|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. április 23.
Szombat reggel. 35,000 mérfölddel a hátunk mögött már „csak” alig 10,000 mérföld van hátra hazáig. Még 85 nap! Már „vágjuk a centit”, ahogy a katonaságnál mondani szokás. Szokásos indulás előtti bolondok háza, amit csak tetéz, hogy a hajót csak az indulás előtti este kaptuk vissza a hajógyárból és mindent akkor kellett megcsinálni. Most, szombat reggel mindenki visszatér, hatalmas csomagokkal és próbálja az életét berendezni a következő 3 hétre legalább Panamáig, ill. az azt követő további hetekre New York-ig. Nekem még csak tovább tetézte a bolondok házát, hogy a bérelt kocsit is vissza kellett vigyem. Szerencsére simán ment, sőt a kocsival még vissza is vittek a kikötőbe.
Őszintén bevallva, most kimondottan örültem a szakácskodásnak, mert így legalább kialudhattam magam. Amíg a szárazföldön voltunk, a napi 4-5 óra átlag alvástól nem jött ki több, úgyhogy már nagyon fáradt voltam. Vasárnap délután kerültem újra műszakba a fedélzeten, még mindig a legkisebb spinakker volt a soros a hajó orrán. A gyönyörű napsütés egyre- másra csalogatta le az emberről a ruha rétegeket, de estére igen hűvös éjszakát ígért a tiszta égbolt. Sajnos a menetrendszerű indulás utáni fejfájás most is megvolt és várhatóan (tapasztalat szerint) hétfőn is ki fog tartani. Ebben nem csak maga a fejfájás a zavaró, hanem az is, hogy megnehezíti a koncentrálást kormányzás közben. Pedig nagy szükség van rá, mert a viszonylag nagy, elnyújtott hullámok 30-40 fokkal is meg tudják dobni a hajó orrát vagy farát amikor odaérnek, és emiatt fokozottan kell figyelni, hogy nehogy összeomoljon, vagy feltekeredjen a nagy orrvitorla. Ahogy vártuk az éjszaka gyönyörű, tiszta, csillagfényes volt. Mivel a hold is csak később kelt fel, ezért semmi sem zavarta meg a milliárdnyi csillag sziporkázó fényét és a hullócsillagok fénycsóváját. Ha igaz az, hogy amit az ember olyankor kíván, amikor egy hulló csillagot lát beteljesül, akkor nekem nem lesz gondom az életben. Soha ennyit nem láttam, mint a tengeren, tiszta éjszakán. Sajnos a fáradtság nem nagyon akar elmúlni, és észrevettem, hogy a csillagok bámulása közben el-elnyomott az álom. Hétfőn a reggeli műszak is fárasztó volt, különös, hogy „elfelejtették” az órás váltást és otthagytak a kormánynál. Egyre trükkösebb lett a kormányzás, mert a gyengülő szélben csökkent a sebességünk és így a hullámok hatása csak tovább erősödött. Mindig így van, amikor gyengül a szél: órákra van szükség, míg a hullámok is elcsendesednek. És így is lett, délutánra kisimult a tenger és szinte zavartalan vízben haladtunk, de egyre lassabban. Némileg feldobott, hogy időközben elhagytuk Los Angelest, San Diegot és már mexikói vizeken tartottunk! Az előrejelzés szerint a magasnyomású észak Csendes óceáni anticiklon keleti oldalán, szinte mindvégig hátszélben fogunk vitorlázni, de időnként el-eláll a szél, majd újra megerősödik. Ez legalább munkát ad a fedélzeten és cserélgethetjük a különböző nagyságú spinakkereket. Elmondani sem lehet, hogy mennyivel elviselhetőbb a hátszeles/bőszeles vitorlázás! A közel vízszintes hajón lehet közlekedni, az ember nem esik ki állandóan az ágyából, nem kell minden mozdulathoz bekapcsolni a mentőkötelet, nem esünk le a WC-ről használat közben, … és még sorolhatnám az egyébként természetesnek tartott dolgokat. Remélhetőleg a hétfőn