‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. június 14.

2014.06.15.

A keddi hajószakácskodás után jól esett a teljes éjszakai alvás. Sajnos a rövidebbet húzhattam amikor a beosztás készült, mert a két szakácsi műszak közül a rövidebb pihenőt kaptam ki. Ez úgy működik, hogy az egyik konyhás a szakácskodás előtti éjszaka 2 éjszakai műszakot csinál. Ez után egyből műszakból megy a konyhába, majd másnap reggel a reggeli műszakkal kezd és utána ismét két éjszakai műszakja van. Ezzel szemben a másik szakács a konyha előtt alszik, majd az egész éjszakai alvás után még másnap délelőtt is pihenőn van, sőt utána is csak 1 éjszakai műszakja van. Egy fiatal holland srác csinálja a konyhás műszakbeosztást, de nem nagy figyelmet fordít rá, mert szinte minden egyes szakasz elején figyelmeztetni kell, hogy vegye figyelembe a különböző műszakokat és váltakozva ossza be az embereket egymás után. Most is ez történt. Mivel páros számúan vagyunk a műszakokban, ha csak mechanikusan ismétlődik a konyhabeosztás, akkor mindig ugyanabba a rövid-, vagy hosszúpihenős beosztásba kerül valaki. Ez nyilván nem fair. Én még egyszer biztos szakácskodok ezen az úton és talán még egyszer, utoljára majd Hollandia felé.

Szerdán reggel arra ébredtem az alvásból, hogy gurulok lefelé az ágyról.
Mivel eddig bőszélben, többnyire vízszintes hajón aludtunk ezen a szakaszon, ezért csak kicsit volt felhúzva, megdöntve az ágyam. Reggelre viszont utolért bennünket egy alacsony nyomású ciklon és egyrészt megerősödött a szél, másrészt fordult az iránya. Le is kellett szedni a spinakkert, mert már nem bírta az erős szelet és félő volt, hogy bármelyik pillanatban felrobban. Helyette a hagyományos „fehér” vitorlákkal mentünk tovább, a legnagyobb Yankee-vel és a Staysail-lel. Ahogy lassan utolért bennünket a front és át is haladt felettünk, eleredt az eső és változó intenzitással mosott bennünket. A ciklon átvonulása után északiassá fordult az addig nyugatias szél és ennek megfelelően elkezdtünk préselni a széllel szemben és erősen dőlni. Az utóbbi pár napban már-már elszoktam tőle, hogy ferdén éljünk a hajón. Ilyenkor mindig türelmetlenebb vagyok a helyzettel szemben, különösen mikor a mellékhelyiségbe kell menni. Ezt ugyan el lehet fogadni, hogy az ember alatt ferde a WC és folyamatosan mozog, de megszokni és pláne megszeretni nem.

Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a fedélzeten – különösen amikor elállt az eső és újra kisütött a nap – igen kellemes. Kimondottan élvezetes az éles szélben kormányozni. Szerdán délelőtt még kicsit szörfölgetni is lehetett a nyugatias irányból érkező hullámokon. 16 csomó körüli sebességeket sikerült a siklásokkal elérni. Ennek ellenére visszaestünk pozíciónkban a 8. helyre. Az a meglepő (és vígasztaló), hogy a Henry Lloyd hajó is itt van nem messze tőlünk. Most az eddig egyik leggyengébb teljesítményt nyújtó Jamaica vezeti a mezőnyt.

Szerdán reggel ismét delfincsapat vidított fel bennünket, sokáig követve a hajót és magasra ki-kiugrálva mellettünk a vízből. Igen gazdag vizek lehetnek ezek, ha ennyi nagy ragadozót látunk, mint mostanában. Csak az lep meg, hogy madarakat egyáltalán nem, vagy alig látunk.

Szerda éjszaka dupla éjjeli műszakban voltam. Ugyan 70 fokra kellett volna vitorláznunk az eredeti útirányunknak megfelelően, de ennek ellenére Patrick kérte, hogy egyenesen keletnek, azaz 90 fokra tartsunk. Érthető okot nem adott mikor rákérdeztem miért, de szerintem elsősorban az volt az ok, hogy éjszaka nem akart vitorlát cserélni. Kisebb orrvitorlát kellett volna felrakni, mert a 22-25 csomós szél már sok volt a legnagyobb Yankee- nek, de e helyett inkább azt kérte, hogy essünk le kicsit széltől, így a Yankee 1 is elviselte a szélnyomást. Meg is lett az eredménye: az utolsó előtti helyre csúsztunk vissza. Persze ezt a pozíció vesztő taktikát nem lehetett sokáig fenntartani, úgyhogy a csütörtökre virradó éjszaka végül is felkerült a közepes orrvitorla, de ekkor már vagy 20 mérfölddel voltunk a Henri Lloyd mögött, pedig nem is ők vezették a mezőnyt.

