‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. június 10. – A Nagy Tó

2014.06.12.

Az előző bejegyzésem végén említett géptermi munkák után végre kifutottunk a manhattani North Cove Marina-ból, hogy átkeljünk a Nagy Tavon. Igen, bizonyos körökben így nevezik az Atlanti Óceánt (Big Pond), ami elég nagy butaság. Ugyan kisebb, mint a Csendes Óceán, de nem szabad lebecsülni.
Ugyan a Titanic áprilisban süllyedt el, de az évnek ebben az időszakában is komoly időjárás tud rajta lenni. Mindenre felkészülve indultam neki utolsó (legalábbis ezen a versenyen) nagy, óceánátkelésemnek.

Persze mielőtt elkezdődött volna a verseny meg kellett ejteni a szokásos vitorlás parádés felvonulást. Az igazság az, hogy gyönyörű idő volt, és bár időhúzásnak tartom ezeket a felvonulásokat, a New York-i felhőkarcolókkal ill. a Szabadságszoborral a háttérben fantasztikusan mutatott a flotta.
Long Island felé indultunk, hogy kb. 30 mérföldre Manhattan-től, kicsit távolabb, a szokásos Le Mans rajttal elinduljon a verseny. A rajt jól sikerült és nem sokkal utána spinakkerre tudtunk váltani. A lemenő nap arany fényében szinte vörösen izzottak a fehér vitorlák és a mögöttünk lévő hajók sziluettje képeslapra illő volt a szivárvány minden színében pompázó égbolton. Tényleg, a lemenő nap környékén a vörösből a zöldön keresztül minden szín megtalálható volt, ahogy átment az ég kékjébe. A hibátlan kék égről és az izzó napról már tudtam, hogy hűvös, egészen pontosan hideg éjszaka előtt állunk. Úgyhogy felkészülvén a várható hidegre, előszedtem az aláöltözetemet, sőt még hálózsákomat is kicsomagoltam, amit valahol San Francisco után pakoltam el.

Majd elfelejtettem, mielőtt a verseny elindult, találkoztunk azokkal az evezősökkel, akik reggel indultak a kikötőből, hogy átevezzék az óceánt.
Hát, nem irigylem őket. Csak elképzelni tudom, hogy milyen lehet viharban egy evezős csónakban. Persze nem olyan csónakról van szó, amit a városligetben lehet bérelni, de mégis. Lelassítottunk mikor melléjük értünk és kérdeztük, hogy elfogadnak-e egy kis ajándékot a nehezebb napokra. Nem tiltakoztak, úgyhogy fogtunk egy vízhatlan dobozt, rákötöttük egy kötélre és beletettünk egy üveg Old Pulteney whisky-t. A hajó farában szép lassan hátraengedtük a csónakjukig, amit az evezőjükkel kihalásztak. Remélem jó hasznát veszik a hideg éjszakákon.

Bizony, a felhőtlen csillagfényes, holdfényes éjszaka olyan hideg volt, mint amitől már rég elszoktam az utóbbi hetek trópusi időjárásában.
Viharruházatban sem volt melegem. Gondolom a hidegérzetemet az is rontotta, hogy iszonyatosan fáradt voltam. Egyszerűen kimerültem a minimális alvás miatt New Yorkban, úgyhogy többször egyszerűen elaludtam a fedélzeten.
Persze csak félálomban, mindent hallva, de mégis kikapcsoltam, akarva- akaratlanul.

Alig vártam, hogy reggel legyen és a délelőtti pihenő műszakot végig aludjam. Így is lett, délben úgy kellett felébreszteni, hogy itt a délutáni műszak. Időközben a nyári nap iszonyatos erővel melegített, úgyhogy a reggeli hideg után már melegem volt a hálózsákban.
Az időjárás továbbra is gyengécske szelet tartogatott számunkra, ráadásul szinte teljes hátszéllel. Ez azt is jelentette, hogy nem tudtunk az aszimmetrikus spinakkerekkel irányra tartani, hanem cikk-cakkban kellett haladni. A mezőny továbbra is jobbára együtt haladt és ez így maradt egész vasárnap.

A szikrázó napsütésben az óceán zöldről (ami New Yorkban volt) visszaváltott mélykékre. A kristálytiszta vízben tisztán lehetett látni a mellettünk úszó halakat, úgyhogy ismét előkerült a horgászbot és a műcsali.
Sajnos most (sem) fogtunk semmit, de mindig el lehet szöszmötölni a bottal, ha éppen nincs mást csinálni.

A spinakkeres időben szenzációs élmény a hajón lenni. Nem dőlünk jobbra- balra, sőt, ha gyengébb a szél, még a mentőmellényt is levehetjük. Tisztára élményvitorlázás érzése van az embernek. Sajnos a szél elég szeszélyes mind az irányát, mind erősségét illetően, úgyhogy sok munka van vele. Úgy értem, hogy munkás kormányozni, ha az ember nem akarja, hogy összeessen a spinakker és sebességet veszítsünk a hajóval. Persze bármilyen is a szél örülünk neki, mert nincs annál rosszabb, mint szélcsendben üldögélni. Mint például hétfőre virradó este sokan ebbe a kelepcébe estek. Tudjuk, mert egyrészt láttuk az AIS adatokból, amit a fedélzeti képernyőkön meg lehetett nézni a közelben lévő hajókról, másrészt hallottuk a rádiózásokat, ahogy az egymástól nem messze veszteglő hajók panaszkodtak a szélcsendre.

