alatt utaztunk.
Tudom, hogy már többször írtam, de nem lehet betelni a zavartalan csillagos égbolt látványával. A milliárdnyi csillaggal, az ismerős csillagképekkel …

Sajnos nem tudtam a műszakunk végéig élvezni a látványt, mert kiderült, hogy a gépteremben nem várt mennyiségű víz van és a generátort sem tudják beindítani. Lementem hát, hogy megnézzem mi történt, de mindenek előtt a vizet kellett eltávolítani a gépteremből. Ez az egyik legutálatosabb munka, mivel dízellel vegyes tengervízről van szó, és az erősen dőlő hajó miatt igen kellemetlen pozícióban kell hajolgatni a motor és a különböző vezetékek alá. Miután több vödör vizet kimertem szivaccsal, szinte rögtön világos volt, hogy az egyik T csatlakozó ereszt, amin a minap Patrick következetesen meghúzogatta a bilincseket. Túlhúzta őket és egyszerűen összeroppantotta a műanyag csatlakozót. Egy teljesen használhatatlan volt, a másik is ramaty állapotban, de menthető. Át kellett vezetékeznem a vízkészítő és a generátor vízellátását. Miután ezzel is megvoltam, következett a generátor. Itt is hamar diagnosztizálható volt, hogy valaki (ez is Patrick volt) visszarakott egy olyan bilincset a csőre, amit nem kellett volna. Ettől a cső megtört és elzáródott. A végső kegyelemdöfést egy kis fadarab adta a generátornak, ami valahogy bejutott a tengervízzel és megakadt a megtört csőben, teljesen elzárva a víz útját. Ehhez is teljesen ki kellett a vízellátó csövet szerelni, rövidebbre vágni, kibűvészkedni belőle a fadarabot és már mehetett is vissza. Mire befejeztem, megint elvesztettem közel egy órát a pihenő időmből.

Nagyon meg kellene már érkeznünk, mert két igen hosszú szakasz van a hátunk mögött – gyakorlatilag az elmúlt 2 hónapban csak 3 nap pihenőnk volt Kínában – és mindannyian kezdünk elfáradni. Csütörtök reggel még 270 mérföld van hátra, ami azt jelenti, hogy valamivel több mint 1 nap alatt odaérhetünk. Ha minden jól megy péntek délután a Golden Gate Bridge alatt lehetünk.


 





‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››