hátralévő 83 nap leginkább ilyen lesz. Ha ehhez még a várható hőmérséklet emelkedést is hozzá veszem, akkor hamarosan rövidnadrágban és pólóban leszünk a fedélzeten. Mivel Panamába a csatorna átkelés miatt pontosan kell érkezni, a verseny szervezője 4 „kaput” jelölt ki az út során, hogy amennyiben eláll a szél, akkor bármikor módosíthassák a versenyt és előre hozhassák a befutókat. Kedd reggelre virradóan némileg erősödő szélben a legnagyobb spinakkerrel a hajó orrán haladtunk nagyon szépen előre. Nem pontosan a célunk irányába (mert szinte teljes hátszelünk volt), de alig kívánhattunk volna jobbat és többet. Éppen átadtam a kormányt és próbáltam kipihenni az éjszakai vezetés szellemi és fizikai megterhelését, amikor összeomlott a spinakker és feltekeredett a hajó előmerevítőjére. A kiabálásra előbukkant Patrick, de akkor már a szabad sot kötélen voltam és kértem a kormányos társamat, hogy essen le egy kicsit (forduljon el a széltől), hogy a nagyvitorla szélárnyékában ki tudjam szabadítani a spinakkert. Sikerült is, de Patrick annyira frusztrált volt, hogy a fedélzetre kellett jönnie és, hogy szerinte az éppen kormányzó csapattársam nem figyel eléggé, hogy arra kért, menjek vissza a kormányhoz és váltsam le. Kelletlenül, de megtettem. Néhány perc múlva valaki felkiáltott, hogy lyuk van a spinakkeren. Tényleg volt egy L alakú szakadás.Ez igen veszélyes, mert egy váratlan széllökés hatására, innen kiindulva, akár az egész vitorla szét tud szakadni. Úgyhogy kértem, hogy azonnal szedjük le a spinakkert. Egyébként is ez volt a terv, hisz a némileg erősödő szélben a közepes társa várt a sorára, hogy repülhessen. A spinakker levételéhez újra a fedélzetre jött Patrick és – gondolom mérhetetlen frusztrációjától vezérelve – elkezdett engem macerálni, hogy miért nem koncentrálok én is jobban a kormányzásra. No, betelt a pohár! Mivel éppen nekem kellett a hajóról a napi blogot megírni (ez az amit angolul közölnek minden nap a hajókról), ezért össze is szedtem a gondolataimat egy blogba, „Kinek a versenye ez?” címmel. Kíváncsi vagyok, hogy meg fog-e jelenni, mert a szervező média emberei erősen cenzúrázzák a versenyről kimenő összes kommunikációt. Még szerencse, hogy ezt (mármint a magyar nyelvűt) esélyük sincs megérteni :) Szerdára virradóan némileg felhős éjszaka jött ránk. Az erősödő hullámzásban, csillagok nélkül nem volt könnyű életben tartani a spinakkert. Komoly koncentrációt igényelt a kormánynál állni. Mivel csak ketten kormányoztunk a Földkerülő csapatból (mármint csak ketten mertük az adott körülmények között megfogni a kormányt), ezért megpróbáltuk az egyik újonnan jött portugál csapattagunkat, akinek van saját hajója, rávenni, hogy próbálja meg. 10 percig tartott a próbálkozás, majd „közös megegyezéssel” abban maradtunk, hogy majd nappal tovább próbálkozik. Hát ennyit arról, hogy milyen felhős éjszaka, hullámos vízen spinakkerrel kormányozni. Egyébiránt igen jól haladtunk, mert 10-15 csomó közötti tempót sikerült tartani. Ezzel a sebességgel napi átlagban is kijön a 10 csomó körüli átlag, és így minden nap 240 mérföld körüli adagokkal fogy a távolság. A szerda gyönyörű, meleg napsütéses nap volt. Rövidnadrágra és pólóra csábított az idő, és bíztatólag hatott az elkövetkező utazást illetőleg. Sajnos nekem a szerda délelőtt nagy részét a gépteremben kellett töltenem, mert az egyik csatlakozó a