Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán

Site Search

 

‹‹‹ Előző hír                                                                                                       Következő hír ›››

Napló 2014. június 18.


2014.06.21.

Előző bejegyzésem végén említettem, hogy szombat reggel az időjárás alkalmat adott spinakkerezésre. Nos, talán mondanom sem kell, de sajnos most sem volt hosszú életű a közepes spinakkerünk a hajó orrán. Már a pályafutása sem jól kezdődött, mert a másik műszak próbálta megreptetni, de a felhúzó kötél beleakadt a szálingokba, úgyhogy még fel sem ment teljesen, máris le kellett szedni. Újra összecsomagolni szabályszerűen, majd újra megpróbálni felhúzni. Röpke 5,5 óra kellett nekik mire sikerült felhúzni.
No nem akarok újjal mutogatni rájuk, de azt gondolom, hogy ez is egy eklatáns példája annak, amikor arról beszélek, hogy nincs a hajón aktív tanulási folyamat.

Mindegy is, mire mi kerültünk műszakba, fent feszített közepes spinakkerünk. Sajnos a hullámzás újra intenzívebb lett és hatalmas (értsd 4-6 méteres) gördülő hullámok lökdösték a hajót jobbra-balra. Igen nehéz volt irányban tartani, ami pedig alapvető feltétele a katasztrófamentes spinakkerezésnek. Ez egyben azt is jelentette, hogy senki más nem vezethetett, csak én a mi műszakunkból. Két és fél óra igen intenzív kormányzásban teljesen kimelegedtem. Ekkor jött Patrick, hogy átveszi 1 órára, hogy pihenjek. Tényleg jól esett a pihenés. Hátradőltem a fedélzeten, kinyitottam a kabátomat és hagytam, hogy a hűvös levegőben átjárjanak a nyári nap meleg sugarai. Sajnos nem sokáig tartott a pihenésem, mert egyszer csak valami roppanásszerű hangot lehetett hallani, majd a következő pillanatban a spinakker méltóságát vesztve, összeroskadva omlott a hűs habokba. Az történt, hogy elszakadt a spinakker felhúzó kötél és egyszerűen leesett a vízbe. Azonnal „mindenki a fedélzetre” volt az ukáz. Megpróbáltuk kihalászni a nagy vásznat a vízből, de a sodrás átúsztatta a hajó alatt a másik oldalra. Végül is sikerült egyik sarkát felhúzni, majd szép lassan az egészet felcibáltuk a fedélzetre. Csodával határos módon egy darabban volt. Legyömöszöltük a hajó belsejébe, ahol tüzetes vizsgálatnak lett kitéve, hogy nem keletkezett-e rajta szakadás vagy lyuk. Mindeközben felhúztuk az orrvitorlát, hogy mégis haladjunk előre. Sajnos továbbra is az utolsó helyen.

Normális körülmények között újra felhúztuk volna a spinakkert, mert 3-4 csomóval gyorsabban haladtunk vele, mint a hagyományos orrvitorlával. Mi mégsem tettük ezt. Miért? Mert időközben több hajóról is jelentés érkezett (nyilván mind előttünk haladt:(), hogy jégtömböket láttak úszni a vízben.
Erre a versenybizottság elrendelte, hogy mindenki tartson délre (nekünk nem sokat kellett, mi egyébként is az egyik legdélebbi hajó voltunk), Patrick pedig úgy határozott, hogy lassabban haladunk. Az volt az érvelése, hogy ha esetleg mégis szembe találkozunk egy jégtömbbel, akkor ezt jobb lassabban tenni, mint spinakkerrel, 3-4 csomóval gyorsabban!? Nos, szerintem, ha tényleg szembetalálnánk magunkat egy jégtömbbel, akkor majdnem mindegy, hogy 10 vagy 14 csomóval tesszük ezt. Másrészt az éjszaka beálltával gyakorlatilag csak a szerencsére van bízva,hogy éppen eltalálunk-e egy úszó jégdarabot vagy sem, mert észrevenni, meglátni gyakorlatilag zéró az esély.

Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy – mivel csak kevesen tudnak ilyen időben spinakkerrel kormányozni – ráeszmélt Patrick, hogy a szokásosnál több munkát adna neki, valószínűleg kormányoznia kellene neki is és így nem tudná végigaludni az éjszakát. Nyilván én sem szeretnék jéghegynek ütközni, de ennek az esélyét nem hiszem, hogy érdemben befolyásolná, hogy spinakkerrel vagy anélkül haladunk. Az viszont bosszant, amikor ilyen érvek mögé bújva gyakorlatilag elfogadjuk, hogy utolsó helyen haladunk és akkor már „nem számít”, hogy még lassabban haladunk mint a többiek.

