|
‹‹‹ Előző hír Következő hír ››› Napló 2014. június 18.
Előző bejegyzésem végén említettem, hogy szombat reggel az időjárás alkalmat adott spinakkerezésre. Nos, talán mondanom sem kell, de sajnos most sem volt hosszú életű a közepes spinakkerünk a hajó orrán. Már a pályafutása sem jól kezdődött, mert a másik műszak próbálta megreptetni, de a felhúzó kötél beleakadt a szálingokba, úgyhogy még fel sem ment teljesen, máris le kellett szedni. Újra összecsomagolni szabályszerűen, majd újra megpróbálni felhúzni. Röpke 5,5 óra kellett nekik mire sikerült felhúzni. Mindegy is, mire mi kerültünk műszakba, fent feszített közepes spinakkerünk. Sajnos a hullámzás újra intenzívebb lett és hatalmas (értsd 4-6 méteres) gördülő hullámok lökdösték a hajót jobbra-balra. Igen nehéz volt irányban tartani, ami pedig alapvető feltétele a katasztrófamentes spinakkerezésnek. Ez egyben azt is jelentette, hogy senki más nem vezethetett, csak én a mi műszakunkból. Két és fél óra igen intenzív kormányzásban teljesen kimelegedtem. Ekkor jött Patrick, hogy átveszi 1 órára, hogy pihenjek. Tényleg jól esett a pihenés. Hátradőltem a fedélzeten, kinyitottam a kabátomat és hagytam, hogy a hűvös levegőben átjárjanak a nyári nap meleg sugarai. Sajnos nem sokáig tartott a pihenésem, mert egyszer csak valami roppanásszerű hangot lehetett hallani, majd a következő pillanatban a spinakker méltóságát vesztve, összeroskadva omlott a hűs habokba. Az történt, hogy elszakadt a spinakker felhúzó kötél és egyszerűen leesett a vízbe. Azonnal „mindenki a fedélzetre” volt az ukáz. Megpróbáltuk kihalászni a nagy vásznat a vízből, de a sodrás átúsztatta a hajó alatt a másik oldalra. Végül is sikerült egyik sarkát felhúzni, majd szép lassan az egészet felcibáltuk a fedélzetre. Csodával határos módon egy darabban volt. Legyömöszöltük a hajó belsejébe, ahol tüzetes vizsgálatnak lett kitéve, hogy nem keletkezett-e rajta szakadás vagy lyuk. Mindeközben felhúztuk az orrvitorlát, hogy mégis haladjunk előre. Sajnos továbbra is az utolsó helyen.
Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy – mivel csak kevesen tudnak ilyen időben spinakkerrel kormányozni – ráeszmélt Patrick, hogy a szokásosnál több munkát adna neki, valószínűleg kormányoznia kellene neki is és így nem tudná végigaludni az éjszakát. Nyilván én sem szeretnék jéghegynek ütközni, de ennek az esélyét nem hiszem, hogy érdemben befolyásolná, hogy spinakkerrel vagy anélkül haladunk. Az viszont bosszant, amikor ilyen érvek mögé bújva gyakorlatilag elfogadjuk, hogy utolsó helyen haladunk és akkor már „nem számít”, hogy még lassabban haladunk mint a többiek. Egyébiránt a mások által látott jégtömbök néhány köbméteresek a víz felett, nyilván a víz alatt tízszer ekkorák. Komoly, esetleg végzetes kárt is tudna okozni a hajóban egy ilyennel való ütközés. Az a gond, hogy – mint írtam – éjszaka gyakorlatilag esélytelen akár észrevenni is, de még nappal is nehéz, hiszen a fehér tarajos hullámok között szinte lehetetlen egy fehér, hűtőláda méretű jégtömböt kiszúrni. Nem is tudom hogy látták meg mások? Vasárnap reggel kiderült, hogy csak mi voltunk akik komolyan vették a versenybizottság ajánlását, mármint, hogy menjünk dél felé és figyeljünk a sebességre. Mások továbbra is spinakkerrel repesztettek át a jégveszélyes vizeken, aminek az lett az eredménye, hogy már több mint 70 mérfölddel voltunk az utolsó előtti OneDLL mögött, akivel még néhány napja fej-fej mellett küzdöttünk (az utolsó helyért). Mint korábban írtam, én fent tartottam volna a spinakkert, de Patrick, mint szkipper felelős a hajó biztonságáért, így teljes joggal dönthet ebben a kérdésben. Mármint, hogy mikor lassítja le a hajót. Innentől kezdve mindent a biztonsággal indoklunk, mármint, hogy miért vagyunk az utolsó helyen, és arról nem szól a fáma, hogy tulajdonképpen már előtte ide csúsztunk vissza a helytelen útvonal és vitorla választás miatt. Vasárnap az időjárás is ellenünk fordult, ugyanis elállt a szél. A csöndes időnek megfelelően a hangulat kiváló a fedélzeten. A New Yorkban újonnan csatlakozott csapattagok is túl vannak az első tengeri betegséges napokon és jókedvűen élvezik a finom, tavaszias időt. Kimondottan jó csapat jött össze ez alkalommal. Van közöttünk tengerbiológustól kezdve, pszichológuson keresztül agráripari kereskedőig minden féle-fajta. Ez jó beszélgetésekre ad alkalmat. Szükség is van ezekre az interakciókra, mert egyébként nagyon unalmas tud lenni a fedélzeten a 6 órás műszak. Vasárnap reggel elértük utunk eddigi legnyugatibb hosszúsági körét: nyugati Hétfőre virradó este megint dupla éjszakai műszakban voltam. Ami egyre érdekesebb, hogy napról-napra hosszabbak a nappalok és nagyon