Csütörtök hajnalban kicsit gyengült a szél, úgyhogy újra visszatértünk teljes vitorlázatra, de az erősebb befúvásokkor ez ismét soknak bizonyult.
Nehéz volt az irányt tartani és valójában – az erős dőlés miatt – nem is mentünk gyorsabban, mintha a szélnek megfelelő, kiegyensúlyozott vitorlázattal próbáltunk volna előre jutni. Tulajdonképpen nagyon sajnálom, hogy ilyen diktatórikus módon kerül meghatározásra a hajónk stratégiája és taktikája, de a legtöbb embernek – teljes vitorlás gyakorlat hiányában – ez elfogadható, a néhány tapasztaltabb pedig nyilvánosan mindig behódol, annak ellenére, hogy a háttérben elégedetlenek. Úgyhogy egyedül maradtam, aki hangot ad elégedetlenségének, de ez nem elég ahhoz, hogy megváltozzon bármi is. Az a szerencse, hogy tudom kicsit kívülről szemlélni a történteket és már nem bosszant a helyzet. Na jó, van amikor kicsit mégis. Inkább próbálok az esetenként hibás döntésekből tanulni. Magamban mindig konstatálom, hogy szerintem hogy és mit kellett volna csinálni, majd visszatekintve összehasonlítom, hogy mi történt. Nem egészen amit vártam, de a legtöbb amit adott helyzetben tehetek.

A továbbra is erős befúvásokkal terhelt időben olykor-olykor annyira megdől a hajó, hogy függetlenül az ágy dőlésétől az ember elkezd legurulni. Ezért csak úgy lehet „aludni”, hogy folyamatosan kapaszkodik az ember valamibe.
Nem túl pihentető. Én magam annyira kimerült voltam a dupla éjszakai műszak végére, hogy el-elszunyókáltam a fedélzeten. Történt ez annak ellenére, hogy eléggé lehűlt a levegő és fáztam, no meg folyamatosan fel-felcsaptak a hullámok.

Csütörtökről péntekre virradó éjszaka rendkívül nehéz szélviszonyok között vitorláztunk. Annyira változékony volt a szél irány és erőssége, hogy képtelenség volt vitorla állítgatással követni. Helyette próbáltuk a szelet követni, azaz egy adott szélirányt tartani. Ennek megfelelően haladási irányunk változott, nem is kicsit: 60-100 fok között mozgott a szél szeszélyétől függően. Pedig fontos volt, hogy tartsuk a sebességünket, mert közvetlen a sarkunkban loholt a OneDLL hajó. Sajnos mi túl voltunk vitorlázva. Ez azt jelenti, hogy túl sok vitorla felület volt a hajón, ami miatt nem tudtunk hatékonyan előre haladni, helyette viszont elviselhetetlenül dőltünk. Annyira meg volt dőlve a hajó, hogy a teljes szél alatti oldali reling (ez az a vékony drót kötél a hajó fedélzet oldalán, ami segít a hajón maradni :)) kötélzet eltűnt a vízben.
Persze,hogy nem haladtunk olyan gyorsan mint a minket ostromló hajó, úgyhogy megelőztek bennünket. Talán a verseny történetében először az utolsó helyen kullogunk. Többször mondtam, kértem, hogy csökkentsük a vitorlákat, de valami megmagyarázhatatlan ok miatt ezt Patrick nem akarta.
Talán azt gondolja, hogy minél több vitorla van a hajón, annál gyorsabban haladunk? Pedig messze túlléptük a vitorlák hivatalos „tűrőképességét”.
Minden vitorlának van egy – a gyártó által megadott – szélsebesség kódja.
Ez mondja meg, hogy mi az a maximális szélsebesség, amiben még használni lehet a vitorlát, hogy az egyrészt nem szakadjon el, másrészt hatékony legyen. Nos ez a kód a legnagyobb orrvitorlánkra 18 csomós látszólagos szél. Ennek ellenére péntek hajnalban 36 csomós látszólagos szélben próbáltam ezzel a vitorlával irányban tartani a hajót. Rég le kellett volna cserélni.