Egyébiránt a mások által látott jégtömbök néhány köbméteresek a víz felett, nyilván a víz alatt tízszer ekkorák. Komoly, esetleg végzetes kárt is tudna okozni a hajóban egy ilyennel való ütközés. Az a gond, hogy – mint írtam – éjszaka gyakorlatilag esélytelen akár észrevenni is, de még nappal is nehéz, hiszen a fehér tarajos hullámok között szinte lehetetlen egy fehér, hűtőláda méretű jégtömböt kiszúrni. Nem is tudom hogy látták meg mások?
Most már én is kíváncsi lennék, hogy hogy is néz ki egy ilyen a valóságban, bár inkább maradjon ki ez az élményem.

Vasárnap reggel kiderült, hogy csak mi voltunk akik komolyan vették a versenybizottság ajánlását, mármint, hogy menjünk dél felé és figyeljünk a sebességre. Mások továbbra is spinakkerrel repesztettek át a jégveszélyes vizeken, aminek az lett az eredménye, hogy már több mint 70 mérfölddel voltunk az utolsó előtti OneDLL mögött, akivel még néhány napja fej-fej mellett küzdöttünk (az utolsó helyért). Mint korábban írtam, én fent tartottam volna a spinakkert, de Patrick, mint szkipper felelős a hajó biztonságáért, így teljes joggal dönthet ebben a kérdésben. Mármint, hogy mikor lassítja le a hajót. Innentől kezdve mindent a biztonsággal indoklunk, mármint, hogy miért vagyunk az utolsó helyen, és arról nem szól a fáma, hogy tulajdonképpen már előtte ide csúsztunk vissza a helytelen útvonal és vitorla választás miatt.

Vasárnap az időjárás is ellenünk fordult, ugyanis elállt a szél.
Annyira nem volt semmi légmozgás, hogy a spinakker is tehetetlenül lötyögött a hajó orrán, úgyhogy inkább leengedtük, hadd pihenjen, amíg nem kapunk kicsivel több szelet. Egy biztos, így nem fogunk jégtömbbe ütközni, maximum sodródni. Ha attól eltekintek, hogy így sohasem érünk célba, akkor még élvezetesnek is nevezhetném a fedélzeten. Gyönyörű napsütés, kék égbolt, kisimult víztükör, kellemes meleg, de nem hőség. Abszolút élvezetes. Csak az a gond, hogy valahogy még 1700 mérföldet meg kell tennünk a célig. Az már szinte biztos, hogy nem fogunk következő szombatra célba érni, amikorra bennünket várnak, vagyis ahhoz kisebbfajta csoda (és ennek megfelelő időjárás) kellene.

A csöndes időnek megfelelően a hangulat kiváló a fedélzeten. A New Yorkban újonnan csatlakozott csapattagok is túl vannak az első tengeri betegséges napokon és jókedvűen élvezik a finom, tavaszias időt. Kimondottan jó csapat jött össze ez alkalommal. Van közöttünk tengerbiológustól kezdve, pszichológuson keresztül agráripari kereskedőig minden féle-fajta. Ez jó beszélgetésekre ad alkalmat. Szükség is van ezekre az interakciókra, mert egyébként nagyon unalmas tud lenni a fedélzeten a 6 órás műszak.

Vasárnap reggel elértük utunk eddigi legnyugatibb hosszúsági körét: nyugati
43 fok 10 percet. Eddig hajóztunk nyugatra az első szakaszon Rióba. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy technikailag körbehajóztuk a Földet! Mivel hajnal 04:30 volt, ezért elnapoltuk az ünneplést vasárnap estére. Délután 18:00-kor mindannyian összegyűltünk a fedélzeten, a Földkerülő csapat (sajnos csak 8-an vagyunk a kezdeti csapatból) csinált közös képet a hajón, és valahonnan előkerült pár üveg jégbe hűtött sör, amit még New Yorkból mentettünk meg. Ez is, mint szinte minden eltelt nap, egyre erősebben tudatosítja bennünk, hogy közeledünk utunk végéhez. Mint korábban írtam, egyre jobban polarizálódnak az ezzel kapcsolatos érzelmek. Én (és persze még néhányan) alig várom, hogy hazatérjek és ismét a családommal, a családomnak élhessek. Néhányan mások pedig nem akarják, nem tudják elengedni a dolgot, a versenyt, a hajót, …, ezt az egész mesterséges környezetet, ezt a kicsavart életet. Többen nem akarnak Londonban leszállni a hajóról, alig várják, hogy visszaszállíthassák a hajót honos kikötőjébe, Portsmouth mellé, Gosportba. Ez az utolsó hosszabbítási lehetőség nekik, onnan aztán nincs tovább, vége. Vissza kell térniük a normális életbe, szembenézni azokkal a gondokkal, emberekkel, ki tudja mivel, ami elől menekülnek. Egyre jobban sajnálom őket.