rövid a sötét éjszaka. Most például az első esti műszak végére – éjjel 23:00-ra – éppen hogy besötétedett, míg a hajnali műszakban már 4:00-kor világosodott. Szóval irányra tartunk, de hogy haladjunk? Ez a kérdés adódott, amint kiértünk a szervező által jégveszély miatt korlátozott vizekről. Eddig ebben e témában mindig Patrick döntött, és legtöbbször el sem magyarázta a csapatnak az okokat (megjegyzem, nem hiszem, hogy mindig átgondolt stratégia mentén haladtunk). Most – feltételezem, azért mert az utolsó helyen futunk és osztozni akart a felelősségben – mindenkitől megkérdezte, hogy mi a véleménye, merre menjünk. Elég vicces, hisz legtöbb embernek lövése sincs a válaszhoz. No, nem volt közös megbeszélésünk, ahol elmagyarázta volna a várható időjárást, a lehetséges út alternatívákat, majd együtt eldöntöttük volna, hogy melyik legyen a követendő. Nem. Ezzel szemben mindenkinek azt tanácsolta, hogy menjen a fedélzeti számítógéphez, tanulmányozza magában az időjárás előrejelzést és formáljon véleményt. Majdnem, hogy a vicc kedvéért ismét megemlítettem régi vesszőparipámat, a fedélzeti navigációs szoftver időjárás alapú útvonal tervező és optimalizáló képességét. Tulajdonképpen ez az utolsó lehetőség, hogy kipróbáljuk, már csak akár érdekességként is. A válasz – nem meglepően – az volt, hogy ha akarom, hát rajta próbáljam ki. Így is lett, leültem és megnéztem, hogy az alapértelmezett adatokkal milyen eredményeket ad. Éppen ott volt a másik műszak fiatal vezetője, aki érdeklődéssel nézte próbálkozásomat. Nagyon meglepődött, hogy van ilyen funkció a szoftverben és nagyon megtetszett neki. Talán van valami esély rá, hogy mire vége a versenynek, ez a funkció is működőképes lesz. :)
Keddre virradó éjszaka tovább folyt a kellemes vitorlázós idő, bár a szél irányának olykor-olykori hirtelen változása arra utalt, hogy rövidesen át fog rendeződni a légkör és változni fog a szél. Így is lett, mert kedden délután dobnunk kellett kerekded bőszeles vitorlánkat és helyette az alap fehérvitorlázatra tértünk vissza az élesedő szélben. Kedden egyébként mindenki örömmel nyugtázta, hogy egy hellyel előrébb léptünk, most már nem az utolsó, hanem az az előtti helyen haladunk. Patrick azzal vigasztalta a csapatot, hogy az elől futók egy szélcsendes magas nyomású sávba érnek, ahol sokukat beérhetjük. Meglehet. Kedden mellesleg ismét hajószakácskodtam, talán ez volt az utolsó előtti ilyen feladatom. Ebédre sajtos makaróni, vacsorára pedig csirke curry volt a menün, mint az egy éve ismétlődő 8 ételsor egyike. Most nem volt olyan gikszer, mint legutóbb, amikor konyhás társam vacsora előtt odakészítette a már délelőtt megfőzött ételt felmelegíteni és leégette az alját. Most minden a rendjén zajlott és persze megint mindenki áradozott, hogy ilyen finomat még indiai étteremben sem evett. Vacsora után desszertnek pedig répatorta zárta a menüt. A fehér vitorlákkal nagyon jól haladtunk. 11-12 csomós sebességgel szeljük a hullámokat, amik néha fel-felcsapódnak a fedélzetre. E miatt nem nyithatunk ki egyetlen fedélzeti nyílást sem. Ilyenkor kicsit nyirkosabbá válik a hajó belsejében a levegő a rengeteg lecsapódó párától. Másrészt egyébként nem hiányzik a friss levegő, mert csípős hideg lett ismét. Szerdára kicsit tovább erősödött a szél, ami tovább döntötte a hajót. Szerda délelőtt 1000 mérföld alá csökkent a távolság célunkig és lassan előrekúsztunk a nyolcadik helyre. Ezt nevezik az „elvárások menedzselésének”. Mivel az utolsó helyről mászunk előre, van aki eufórikus örömmel fogadta a híreket. Az öreg motorosok meg rezignáltan vették tudomásul, hogy „már megint a 8. hely”.
|
Nagyutazás
Bacsó Tibor és Ádám a föld körül – szelek szárnyán
  |
Normális körülmények között újra felhúztuk volna a spinakkert, mert 3-4 csomóval gyorsabban haladtunk vele, mint a hagyományos orrvitorlával. Mi mégsem tettük ezt. Miért? Mert időközben több hajóról is jelentés érkezett (nyilván mind előttünk haladt:(), hogy jégtömböket láttak úszni a vízben.
A hétfő délután csodás vitorlázó időt hozott. Verőfényes napsütésben közepes erősségű, 10-15 csomós bőszélben repültünk a közepes spiankkerünkkel. Olyan erősen sütött a nap, hogy nem győztem lerakni a rétegeket magamról, míg végül csak 1 maradt rajtam. Napozni lehetett a fedélzeten. Abszolút ideális idő volt. Én a műszak felét, 3 órát kormányoztam délután, de nem mondhatnám, hogy elfáradtam, inkább felfrissülés volt a hajóval szinte eggyé válni és széllel teli tartani a kerekded vitorlát a hajó orrán. Pihenő időmben olvastam. Talán az egyik legkellemesebb műszak volt az egész verseny során. Egyesek a távolban bálnákat véltek látni, a delfinek pedig gyakori vendégek a környékünkön.