Mi viszonylag jól átvészeltük a vasárnap éjszakát, bár volt egy kis afférunk a spinakkerrel. A műszakunk nagy részét kormányoztam, mert az új csapattagok kevésbé tapasztaltak és nem akarjuk kockáztatni, hogy éjszaka tanuljanak spinakkert reptetni. Pontosabban megpróbáltuk, de még segítséggel sem sikerült iránytartásra rábírni a próbálkozókat. Mikor végre lekerültem a kormányról, műszakvezetőnk közölte, hogy csapást váltunk.
Mondtam neki, hogy én nem tenném, mert később úgyis vissza kell váltani az előrejelzés alapján forduló szél miatt, de nem hallgatott rám. Én lementem, hogy megnézzem a legfrissebb időjárás előrejelzést, hátha nem értek valamit, de ők közben csapást váltottak, perdültek. A navigációs pultnál ültem, amikor néhány perc múlva rohanás hallok, loholva ébresztik a szkippert, mondván, hogy baj van a spinakkerrel. Ez praktikusan azt jelentette, hogy nem sikerült csapást váltani és a spinakker feltekeredett az előmerevítőre. Persze egy gyors irányváltás vissza, segített volna kitisztázni, de – mint írtam – tapasztalatlan csapattársunk (és sajnos műszakvezetőnk) nem tudták mit csináljanak ilyen helyzetben. Patrick-kel felsiettem és ugyan sikerült kitisztázni a vitorlát és áthúzni a megfelelő oldalra, mégis leszedtük, mert meg kellett nézni, hogy nincs-e sérülés rajta. Megúsztuk, spinakker vissza a hajó orrára. Valójában a hibát eredendően az a kollégánk okozta, aki nem engedte el elég korán a sott kötelet. De ez mindegy is, mert – sajnos – nincs semmilyen elemzése az ilyen eseteknek a hajónkon és így a tanulás lehetősége kizárva. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a hibákat fogják legközelebb is elkövetni.
Kár.

Hétfő reggel újabb izgalmas szélviszonyok tartottak elfoglalva bennünket.
Annyira fordult a szél, hogy nem tudtuk a nagy spinakkerünket tovább életben tartani a hajó orrán. Leszedtük és a közepesre cseréltük, amit majdnem akkora mint a nagy, csak más a szabása, laposabb, így élesebb szögben lehet vele vitorlázni. Príma szelünk volt, 10 csomó körüli sebességgel haladtunk. Sajnos csak rövid ideig élvezhettük a hajó faránál a hullámok csobogását, mert a szél dél körülre szinte teljesen elállt és komoly erőfeszítésbe került a hajót mozgásban tartani.

Mivel a flotta még mindig jobbára együtt halad, ezért jól lehet követni a helyezéseket. Egyelőre jól tartjuk magunkat, csak 16 mérfölddel vagyunk a vezető hajó mögött elmaradva. Még minden lehetséges. Különösen annak fényében vagyok optimista, hogy – úgy látszik – nem hiába beszéltem az elmúlt hónapokban: Patrick új stratégiát hirdetett, ami – egészen véletlen – megegyezik az én korábbi javaslatommal: követjük a Henri Lloyd hajót.
Tekintettel, hogy eddig szinte mindig jobban olvasták az időjárás előrejelzést mint mások, ez ad nekünk egy esélyt, hogy talán végre jókor a jó helyen legyen a hajónk. A többit nyugodtan ránk lehet bízni , mert vitorlázni kimondottan jól tudunk. Amikor direktben egy másik hajóval mérjük össze magunkat, akkor szinte mindig lehagyjuk az ellenfelet.
Ugyan a rajt után Henri Lloyd elhúzott, de keddre virradóan utolértük őket, és elkezdtük szorosan követni a távolban előttünk imbolygó árbocfényt. A viszonylag gyenge szél (10 csomó alatti) ellenére jól haladtunk 6-9 csomóval a legnagyobb spinakkerünkkel, ami ismét a hajó orrát díszítette.
Szinte szemmel láthatólag közeledtünk versenytársunkhoz és reggelre támadó távolságba értünk. El is kezdtünk viccelődni, hogy most mi lesz: ha megelőzzük őket, akkor az egész stratégiánk (mármint, hogy őket követjük) dugába dől. Ez persze nem lassított le bennünket és tisztes oldaltávolságot tartva, szél felől folyamatosan közeledtünk hozzájuk. Ha megelőznénk őket, akkor az aktuális állás szerint az 5. helyen lennénk ezen a versenyen.
Persze a verseny mellett számos más élményt is tartogat nekünk az Atlanti óceán. Leálltam a naplementék és napfelkelték fényképezésével (mert több száz fotó készült már ebben a témában, de azért minden egyes alkalommal lenyűgöz a színek hihetetlen kavalkádja. Nem hiába van most nyár az északi féltekén, igen korán hajnalodik (reggel 4 óra körül) és sokáig van világos (este 9:00 óra körül). A felkelő és lemenő nap hihetetlen fényjátékokat játszik az ég alján a felhőkkel és a vízzel.

Többször is megjelentek delfinek a hajónk mellett. Nekem továbbra az éjszakai fluoreszkáló csíkot húzó, zöldesen derengő delfinlátogatások tetszenek a legjobban, de a végtelenségig el lehet nézni a nappal mellettünk játszó, ki-kiugráló delfincsapatot is. Ugyan kedden ismét hajószakács voltam, de többször is a fedélzetre mentem, mert hol delfineket, hogy bálnákat láttak és kiabáltak csapattársaim. Ugyan van a hajón egy tengerbiológus leányzó, de nem sokkal biztosabb a dolgában mint mi, hogy tulajdonképpen milyen állatokat is láttunk.

Kedden délben még mindig több mint 2,500 mérföld van hátra Észak- Írországig. Szerintem szinte biztos, hogy nem érünk oda a tervezett időre.
Ez alkalommal azonban ez nem, vagy kevésbé zavar, mert most nincs előre foglalt szállásom. Egy-két nap ide vagy oda, nem számít.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››