Hétfőre virradó este megint dupla éjszakai műszakban voltam. Ami egyre érdekesebb, hogy napról-napra hosszabbak a nappalok és nagyon rövid a sötét éjszaka. Most például az első esti műszak végére – éjjel 23:00-ra – éppen hogy besötétedett, míg a hajnali műszakban már 4:00-kor világosodott.
(Megjegyzem, hogy a naplemente, a holdfelkelte majd a napfelkelte egyszerűen leírhatatlanul gyönyörű és kárpótol az átvirrasztott éjszakákért. Vasárnap éjszaka is egy akkora kivilágított narancs emelkedett ki a tengerből ott ahol a Holdnak kellett volna lenni, hogy az ember alig hitt a szemének.) Ahogy egyre északabbra megyünk, úgy rövidülnek az éjszakák. Apropó észak, azért tudtunk észak-keletre fordulni, mert elhagytuk a jégveszélyes vizeket és most már végre tudunk irányra tartani.
Érdekes, hogy amint kikerültünk a jégtömbök közül, szinte azonnal felmelegedett a hőmérséklet is. Más hajókról kapott információk szerint (mivel a mi hőmérőnk továbbra 55 Celsius-t mutat folyamatosan), a leghidegebb éjszakákon néhány nappal ezelőtt 5 fok körüli tengervíz hőmérsékletet mértek, míg mostanra ez 18 fok körül van. Szóval kellemes mind a fedélzeten, mind a hajó belsejében. Én sokkal jobban szeretem, ha kicsit hűvösebb van, mert néhány réteg ruhával jól lehet védekezni ellene, míg a folyamatos izzadtság ellen tehetetlen az ember.

Szóval irányra tartunk, de hogy haladjunk? Ez a kérdés adódott, amint kiértünk a szervező által jégveszély miatt korlátozott vizekről. Eddig ebben e témában mindig Patrick döntött, és legtöbbször el sem magyarázta a csapatnak az okokat (megjegyzem, nem hiszem, hogy mindig átgondolt stratégia mentén haladtunk). Most – feltételezem, azért mert az utolsó helyen futunk és osztozni akart a felelősségben – mindenkitől megkérdezte, hogy mi a véleménye, merre menjünk. Elég vicces, hisz legtöbb embernek lövése sincs a válaszhoz. No, nem volt közös megbeszélésünk, ahol elmagyarázta volna a várható időjárást, a lehetséges út alternatívákat, majd együtt eldöntöttük volna, hogy melyik legyen a követendő. Nem. Ezzel szemben mindenkinek azt tanácsolta, hogy menjen a fedélzeti számítógéphez, tanulmányozza magában az időjárás előrejelzést és formáljon véleményt.
Nevetséges. Persze mindenki adott valamilyen, legtöbben kitérő választ a kérdésre. Majd a végén azt mondta, hogy köszöni a véleményeket, és ez meg ez lesz az útvonalunk. Nyilvánvalóan semmi értelme nem volt az egésznek, csak látszat cselekvés. Én is töltöttem néhány percet a számítógép előtt és elmondtam, hogy szerintem egy nagy S betűt kell leírjunk: először északias útvonalon haladunk, majd inkább keleties irányba ill. újra északias irányba kell forduljunk. Persze ez is pusztába kiáltott szó volt, de legalább később meglátjuk, mit hoz az élet. Egyelőre jól állok. Hétfőre virradóan kénytelenek voltunk észak felé, 20 fokra tartani, mert teljes hátszél volt a kívánt irányra, majd hétfő délelőtt kelet felé fordultunk. Meglátjuk hogyan tovább.

Majdnem, hogy a vicc kedvéért ismét megemlítettem régi vesszőparipámat, a fedélzeti navigációs szoftver időjárás alapú útvonal tervező és optimalizáló képességét. Tulajdonképpen ez az utolsó lehetőség, hogy kipróbáljuk, már csak akár érdekességként is. A válasz – nem meglepően – az volt, hogy ha akarom, hát rajta próbáljam ki. Így is lett, leültem és megnéztem, hogy az alapértelmezett adatokkal milyen eredményeket ad. Éppen ott volt a másik műszak fiatal vezetője, aki érdeklődéssel nézte próbálkozásomat. Nagyon meglepődött, hogy van ilyen funkció a szoftverben és nagyon megtetszett neki. Talán van valami esély rá, hogy mire vége a versenynek, ez a funkció is működőképes lesz. :)

A hétfő délután csodás vitorlázó időt hozott. Verőfényes napsütésben közepes erősségű, 10-15 csomós bőszélben repültünk a közepes spiankkerünkkel. Olyan erősen sütött a nap, hogy nem győztem lerakni a rétegeket magamról, míg végül csak 1 maradt rajtam. Napozni lehetett a fedélzeten. Abszolút ideális idő volt. Én a műszak felét, 3 órát kormányoztam délután, de nem mondhatnám, hogy elfáradtam, inkább felfrissülés volt a hajóval szinte eggyé válni és széllel teli tartani a kerekded vitorlát a hajó orrán. Pihenő időmben olvastam. Talán az egyik legkellemesebb műszak volt az egész verseny során. Egyesek a távolban bálnákat véltek látni, a delfinek pedig gyakori vendégek a környékünkön.