vízkésztőn elkezdett engedni. Mérnöktársam megpróbálta megszüntetni a szivárgást, de nem sikerült neki, így egyszerűen átpasszolta nekem a labdát. Nos, mint kiderült, nem véletlen nem sikerült, mert nem ott szivárgott, ahol ő gondolta. Sajnos az egész műanyag csatlakozó tönkrement, ezért valami áthidaló megoldást kellett kitalálni. A keresgélésem melléktermékeként ráadásul találtam két kompasz megvilágító égőt, amit azon nyomban be is raktam a kompaszokba, hiszen már hetek óta kiégett mindkettőben az égő. Az éjszakai vezetéshez pedig sokszor jól jön, ha az ember rá tud pillantani a kompaszra, hogy éppen milyen irányban áll is a hajó. A kiégett izzók miatt eddig fejlámpákat próbáltunk odaerősíteni, de nem volt az igazi, le-leestek, elmozdultak, stb. Most mindenki elégedett, hogy újra lesz éjszaka kompasz megvilágítás. Apropó, a blogomat visszadobták, mondván, hogy ez mind nagyon szép és jó, meg őszinte is stb. de ezt nem lehet publikálni, mert mit gondolnának odahaza a versenyzők hozzátartozói. Nos, szerintem azt, ami ténylegesen a hajókon történik. Persze ez nem biztos hogy vonzó lenne a következő versenyre jelentkezni tervezőknek, úgyhogy inkább nem közlik. Még akkor sem, ha így nem vagyok hajlandó további blogokat írni. Legalább ennyit elértem, hogy nem fognak ezzel zaklatni a hátralévő időre.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Indulás után a szokásos vitorlás felvonulás, amit igen látványossá tett a flotta előtt haladó tűzoltó hajó, ami minden irányban lövellte a vízsugarakat. Háttérben San Francisco, az Alkatraz, a Golden Gate Bridge, … kiváló képeket lehetett csinálni a tiszta, napsütéses időben. Az öbölben negyedszélben, erősen dőlve kellett rajtolni, és csak akkor vártunk változás, amikor kiérünk a nyílt vízre. A rajt igen látványos volt és az új csapattagok is nagyon élvezték az erősen dőlő hajót. Jellemzően ez a lelkesedés az első vacsoráig tart, addig, amíg nem kezdenek tengeribetegek lenni. Én kevésbé élveztem a 40 fokos dőlést, mert én kezdtem hajószakácsként. Persze van előnye az első szakácsi reszortnak, mert az ebéd mindig hot-dog, csak a virsliket kell megmelegíteni, minden más adott.
Élvezzük a hátszeles vitorlázást! A víz körülöttünk tele van élettel, mert több delfin csapatot is láttunk, ami gazdag vizekről tanúskodik. Sőt olyannyira gazdag, hogy talán a vízben el sem férnek,mert néhányan felkérezkedtek a fedélzetre. Pl. a repülőhalak újraindították összehangolt támadásukat egyik fiatal lány csapattársunk ellen. Írom mindezt azért, mert valami furcsa véletlen folytán az utóbbi időben hajóra „ugró” repülőhalak mindig őt találták el. Ez ráadásul szép, nagy példány volt és nem kis ütéssel csapódott be, sőt még utána is erősen csapkodott a „szárnyaival” a fedélzeten. Csak egy ember akadt, aki hajlandó volt visszasegíteni a vízbe, mindenki más csak inkább távolabb akart kerülni ettől a vadul csapkodó, irtózatosan büdös furcsa teremtménytől. Úgy tűnik az összehangolt támadásba a tintahalakat is bevonták, mert ezekből is 5-6 rakétázott fel a fedélzetre. Ugyancsak fura véletlen, hogy ezek meg egy másik női csapattagunkat szemelték ki, és rajta csapódtak be. Nem annyira büdösek, de nyúlós, sikamlós, puha testükkel igen visszataszítóak, ráadásul némelyikük valóban sötét tintafoltot is hátrahagyott a fedélzeten. Reggel, világosban szabályosan le kellett súrolni a maradványokat.