Pénteken a reggeli műszakba menet már csak messziről láttuk a OneDLL hajót előttünk. A mi hajónk teljes vitorlázattal, vadul ugrált a hatalmas hullámokon a 25-35 csomó közötti szélben. Az előző műszak kormányosa láthatólag küszködött és mondta, hogy nem irányítható a hajó. Mint általában, mindenki nézte, várta, hogy átveszem a kormányt. Tudtam, hogy ha ezt teszem, akkor én fogok olyan reménytelenül küzdeni, mint a másik társam, aki alig várta, hogy átvegyem tőle a kormányt. Nem maradt más választásom, mint megtagadni a kormányzást, amíg nem reffeljük legalább a nagyvitorlát. Erre megpróbálták egy fiatalabb portugál társamat rábírni, hogy akkor majd ő vegye át a kormányt, de miután rámnézett, ugyanezt a választ kapták tőle is. Nem volt mit tenni, bekerült a reff a nagyvitorlába. Ekkor beálltam kormányozni, de mondtam, hogyha haladni is akarunk, akkor csökkenteni kell az orrvitorla felületet is. Legegyszerűbb, ha a belső orrvitorlát leszedjük. Több mint fél óra kellett neki, mire ez is megtörtént. És láss csodát: kb. fele akkora vitorla felülettel mint korábban, kevésbé dőlve, 2 csomóval gyorsabban haladtunk. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb lett kormányozni. Csak az a sajnálatos a dologban, hogy ilyen áron jutunk el alapvető vitorlázási gyakorlatokhoz.
Sajnos a lehetetlen dőlés miatti alváshiány egyre jobban kijött rajtam, Péntek reggel a fél műszakot végig kormányoztam, majd miután 10:00-kor Patrick átvette tőlem (maga is ki akarta próbálni, hogy hogyan lehet az, hogy fele vitorlával gyorsabbak vagyunk), én leültem a cockpitba és egyszerűen elaludtam. Nem számított mekkora hullámok voltak, nem érdekelt, hogy folyamatosan száll rám a sós permet, sőt időnként lemos egy-egy felcsapódó hullám. Mint akit kiütöttek. A körülményektől eltekintve egyébként gyönyörű napos idő, felhőtlen égbolt volt. Amikor normálisan voltunk vitorlázva, még élvezni is lehetett a dolgot.

Persze frusztrál az utolsó hely, de még vagy 2000 mérföld hátra van a távból, úgyhogy akármi történhet. Pénteken délelőtt elértük az első olyan régiót, ahol jéghegyet, jégtömböt láttak úszni a vizem. Innentől kezdve fokozottan óvatosan kell vitorláznunk, nehogy egy újabb Titanic katasztrófával gazdagítsuk a tengerfenéket. Apropó Titanic, szombatra virradóan 20 mérföldre északra elhaladtunk az 1912. áprilisi katasztrófa helyszíne mellett.

Szerencsénkre most nincs köd, mert az északias szél szépen kitakarított mindent és szombat hajnalra kristálytiszta égbolttal virradt ránk a hétvége (nem mintha számítana, hogy éppen hétvége van). Jól esett a szikrázó napsütés, annak ellenére, hogy nem volt nálam a napszemüvegem és vakított a szemből felkelő narancssárgán izzó tűzgolyó. Jól esett a tisztaság körülötte és persze jól esett, hogy felmelegített kicsit. Az elmúlt 1 napban annyira lehűlt a levegő, hogy egy újabb középréteggel gyarapodott a hordott rétegek száma rajtam. Most alul 3, felül 6 rétegnél tartok, de ebben is fáztam. Mivel elhagytuk az amerikai kontinens keleti csücskét, az északias szél akadálytalanul hozhatja magával a sarkvidéki hideg levegőt. A vízhőmérséklet is ugrásszerűen lecsökkent (nem tudom pontosan mennyi, mert a fedélzeti műszerek konstans 55 Celsius fokot mutatnak vízhőfoknak :)), ami talán részben a Labrador áramlatnak is köszönhető, ami északról hoz le nagy mennyiségű hideg víztömeget dél felé. A hidegben különösen kellemetlen a kormányozni, mert egyrészt – ugye – nem lehet hátat fordítani a szélnek, sőt jellemzően szembe kell vele nézni, másrészt a kormány is hideg és dermedtté hűti az ujjaimat. Elő is kellett ássam a kesztyűket, pedig már azt reméltem, hogy nem lesz rájuk szükség.

A péntek éjszaka folyamán még változékony szél szombat reggelre gyengült ésmegállapodni látszott és észak-nyugatiassá fordult, ami még fehérvitorlákkal is csak kevéssé dőlő hajót eredményezett, élhetőbb (és nem utolsósorban alhatóbb) környezetet. Ugyanakkor a lassan csökkenő hullámzás lehetőséget adott a közepes spinakker megszellőztetésére. Remélem a bőszeles idő kitart még vagy 2 napig, ugyanis várhatóan akkor érjük el a szervező által kijelölt jégveszélyes vizek határát és végre észak-kelet felé fordulhatunk, Észak-Írország felé. Még 1800 mérföld, kb. 9 nap van hátra Európáig.

‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››