Keddre virradó éjszaka tovább folyt a kellemes vitorlázós idő, bár a szél irányának olykor-olykori hirtelen változása arra utalt, hogy rövidesen át fog rendeződni a légkör és változni fog a szél. Így is lett, mert kedden délután dobnunk kellett kerekded bőszeles vitorlánkat és helyette az alap fehérvitorlázatra tértünk vissza az élesedő szélben. Kedden egyébként mindenki örömmel nyugtázta, hogy egy hellyel előrébb léptünk, most már nem az utolsó, hanem az az előtti helyen haladunk. Patrick azzal vigasztalta a csapatot, hogy az elől futók egy szélcsendes magas nyomású sávba érnek, ahol sokukat beérhetjük. Meglehet.

Kedden mellesleg ismét hajószakácskodtam, talán ez volt az utolsó előtti ilyen feladatom. Ebédre sajtos makaróni, vacsorára pedig csirke curry volt a menün, mint az egy éve ismétlődő 8 ételsor egyike. Most nem volt olyan gikszer, mint legutóbb, amikor konyhás társam vacsora előtt odakészítette a már délelőtt megfőzött ételt felmelegíteni és leégette az alját. Most minden a rendjén zajlott és persze megint mindenki áradozott, hogy ilyen finomat még indiai étteremben sem evett. Vacsora után desszertnek pedig répatorta zárta a menüt.

A fehér vitorlákkal nagyon jól haladtunk. 11-12 csomós sebességgel szeljük a hullámokat, amik néha fel-felcsapódnak a fedélzetre. E miatt nem nyithatunk ki egyetlen fedélzeti nyílást sem. Ilyenkor kicsit nyirkosabbá válik a hajó belsejében a levegő a rengeteg lecsapódó párától. Másrészt egyébként nem hiányzik a friss levegő, mert csípős hideg lett ismét.
Egyre-másra jönnek vissza a ruharétegek. Olyan ez, mint egy jó tavaszi napon, amikor a napon már meleg van, árnyékban fázik az ember, éjszaka meg akár fagyhat is.

Szerdára kicsit tovább erősödött a szél, ami tovább döntötte a hajót.
Amikor elérjük a 35-40 fok körüli dőlés szöget, akkor már kimondottan nehéz az élet a hajón. Az ember megcsúszik a padlón (még jól tapadó lábbeliben
is) amikor át akar menni egyik oldalról a másikra (ez kb. 5 lépés, 3 méter távolság normális esetben). Úgy kell magunkat egy erre a célra kifeszített kötélen felhúzni, mintha falat másznánk. Sajnos a mellékhelyiségekben gyakran történik „katasztrófa”, amikor a WC-csésze tartalma egyszerűen kiborul egy-egy billenésnél. A rutinosak tudják hogy lehet ezt elkerülni (mármint, hogy az ember még dolga végzése közben elkezdi kipumpálni munkája eredményét), de a frissen csatlakozott csapattagok szinte mindig átesnek a megtapasztaláson. Sajnos nem mindig takarítják el maguk után a maradványokat, hanem igyekeznek kiosonni és dolga végezetlen távozni.
Ilyenkor az előző napi szakácsra vár a sor, mint az aktuális takarító személyzetre, hogy rendet tegyen. Persze soha sincs meg a „tettes”.
Az erősödő szélben az utóbbi idők vitorla menedzsment technikáját alkalmazta Patrick, azaz nem cseréltünk orrvitorlát, hanem továbbra is a legnagyobb Yankee 1-es vitorlánkkal próbáltuk meg „átvészelni” az átmenetileg felfuvalkodott légáramlást. Egyedül a nagyvitorla csökkentésével próbálja meg irányíthatónak tartani a hajót. Ez tulajdonképpen működik, de kérdéses, hogy akkor miért van a vitorláknak kódolása, ha nem vesszük őket figyelembe.

Szerda délelőtt 1000 mérföld alá csökkent a távolság célunkig és lassan előrekúsztunk a nyolcadik helyre. Ezt nevezik az „elvárások menedzselésének”. Mivel az utolsó helyről mászunk előre, van aki eufórikus örömmel fogadta a híreket. Az öreg motorosok meg rezignáltan vették tudomásul, hogy „már megint a 8. hely”.






‹‹‹ Előző hír                                                                                                            Következő hír ›››